Szigorúan titkos szállítmány utazik át Nevadán. Még a katonai kísérő konvoj tagjai sem tudják, mit is utaztatnak, mígnem baleset történik és elszabadul konténeréből egy hadi célokra kikísérletezett gyors és nagyon veszélyes zombi. Mivel éppen a közelben van Vegas, beugrik egy kis invazív kényszerszocializálásra, így lesznek a szerencsejátékosokból szerencsétlen játékosok. (Bocs.) Itt érkezik a főcím és az alkotók listája, amely alatt röviden végignézhetjük, hogyan menekít ki a kommandós Scott Ward és egysége egy minisztert a fertőzött helyszínről, majd hogyan zárják körbe falakkal teljesen a várost. Megjegyzem, ezek a képsorok szinte érdekesebbek és izgalmasabbak a továbbiakban bekövetkezőknél - és ez bizony szomorú momentum. Ward leszerel és hamburgereket sütöget egy út menti kis kajáldában, folyton bűntudat gyötri, amiért lánya szeme láttára végeznie kellett a feleségével, amikor az átváltozott. (Dave Bautista az impotensnek tűnő szelíd óriás szerepében...) Megkeresi őt egy kaszinótulajdonos, Tanaka, akinek a városban maradt 200millió dollárja egy széfben, ugyan elvállalná-e a pénz kimenekítését az élőhalottakkal tömött városból? Az idő sürget, mert a kormány úgy dönt, hogy hamarosan atombombát vetnek be a kór lezárt gócpontjára. Hősünk elvállalja a küldetést, majd összeránt egy szedett-vedett csapatot. Volt kommandósai, egy youtuber és nője, egy kasszafúró meg egy helikopterpilóta, plusz a megbízó velük küldi emberét, Carter Burke, Martint.
Las Vegas kincsei nem csak rájuk vár, a szomszédságában álló menekülttáborban pár elszegényedett nő is pénzt akar szerezni családjának. Vezetőjük, Lilly, a Kojot ismeri a karanténzónába való bejutás csínját-bínját, ráadásul a zombikat is alaposan tanulmányozta. A kis társaságból egyedül csak ő tér vissza, ám Scott lánya, Kate (aki a táborban önkéntes), vissza akarja hozni a talán még életben lévő eltűnt barátnőjét gyermekeihez. Amikor Scott és társai szintén felbérlik a Kojotot, Kate durcásan elhatározza, hogy velük megy. A lezárt zónába behatolva megtudhatjuk, hogy az élőhalottaknak van hierarchiája, foglyokat ejtenek és ideig-óráig békén hagyják a látogatókat, ha cserébe kapnak valami áldozatot. A nyugalom persze nem tart sokáig, cselszövő van a csapatban és másodmegbízásának elvégzése közben gondatlanul magukra haragítja a "zombifőnököt". A pokol elszabadul, az idő sürget, mert a kormány előrehozta az atomcsapás idejét és még széfet is kell törni.
Nem nagyon akarok elárulni semmit a meglepetésekből előre (haha, meglepetés, na persze), ezért ecseteltem ilyen röviden már az akció részét a dolognak. Az első sziréna akkor szólalt meg a fejemben, amikor főhősünk úgy dönt, hogy magával cipeli sértődött, tinédzserkorból alig kinőtt lányát a halálos küldetésre. Ez pokoli amatőrségre vall, ésszerűtlen, mindent kockára tevő kontárság, bármennyire is bűntudata van Scottnak, amiért elhanyagolta gyermekét. Mivel rendelkezünk némi tapasztalattal az ilyen filmek terén, 100%-ig biztosra vehetjük, hogy ebből a felelőtlenségből lesz a galiba, meg a magánakció. Erről a koloncról már biztosra veheti a néző: a forgatókönyv és ésszerűség itt nem fog sok vizet zavarni. Ahogyan a karakterek kidolgozatlansága, sablonossága is felszólít: kapcsold ki az agyad és csak nézd, mert a figurák szimpla lőtéri bábuk, ne is várj míves kidolgozottságot. Ne remélj váratlan és döbbenetes eseményeket, a szép látványvilág mellé csatoltak egy ócska direct-to-video szkriptet. Snyder belendül és új szabályokat alkot a zsánerben, saját homokozót alkot, ha már a történet és a figurák is gagyik, legalább extrém ötletekkel dobja fel a filmet. Zombivezér, zombitigris, szerelmes-, lovas-, síró- és vassisakos zombi. Ügyeskedő figyelemelterelés, és kényelmessé teszi a sztori lanyha alakítását. Eszed, nem eszed, ez van, látod beleszőttünk a menő páncélszekrényes-betörős műfajból is Indiana Jones-féle csapdákat! - amelyek őszintén szólva röhejesek, hiszen akár egy rohadt gurulós bőrönd is elég lenne azokat kijátszani.
Hogy legyen benne kis dráma, a legfeszültebb helyzetekben is ráérnek lelkizni, családi problémák és be nem teljesült szerelmek, már csak a pszichológusi kanapét hiányoltam. Hosszú összenézésekkel kommunikálnak, üzennek egymásnak olyankor, amikor ezredmásodperceken múlik az életük. Sajnos ezzel még az agyatlan szórakozás lehetőségét is elvették tőlem, mert zavaróvá vált az erőltetett drámázás, amellyel a film az átlaghorrorok fölé akart emelkedni. A Sharknadóban ez vicces, de itt csak gyomorsav-túltengést okoz. Nem beszélve a játékidőről, lazán egy órával meg lehetett volna csonkítani, hogy az akció ne csak néha feltűnő szigetecske legyen az időhúzás óceánján. A valódi pörgés és várt darálás a századik percben kezdődik, így kellett volna végig, innentől már kapunk adrenalint is, amíg megint fel nem fortyan józan eszünk egy teljesen felesleges önfeláldozáson, vagy érthetetlen részleten. A sok üresjárat és az idióta húzások részemről türelmetlenséget generáltak, elkezdtem nézegetni, mikor lesz már vége. Néha megállítottam, kinéztem az ablakon, leültem megnézni, van-e üzenetem. Az utolsó háromnegyed óra azonban már a képernyő előtt tartott. De ez nekem kevés, úgy érzem, hülyének lettem nézve. Gyönyörű csomagolásban kaptam egy romlott sajtot.
Messzire süt a profizmus, a perfekt látványvilág, a vágások üteme, akciók idején elvarázsol a tempó és az izgalommal magába húzó kidolgozott harcjelenetek, kellően brutális és véres. Minden benne van, amit egy jó horrortól elvárunk, de a színvonaltalan és elcsépelt történet bugyutasága miatt nem tudok jó szívvel gondolni eme alkotásra. Nem ezt vártam, illett volna megtisztelni a nézőket, manapság ez kevés. 10/5
