2009. december 1., kedd

The Last Winter (2006)

Az emberiség sokáig élt a természettel szimbiózisban, mígnem valamikor, egy bolondos ötlet hatására teljes mértékben elvált az útja attól. Technikai és szintetikus irányt vett az életünk, és ez nagy hiba. A túlzásba vitt materializmus bezárt bennünket ebbe a csapdába, megszűnt minden kapcsolatunk a bennünket körülvevő világgal. Magunk köré mindenhová falakat húzunk, utakat építünk, zavar bennünket, ha nem terjeszkedhetünk. Mindent feldolgozunk, mindent elhasználunk, mindent összemocskolunk. A természeti egyensúlyt borogatjuk, mérgek, gázok, erdők kivágása, kizsigerelése a Föld anyagi tartalékainak.
Csakhogy van egy örök törvény: a természetellenes csak ideig-óráig tarthatja magát, mert előbb-utóbb minden visszalendül normális kerékvágásba. A mi életünkben ez a pár ezer év rengetegnek tűnik, de biza’ az élet nagy körforgásában semmi. Múlóban van a mi időnk, már nem sokáig játszadozhatunk, de a hétköznapi ember ezen nem rugózik, mert a „Barátok közt”-ben minden rendben, meg Lédi Gágá is seggre esett a színpadon, és Majka Papa is bőszen pókerezget. Mi baj lehet?
Érik a pofon, nézz körül. Az üvegház-hatás egyre erősebb, és nem biztos ám, hogy mi okozzuk, ezen is vita van, lehet akár a bolygónk önvédelmi ösztöne, amely úgy döntött, hogy majd jól móresre tanítja az elszemtelenedő parazitáit. Időjárási anomáliák, katasztrófák. A természeti népek a mai napig úgy vélik: a Földanya egy élőlény. Ha ez igaz, mi vagyunk a kibaszott kullancsai, tetvei, vagy rosszindulatú vírusai. Nem győzhetünk ebben a meccsben. Ez van. De az épülő globális diktatúrában hatalmas elbizakodottsággal hisznek a technokraták önmagukban és hatalmukban. Fel sem fogják, hogy semmik vagyunk.
Már utaltam nemrég olyasmire egy másik filmmel kapcsolatban - hogy ne csak moralizáljak és terjesszem pesszimista nézeteimet - vajon ez a mostanság egyre gyakoribban előforduló kataszrófa-film dömping vajon nem az emberiség kollektív tudatalattijának a jelzése? Nagy dérrel-dúrral fut most éppen a mozikban a „2012” című film, de ott volt a „The Happening” és egyebek. Esetleg csak az ilyen paranoid barmoknak készítik ezeket a filmeket, mint én? Akkor elbaszták, mert a fentebb említettek nem érdekelnek abszolút. De az „Utolsó tél” számot tarthatott érdeklődésemre, hiszen „horror-thriller”-ként van számon tartva, még, ha az öko-fajtából is.
Larry Fessenden írt, rendezett, színészkedett. A mozi amerikai-izlandi kooprodukcióban készült, bár elméletileg Alaszkában játszódik. Ott is kinn, a világ végén, ahol már a szél sem jár. Nem a francokat, ez csak olyan mondás volt, a szél fúj és a hó szakad, mint azt illik egy olyan rohadtul északi helyen, mint ott. Itt várakozik a pár fős csapat, hogy egy régebben ismeretlen okokból félbehagyott olajfúrás-kezdeményt folytassanak. Van köztük a korszellemhez alkalmazkodva már „Greenpeace”-es is, aki ellenőrzi, mennyire borítja fel az ökoszisztémát ez a tervezet. Mivel világjárt fickó, hát ő már régóta sejti, hogy valami nincs rendjén. Egyre melegebb van ugyanis, a talajszint már nem fagyott. Olvad. Erőszakos viharok mintha szándékosan és célzottan csapnának le. A kis összezárt közösség önfejű főnöke szarik mindenre nagyívben, neki a szent cél lebeg a szeme előtt: igenis épülni fog egy olajfúrótorony, ha törik, ha szakad. Még az sem riassza el ettől, amikor kis pártfogoltja, Maxwell, egy alapos eltévedés után, melyet követően már nem látszik önmagának, meztelenül egy szál videokamerával elindul a pusztába meghalni. A felvételeken különös dolgok történnek. Aztán újabb kolléga állandó orrvérzés után hal meg. Fele sem tréfa, de épülnie kell a toronynak, jön repülővel néhány új ember, de valami furcsaság folytán azok rögtön a támaszpont közepében landolnak, nagyrészt lerombolva azt, így még menedékük sem segíthet. Vezetőjük immáron úgy dönt, hogy lelépés van és az egyetlen éppen maradt motoros szánnal elindul a „Greenpeace”-es társával (akivel nem igazán kedvelik egymást), hogy segítséget keressenek. Fogy az idő, az emberek is fogynak, meg persze semmi jó nem sül ki az egészből.

Tulajdonképp mi is az olaj? Kövületek...Ki tudja, hány millió éves növények és állatok maradványai?

Sírrablók vagyunk.


Hát nem volt az a szanaszét-pörgetős horror. Természetesen elkerülhetetlen a párhuzam, mint minden sarkkörön játszódó rémfilm esetében a kultikus „The Thing”-gel, na és persze ahhoz képest egy halovány félelem-faktorral megáldott kis mű ez. Közvetít mást azonban: gondolatokat kelt, még, ha így, ebben a könnyed populáris műfajban is. Alkalmas arra, hogy az emberiség néhány tagja átgondolja azt, amit én odafent leírtam a kis eszmefuttatásomban. És nem változik semmi ugyan, megy tovább ez az egész szar, de legalább néhány percre megrémülhetünk a fejünk felett lebegő Damoklész-kardjától.
A filmtől már kevésbé, bár ez a helyszín mindig ütős a szokásos magányos-fenyegetettség hangulattal, de itt valahogy nem jött össze. A végén megjelenő szellem-lények meg kimondottan alkalmasak arra, hogy elhúzza az ember a száját, ha már az egészet sikerült olyan borongóssá tenni a láthatatlan természetfelettivel, akkor ez a „coming out” mire volt jó?
Kettős érzésem van: horrorként gyengus volt, ám valami mégis volt benne. A színészekre nem lehet panasz, Ron Perlman a szokásos formáját hozza, bár a „Desperation” seriffje még mindig a legjobb szerepe. A rendezésben éreztem a hiányosságot, jóval többet ki lehetett volna hozni az egészből, minden alkalmas volt egy kemény feszültségkeltéshez, de nem éltek vele. Hogy ez szándékos lenne azt kétlem, hiszen az sem ment volna a történet kárára, csak felturbózta volna.
Nyomasztó öko-horror, lassan csordogál, de alkalmas gondolatébresztésre.
Nézd meg egyszer.
10/7


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Meztelen nők!
Beszarás.