2011. február 21., hétfő

Sauna (2008)

Gondolom hatalmas meglepetést nem fogok okozni azzal, ha azt írom, hogy ezúttal egy északi filmet szeretnék bemutatni. Az újdonság legfeljebb annyi lehet, hogy  kivételesen nem  egy svéd vagy netán norvég film kerül terítékre, hanem finn. Antti-Jussi Annila nem nevezhető éppenséggel termékeny rendezőnek, már csak azért sem, mert a 2008-ban forgatott Sauna című filmjét leszámítva, mindösszesen egyetlen nagyjátékfilm és két rövidfilm kötődik a nevéhez. Mivel az Újjászületett harcos című első nagyjátékfilmje is nagyjából annyira ismert hazánkban, mint a most bemutatni kívánt Sauna, nem is nagyon vesztegetnék több időt a finn rendező munkásságának ecsetelésével. Annyit elöljáróban elárulhatok, hogy én a magam részéről sajnálom, hogy Antti-Jussi Annila alkotása nem kapott nagyobb visszhangot Magyarországon. Nem állítom, hogy hibátlan alkotás, sem azt, hogy valami eget rengetően újszerű történetről lenne szó benne, de mégis (a hibái ellenére), véleményem szerint a Sauna egy igencsak nézhető film. Kicsit lassú, kicsit vontatott, sok felesleges töltelékkel és minimális cselekménnyel, de egészen pazar képi világgal és hangulattal. A színészi játékról már nem is beszélve.



Vágjunk is bele a történetbe. A film 1595-ben játszódik, amikor a hosszúra nyúló svéd-orosz háború véget ért. A főszereplő két testvér, Knut (Tommi Eronen) és Eerik (Ville Virtanen), akik mindketten egy bizottság tagjai, amelynek feladata, hogy a Oroszország és Finnország határát kijelölje. Hálátlan feladat, hiszen rendkívül barátságtalan, Isten háta mögötti erdőkön, mocsarakon keresztül vezet az útjuk úgy, hogy egyetlen teremtett lélekkel sem találkoznak. Ám ez sem igaz egészen, mert amíg a bizottság tagjai haladnak előre a  zord erdőben, Knut egy furcsa, szakadt ruhákba öltözött lányt lát újra és újra felbukkanni a fák között, aki az arcát eltakarva, a fájdalomtól eltorzult hangon könyörög segítségért. Knut a titokzatos szellemalakban egy fiatal falusi lányt vél felismerni, akit még a háború idején Eerikkel bezártak egy pajtába és magára hagytak. A látomások szép lassan felőrlik a fiatalabb testvér idegeit, ám hiába könyörög Eeriknek, hogy menjenek vissza a faluba és engedjék szabadon a lányt, aki talán már régen beleőrült a félelembe és a reménytelenségbe, de az is lehet, hogy kínok között vergődve meg is halt. Knut lelkét folyamatosan gyötri a bűntudat, amiért megöltek, vagy  legalábbis hagytak meghalni egy ártatlan lányt, de idősebb testvére hajthatatlan. Próbálja megnyugtatni a lelkiismeretfurdalástól lassan megbomló elméjű öccsét azzal, hogy minden amit lát pusztán a képzeletének játéka. Próbálja elmagyarázni neki, hogy nem fordulhatnak vissza és ha vissza is fordulnának, a lány azóta már minden bizonnyal meghalt. Szeretné megnyugtatni öccsét, hogy a háború kegyetlen és néha ártatlan emberek halnak meg. Szeretné bebizonyítani, hogy ő (annak ellenére, hogy több tucat embert küldött a halálba) túl tud lépni a háború borzalmain. Szeretné, de ezzel hazudna Knutnak és saját magának is. Hazudna, mert bár kettejük közül ő az, akit látszólag nem viseltek meg a történtek mégis ugyanúgy szenved, mint öccse, saját poklának bugyraiban. Minden folyóban, amibe lép, minden patakban ami mellett elhaladnak, és minden tócsában amelyen átlép annak az ártatlan parasztlánynak a fájdalomtól eltorzult, vérrel borított arcát látja, akit bezártak a pajtába és aki feltehetőleg beleőrült majd belehalt a félelembe. A bűntudata egyik testvért sem hagyja nyugodni, bár Knut számára van feloldozás, mert abban a tudatban él, hogy nem ő volt az, aki egy ártatlan emberre rázárta a pajta ajtaját, hogy ezzel lassú, gyötrelmes kínhalálra ítélje. Eerik volt az, aki ezt megtette és ő mindvégig figyelmeztette bátyját, hogy megbocsájthatatlan bűnt követ el. Mindkettejük lelkét rágja a bűntudat, de nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni már semmit. Knut mindvégig vádolja Eeriket amiért meg sem próbálják megmenteni a lányt, amiért nem érez bűntudatot a történtek után, miközben ő szinte teljesen felőrlődik abban, hogy mindenütt a keservesen síró, szemeit kikaparó parasztlány szellemét látja. Eerik ugyanúgy  őrlődik, ugyanúgy küzd a démonaival, ugyanúgy szenved a lelkiismeretfurdalástól, mint az öccse, azzal a különbséggel, hogy mindezt csendben, önmaga poklába égve teszi. Nem mutatja ki, mert tudja, a bűnük alól nincsen feloldozás. A lány valószínűleg tövig kaparta vékony ujjait a vastag deszkaajtón, majd vagy beleőrült abba, hogy ott fog meghalni, vagy lassan éhen halt. Bárhogy volt is, a lány halott és számukra nincsen megbocsátás.



Ahogy haladnak előre az erdőben a mocsaras vidék kellős közepén egy apró falura bukkannak, amely még a Knut által készített igen aprólékos térképen sem szerepel. A falut egy gyermek kivételével egytől egyig idős emberek lakják, akik maguk is úgy találtak rá a néhány fakunyhóból álló  néptelen falura a háború elől menekülve. Állításuk szerint a falut régen szerzetesek lakhatták, akik azonban csak könyveket és ikonokat hagytak maguk után. Azt, hogy mi lett velük  egyikük sem tudja megmondani, csak találgatnak.  A titokzatos helyet feltérképező bizottság azonban mindezek mellet még egy szaunát is talál a mocsár közepén, ám arra a kérdésre, hogy kik építették és mikor, senki sem tudja a választ. A falubeliek szerint már a szerzetesek előtt állhatott az épület, s talán köze van azok eltűnéséhez is. A misztikus hely történései felébresztik Knutban a bűntudatot és újra könyörög bátyjának, hogy forduljanak vissza a lányért, hátha megmenthetik még az életét és immáron nyíltan hibáztatni kezdi Eeriket a történtekért, aki azonban szembesíti a ténnyel, hogy öccse sem ártatlan és éppen azért zárta be a lányt a pajtába, hogy megvédje Knut állatias ösztöneitől.  A bűn tehát közös. Ezen a ponton jön el a katarzis, amikor  már mindkét testvér vissza akar  menni  a faluba megmenteni a lányt, és ezzel a saját lelküket, de a kör bezárult. A mocsár közepén rekednek meglelve önnön poklukat. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.



Antti-Jussi Annila  filmje, véleményem szerint, a hibái ellenére egy igencsak figyelemre méltó alkotás. Igaz, hogy a történet lényege nem nevezhető újdonságnak, hiszen a bűn és bűnhődés témaköre sokszor fel lett dolgozva, ám ez semmit sem von le a film értékéből. A korhoz, amibe helyezte a cselekményt, remekül illett a  környezet, amit egészen kivételes operatőri munkával tettek még hitelesebbé. A film kép világa  és a színei csodálatosak. Olyan nyomasztó, zord, rideg atmoszférát teremt, ami dialógusok nélkül is érezhetővé tenné a történet mélységes szomorúságát, kilátástalanságát. A színészekről is csak a legjobbat lehet elmondani, bár szeretném kiemelni az Eeriket alakító Ville Virtanen játékát, aki valami egészen kiváló színészi alakítást nyújt. A néző szinte maga is érzi azt a lelki vívódást, amin  Eerik végigmegy. Ahogyan a kifelé érzéketlenséget sugárzó katona a saját poklában égve próbál felmentést találni bűnére és  ahogyan fokozatosan kimutatja, hogy ugyanolyan érző ember, mint öccse és ugyanúgy szenved attól, amit tettek. Pont az a legdrámaibb ebben a történetben, hogy voltaképpen senki sem ártatlan. Mindenki hordoz valamilyen bűnt magában. Mindenki próbál így vagy úgy megszabadulni tőle, mindenki bízik a feloldozásban, mígnem mindannyiukat utoléri önmaga pokla.



Volt azonban néhány zavaró momentum is a filmben, amelyek rontottak az összképen.  Ilyen volt például a film első harmadában az idősíkok kezelése. Elég idegesítő volt, hogy sokszor azt sem lehetett eldönteni mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Ezt illett volna jobban megoldani. Zavaró volt továbbá a film viszonylagos vontatottsága és lassúsága. Az első egy óra szinte cselekmények nélkül telt el. Ezen is jó lett volna változtatni. Mindent összevetve a Sauna egy igen jól sikeredett alkotás remek színészi játékkal, csodálatos képi világgal és mondanivalóval.

8/10


1 megjegyzés:

Lazlogrinder írta...

Zseniális alkotás,de rengeteg mindent nem értettem meg benne! Valaki küldje már el,h mi volt az a sok összefüggéstelen dolog ! A lány vérző szája, miegymás.