2010. szeptember 1., szerda

End Of The Line (2007)

Itt egy újabb film, azon több tucat "műremek" közül, amely feltehetőleg nem fogja megváltani a horrorfilmek világát, gondoltam mielőtt az End Of The Line című alkotás megnézésébe kezdtem volna. Ezen megállapításomat alátámasztandó hosszasan sorolhatnám az indokokat, de elég ha azt írom, hogy a film rendezője (Maurice Devereaux) első filmjét (Blood Symbol) 1992-ben készítette el és az azóta eltelt tizennyolc év alatt, az első filmjét is beleszámolva, az End Of The Line a negyedik alkotása. Mondhatnánk persze, hogy "jó munkához idő kell" és pufogtathatnánk egyéb idióta közhelyeket, de csak abban az esetben, ha azok igazak lennének és teljes mértékben fednék a valóságot. De nem. Devereaux úr előző három alkotása bizony még a Google-nak is feladta a leckét, mert szinte semmiféle információval nem lettem gazdagabb a szóban forgó rendező korábbi munkásságáról. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy elméletileg készített a most elemezni kívánt alkotáson kívül is három filmet, de itt megállt a tudomány. Devereaux úr mintha nem is létezne, a filmművészetéről már nem is beszélve. Erős volt a gyanúm, hogy nem vesztettem sokat azzal, hogy alkotásaihoz nem volt eddig szerencsém. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kikövetkeztessem, valószínűleg nem a Google esküdött össze a tehetséges rendező ellen, sokkal inkább valószínűsíthető, hogy rendezőnk filmjeire, a szűk haveri körén kívül, nem volt nagy kereslet. De nincs is ezzel semmi baj. Nem születhet mindenki filmrendezőnek. Azt azonban nem értettem, hogy három (feltehetőleg) megbukott film után miért kell erőltetni azt, ami nyilvánvalóan nem megy? Az első kudarc még magyarázható azzal, hogy Kanada nem Hollywood és ez rendben is van, de a második és főképpen a harmadik film bukása után már kissé groteszk Devereaux úr kétségbeesett próbálkozása a filmrendezés terén. Azt sem értem egészen, hogy három olyan film után, amit gyaníthatóan teljes érdektelenség és közöny fogadott, ki adhatott pénzt arra, hogy negyedszerre is megpróbálkozzon a lehetetlennel.


Az, hogy mennyire bíztak Devereaux úr sikerében a film költségvetésén jócskán meglátszik, ám szerencsére ez semmit sem ront le annak nézhetőségéből. Ja igen elfelejtettem írni, hogy rendezőnk ezúttal egy nézhető, sőt helyenként kifejezetten jó filmet készített. Az alacsony költségvetést kiválóan ellensúlyozta azzal, hogy az egész történet tulajdonképpen egyetlen helyszínen (egy metró alagútrendszerében) játszódik és mindössze néhány óra történéseit meséli el. Ezért a bravúrért mindenképpen megérdemli a dicséretet, mert olyan remekül tette észrevétlenné a film minden bizonnyal minimális anyagi hátterét, hogy az a legkevésbé sem zavaró. Kifejezetten jót tesz a film történetét tekintve amúgy is komor hangulatnak a sötét, rideg, alagútrendszer.


A történet tulajdonképpen pofon egyszerű. Egy teljesen átlagos ápolónő, egy fárasztó nap végén (egyik ápoltja, miután gyógyultnak nyilvánították és kiengedték a kórházból, bekattant és a metró elé vetette magát) hazafelé utazna az éjszakai metró utolsó járatával, amikor valaki két állomás között hirtelen meghúzza a vészféket és a szerelvény az alagút közepén megáll. Aki kicsit is szorong a bezártságtól, annak feltehetőleg mondani sem kell, hogy már itt milyen nyomasztó érzés keríti hatalmába a nézőt. Az utastájékoztató hangszórójából recsegve, szaggatottan, alig érthetően a vezető tájékoztatja a metróban rekedteket, hogy hamarosan újra indul a szerelvény, addig is őrizzék meg megmaradt nyugalmukat. Könnyű azt mondani, főleg úgy, hogy a már említett ápoló a sötét alagútból mindenfelől ijesztő neszeket, sikolyokat és egyéb, az idegeket nem kifejezetten simogató, barátságtalan hangokat vél hallani. De ez még a legkisebb gondja. Nagyobb az, hogy amint a szerelvény megállt, egy "Örök Remény hangja" nevű szekta tagjai, akik szintén azon a járaton utaznak, üzenetet kaptak a személyhívójukon keresztül a szekta vezetőjétől, hogy mivel hamarosan bekövetkezik az Apokalipszis, meg kell váltani a bűnben szenvedő embereket. Ez eddig nagyon kedves és humánus dolognak is tűnhet a részükről, a probléma mindössze annyi, hogy a feloldozás alatt a szekta tagjai nem a bűnök megvallását és az azért kapott bűnbocsánatot értik, hanem az élők elpusztítását Elképzelésük szerint az általuk megöltek üdvözülnek és megtisztult lelkeikből áll majdan össze Isten serege, amely az Apokalipszis bekövetkeztekor majd a Gonosz által feltámasztott halottak ellen megvívja a harcot. A rögeszmés szektatagok megkapva tehát a jelet, elkezdik lemészárolni a két állomás közt megrekedt metró utasait. Innentől kezdve a főszereplő és az időközben köré verődött kis csoport nem tehet mást, mint megpróbál kijutni a felszínre, hogy megmeneküljön az őket üldöző fanatikus szektások által kínált "feloldozás" elől. Röviden ennyi maga a történet, de természetesen ennél jóval többről szól a film. Érdemes például megjegyezni azt, hogy a filmben igyekeznek elkerülni azt a sablonos megközelítést, miszerint vannak a "jók" és vannak a "rosszak", közöttük pedig éles határvonal húzódik jól elkülönítve őket egymástól. Nos az End Of The Line esetében szerencsére erről szó sincsen. Igaz, hogy a filmben a "jó" oldalt képviselők többnyire valóban pozitív tulajdonságokkal rendelkeznek, ám az úgymond "rossz" oldalon állók, a szektatagok, esetében ez már közel sem annyira egyértelmű. Inkább tűnnek egyszerű, teljesen hétköznapi embereknek, akik esendőségük és befolyásolhatóságuk miatt egy magát Tisztelendőnek nevező manipulátor áldozataivá váltak, mintsem gonosz, elmebeteg gyilkosoknak. Ami további nagy erénye a filmnek, hogy a befejező képsorok után már korántsem lehetünk biztosak abban, hogy a főszereplőket üldöző és azokat a haláluk árán "feloldozni" kívánó vallási fanatikusok egy őrült téveszme szerencsétlen áldozatai, illetve abban sem, hogy amit tesznek az voltaképpen rossz. Nem lőném le a film végét, de érdemes elgondolkodni rajta és ha másért nem is, de ezért mindenképpen megéri megnézni.


Összességében az End Of The Line egy remek sztorin alapuló film, nagyon jó zenével, helyenként egészen nyomasztó atmoszférával és képi világgal, de igencsak közepes színészi teljesítménnyel. Egyetlen hibát tudnék kiemelni, ami a horror műfajnál nem feltétlenül hiba, ám ennek a filmnek az esetében kicsit felesleges volt, az a véres jelenetek mennyisége. Pozitív, hogy a filmben szinte egyáltalán nincsen üresjárat, hogy már az első tíz percben ömlik a vér és onnantól kezdve aztán másfél óráig mást sem láthatunk, mint kőkemény vérfürdőt és válogatott öldöklést, ám ez jelentősen rontott a film indulásakor érezhető nyomasztó, rideg, szorongató hangulaton. Ezt az egyet sajnálom. Egy remek, az idegeket próbára tevő film helyett kapunk egy érdekes sztorival rendelkező tucathorrort a durvább fajtából. Nem azt mondom, hogy rossz film, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de kár érte, mert véleményem szerint ebben a sztoriban sokkal több volt.


7/10

Nincsenek megjegyzések: