http://kritikusszemmel.blogspot.com/

A tetovált lány - The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

2012-01-27T06:29:00.004+01:00

Régen vártam ezt a filmet és nagyon féltem attól, hogy nem fog tetszeni. Eleve előítéletekkel foglaltam el a helyemet a moziban, mert feleslegesnek tartottam egy már tökéletes film feldolgozását. Ám fel lettem világosítva a média által, hogy ez nem AZ A FILM feldolgozása, hanem a regény egy újabb adaptációja, és micsoda csoda került ki a rendező David Fincher kezei közül. Én vártam a „FINCS” hatást, de az csak nem akart eljönni.

Tudom nem összehasonlítani kellene a 2 filmet, de valahogy nem tudok elvonatkoztatni, és ezáltal nem rávilágítani, hogy miért is tetszett jobban a svéd verzió, még ha az nem is követte annyira a regényt, mint ez. Amikor a „CAST” felirattal megindult a szereplők és a közreműködő stáb ismertetése partneremhez fordulván csak annyit tudtam szólni: kétes érzelmekkel távozom a moziból! Mondtam ezt úgy, mint egy csalódott kislány, aki nem a várva várt játékot bontja ki az ajándékcsomagolásból.Tényleg kavargott bennem minden, a gyomromban a kukorica, agyamban a kritika, aztán az órára tekintve azért beláttam, egészen lekötötte a figyelmemet a film, és nem éreztem a két és fél óra elteltét.

A sztori ismert, bár a kisebb változtatásokból azért nagy különbségek is adódtak, főleg a végén, de azért nagyjából ugyanaz történt, mint a svéd változatban. A színészi játék nem tetszett, és inkább a túljátszás – ami jellemző Amerikára – tette tönkre és sablonossá a színészekre osztott szerepet.Nagyon beharangozták és agyondicsérték a hekker csajt alakító Rooney Marát, de rám nem volt olyan hatással, mint Naomi Rapace. A szinkronját meg egyenesen elcseszték, olyan volt mintha csak felolvasná a szövegét a kedves magyar hang. Az tény, hogy Daniel Craig sokkal sármosabb és a popója is kerekebb, mint elődjéé, de a Michael Nyqvist formálta szereplő hétköznapisága miatt szerethetőbb volt. Ezt inkább rónám fel a rendezőnek, mert nem hagyta kibontakozni főhősünket, s nem úgy alakította a jeleneteket, hogy élethűen tudja előadni, például a halálfélelmét lent a pince mélyén.

A „hálivúdi” bakik nem hiányozhattak amiért megint azt éreztem hülyének néznek bennünket nézőket: száguldozni egy motorral sisak nélkül, úgy hogy a szemünk se rebben elég merész dolog…

Sokan a zenét is nagyon hiper-szuper megaextra jónak írták le, és hallották meg, de nekem az sem tetszett. Szerintem az eredeti filmben sokkal drámaibb és baljósabb, itt meg csak a hatásvadász hangeffektek idegesítették a dobhártyámat.

Az, hogy mivel töltötték ki a játékidőt fogalmam sincs. Mindenbe kicsit belepiszkáltak, aztán csak a kérdőjel maradt volna a fejemben, ha nem ismerném a regényt. A tetovált lány címet adni értelmetlen volt, mert ez a film nem Lisbethről szól, ugyanis nem derül ki, hogy miért is olyan, amilyen, hogy most miért megy szembe a társadalmi elvárásokkal, miért bizalmatlan az emberekkel, főleg a férfiakkal. Nem tartom magam perverznek, de gyámját sem találtam olyan visszataszítóan undorító szadista állatnak, és a megerőszakolós részek sem voltak annyira megrázóak számomra, mint a másik rendezésben. És nem az én hibám, hogy nem találtam annak!

A 18-as karikát túlzásnak is tartottam, mert lássuk be a mai fiatalság sokkal durvább dolgokat néz az Internet, de akár az esti híradó által.

A gyilkosságok feltárása elég felszínes, felsorolják a bibliai idézeteket közben egy-két távolról mutatott fotó sejteti, hogy mi is történt. A náci vonalat itt nem erőltetik, melyen meg is lepődtem lévén, hogy amerikai filmről van szó. (Bár a könyvben sem volt nácista gyilkosságsorozat, mint inkább perverz emberi elmebetegség.)A film utolsó 10 perce teljesen felesleges, azt egy percbe is bele lehetett volna sűríteni, mert így sem értettem egy kukkot sem abból, hogyan forgatja ki vagyonából a hekker lány a milliárdos maffiózót.

Összegezve: Nem volt olyan rossz film ez, mintha kétszer olyan rossz lett volna, de én a rendező helyében hagytam volna a büdös picsába… Újat nem hozott, a régiből elvenni nem tudott. Azt gondolom, ha valaki nem látta a svéd verziót, annak „lehet”, hogy tetszeni fog, de én már azonosultam azzal a változattal.

Dupla: Ördögűző: Dominium / Az ördögűző: A kezdet

2012-01-07T19:30:00.004+01:00

William Peter Blatty "Ördögűző" című könyvéből 1973-ban született meg a kultikus film, amely mérföldkő lett a horrormozik műfajában. A két Oscar-díjat nyert alkotást William Friedkin rendezése tette lenyűgözően hátborzongató rémfilmmé. A 2000-es évek ötlettelenségét jelző remake- és prequel-láz végül utólérte a még két folytatást megélő történetet. És itt kanyarodik a történet érdekesbe. A Morgan Creek Productions leforgatta 2003-ban az "Dominion: Prequel to the Exorcist" címmel a történet előzményét, Merrin Atya első találkozását a Gonosszal. Aztán elégedetlenül fogadva az elkészült mozit, újraforgatták, ugyanazzal a főszereplővel 2004-ben "Exorcist: The Beginning", másik rendezővel, és megváltoztatott forgatókönyvvel. Mindkettő piacra került, szerencsére, és nekünk már csak az a dolgunk, hogy eldöntsük, ugyan melyik verzió is érdemesebb a megtekintésre. Természetesen én mindkettőt ajánlom megnézésre, érdekességképpen. Ám emellett mégis úgy érzem, (az ördög tudja, miért), hogy össze kell hasonlítanom a két művet, mérlegre téve, vajon melyik is méltóbb az eredeti történet előzményének címére?

Ördögűző: Dominium - Dominion: Prequel to the Exorcist (2005)

A dátum senkit ne tévesszen meg. A Dominium készült el elsőnek, és ez az, amelyik a nagyokos producerek és döntéshozók szerint annyira rosszul sikerült, hogy újra kellett forgatni. Ám később úgy döntöttek, ne menjen kárba a sok beleölt pénz, (30,000,000 $) és piacra dobták. Szerencsénkre.
A rendezést eredetileg John Frankenheimer (Dr. Moreau szigete, Ronin...stb...) kapta volna, ám betegsége miatt nem vállalta a projektet, rá egy hónapra el is hunyt. Helyette Paul Schreder (Párducemberek, Kisvárosi gyilkosság...) vette a kezébe az irányítást. A forgatókönyv körül is bonyodalmak voltak. A stúdió úgy találta, hogy a William Wisher (Terminator 2., Dredd bíró, A 13. harcos...) író alkotása nem elég ütős, ezért felkérték a bestseller-író Caleb Carr-t, hogy ugyan adagoljon még némi borzongást a történetbe. Az így kialakult csapat mellé jött volna Liam Neeson Merrin szerepébe... De mégsem. Így kapta a főszerepet Stellan Skarsgård, aki a szintén svéd származású Max von Sydow által megformált papot alakítja ifjabb korában. Ennyi kavarás után már nem is csodálkozhatunk, hogy folytatódott a balsiker-sorozat, és úgy döntöttek a stúdió bölcsei, hogy az elkészült film nem eléggé véres, ijesztő és borzalmas, ráadásul az átlagnézők számára túl sok jellemábrázolást és gondolatot tartalmaz, ezért úgy, ahogy volt, az egész hóbelevancot újraforgatták, méghozzá egyetlen képkockát sem átvéve ebből. Nézzük a történetet.
Lankester Merrin atya egy, a második világháború idején történt borzalmas incidens miatt elfordul az Egyháztól, önmagát és Istent okolva. Pár évvel később kelet-Afrikában tűnik fel egy ásatáson, archeológiai tudománya eredményeként vezető régészként. Helyzete nem túl könnyű, mivel a Brit gyarmatként szolgáló Kenyában a katonaság felügyelete alatt kell ténykednie egy különös bizánci stílusú keresztény templom feltárásában. Mivel a vallás az 1500 évvel ezelőtt nem igazán juthatott el Afrika eme részére, ez növeli a lelet furcsaságát... Mint ahogyan az is, hogy kiderül: épülése után azonnal betemették az épületet... És ha még ez nem lenne elég, az Egyház a nyakába akaszt egy ifjú és lelkes papocskát, Francis atyát, aki misszionárius iskolát akar a helyieknek nyitni, és mindenáron fel akarja ébreszteni a kiábrándult papban a hitet. Ráadásul a helyi törzs is rossz szemmel nézi az ásatást, egyre növekvő feszültség terheli a munkálkodást, mivel az ott élők szerint magát a Gonoszt szabadítja a vidékre a feltárt lelet, amely alatt egy ősi pogány áldozóhelyet találnak, egy démont imádó ősi szentélyt. Enyhíti magányát a koncentrációs tábort is megjárt doktornő, Rachel, akinek múltja szintén sötét titkot takar. Befogadnak a kis kórházba egy nyomorék fiút is, Cheche-t, akit a helyiek nagy ívben kerülnek.. A pokol akkor szabadul el, amikor két brit katona behatol a templomba, hogy raboljon, majd rájuk találnak holtan. Az egyik fejjel lefelé keresztre feszítve, a másiknak pedig levágott feje egy tálcán díszeleg. Az egyre őrültebben viselkedő katonai parancsnok, Granville őrmester mindenképpen a feketéket vádolja, már csak ez hiányzott a pattanásig feszült helyzetnek. A törzs pedig magát a kereszténységet hibáztatja, és főként Francis atyát minden rosszért, és az iskolájába szökött gyermekeket lemészárolják... Cheche, a nyomorék pedig villámgyorsan gyógyul, amit a kis pap csodának tart, mígnem jól kap egy hatalmas pofont, amikor a keresztet a gyenge ifjú homlokához érinti. Innentől kezdve az ördögűzést forszírozza, ám Merrin mindenre inkább természetes magyarázatot akar. De az atya nem nyugszik, és a doktornő segítségével meg akarja keresztelni a templomban a megszállottat. Egyre sötétebb előjelek utalnak a Gonosz közeledtére. Francis atyát meggyilkolják, Granville őrnagy őrjöngésbe kezd, a törzsfőnök lánya szülése során egy halott csecsemőt hoz világra... Egymásnak feszülő indulatok közepette indul Merrin hitét visszakapva a Gonosz ellen...
A film drámai, mélyen ábrázolt karaktereket mutat fel, és intelligens. Lehetne hibáztatni lassan hömpölygéséért, de mégis minden pillanata leköti a nézőt. Méltó előzménye az "Ördögűzőnek". Nagyszerű ívben ábrázolja a kialakuló konfliktusokat, ahogyan a puskaporos hordó felé közeledik a láng, és egy csúcspontba gyűlik minden, és erős nyomást gyakorol a nézőre. A baljós sötétség egyre erősebben borítja előjeleivel feszült félelembe a néző gyomrát. Egy igazi intellektuális természetfeletti-pszicho-horror, amely érdemtelenül került dobozba, és szégyen, hogy csak ímmel-ámmal, a második film veszteségei miatt dobták piacra, hogy valamennyire kiegyensúlyozza a kidobott pénzt. Itt látszik, mennyire buta és ostoba Hollywood, vagy az, mennyire ostobának tartják a nézőket. Nem egy mozibarát darab ugyan, hiszen nincs különleges látványvilággal megáldva, de mindaz általában úgyis csak arra jó, hogy elfedje a történetek bugyutaságát. A jellemábrázolások és motivációk tökéletesek, mint ahogyan a színészek alakítása is. Méltatlanul mellőzött film, de jól jellemzi korunk igénytelenségét. Számomra mindenképpen ez az okos, mélységekkel, vívódásokkal, alaposan ábrázolt karakterekkel, nem bóvli ijesztgetésekkel manipuláló, hanem zsigeri, fokozódó feszültséggel a nézőt nyomás alatt tartó film az igazi, az Előzmény. Merrin atya álma kiemelkedően szépre sikeredett különös lidércnyomás. Egyetlen negatívumként csak a csúcspontot követő elég gyors lezárás, az ördögűzésnek, mint lényegnek elsietett ábrázolása, magának a Gonosznak a szerepe testi valójában igen kevés. De annyira nem hiányolom, hiszen a Sátánt ismerjük, ámde Lankaster merrin Atyát eddig nem ismertük, és első találkozását a Gonosszal sem. Részemről ez megérdemli a 10/9-et. És akkor jöjjön hát a producerek által jobbnak talált:

Az ördögűző: A kezdet - Exorcist: The Beginning (2004)

A hülye néző, aki a moziban pattogatott kukoricát zabál pepsivel, az kérem nem ezt igényli. - mondhatták a nagykutyák a vezetőségben. Legyen ijesztgetés hanghatások, és vér. Tompítsunk ezen a sok okoskodáson, hiszen nem az értelmiségnek készítünk filmeket, hanem a minden szart bezabáló proliknak. Ennek érdekében a témát intelligensen, elmélyülten kezelő Schredert kicserélték Renny Harlin-ra, a pörgős, akciódús és népszerűbb mozikat rendező direktorra. (Ford Fairlane kalandjai, Még drágább az életed, Háborgó mélység, Börtönhalál, Cliffhanger - Függő játszma, Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok ura ...). És akkor fejeljük meg a forgatókönyvet is szájbarágással, gyereket faló hiénákkal, felületes karakterekkel, némi romantikával, ennek érdekében jöjjön Alexi Hawley aki átírja a sztorit könnyebben emészthető mozibarát popcornosabb verzióba. Hawley eddigi ténykedése elhanyagolható a nagymozik terén, talán valakinek a rokona volt, úgy kerülhetett a projektbe.
És itt Merrin atya még hitehagyottabb, vedelő Indiana Jones-féle figura, aki jó pénzért megbízásra érkezik az ásatásra, hogy megkeressen egy kis démonszobrocskát. Az alaphelyzet hasonló, csak a doktornőt cserélték le, mert a csúnyácska színésznő nem volt elég realisztikus valószínűleg, ezért helyette egy ex-Bond lányt szerepeltettek, Isabella Scorupco-t. Belekerül egy kis nyomozós szál is, Merrin felkeresi az ásatás előző vezetőjét az őrültekházában, aki a szeme láttára lesz öngyilkos. A nyomorék Cheche helyett egy kis helyi gyereket száll meg az ördög, és kapunk egy történetet a környék elátkozottságának okairól, ami különben annyira nem hiányzott, de valamivel kellett pótolni a nem túl nagy mélységekbe vezető, kissé felületesre sikeredett jellemábrázolásokat és motivációk előzményeit. Váratlan ijesztgetéseket és véresebb eseményeket mutat fel elődjénél, jóval látványosabb, mozihoz igazított külsővel és belsővel. A Gonosz testet is cserél, és a sötétségben botorkálások mennyisége, és a túlspilázott látvány néha kissé eluntatnak minket. kapunk a végére egy tragédiát is, hogy kerekebb legyen a sztori. Természetesen a szereplőkkel itt sincs semmi gond, hozták az előzőleg alakított színvonalat...
Talán, ha nem látom az előző filmet, jobban tetszett volna. Ám így túlságosan kikönyökölt a különbség a kettő között. Olyan ez, mintha a finom sűrű babgulyást felöntenénk vízzel, hogy könnyebben lehessen kanalazni. Szerencsére az alapokat nem sikerült annyira lerombolni, így nem olyan menthetetlen az egész. Azt hiszem itt két nézőcsoport kaphat két verziót. Az intellektuálisabb, emberközelibb történetet a Dominiumban lelik meg nézők, a véresebb, akciódúsabbat, tompább és könnyedebbet pedig a "Kezdetekben". Részemről nem hiányoztak a Renny Harlin-féle verzió kliséi és bazári ijesztgetései, horrorisztikusabbá tétele, mert az eredeti '73-mas Ördögűző nem ilyen könnyen emészthető előzményt követel magának. Mindenképpen az elsőnek elkészült részletes és alapos műremek érdemel figyelmet. Én mindenképpen azt javallom, így sajnos ez az alkotás csak 10/6.

The Tomb (2007)

2012-01-04T18:29:00.007+01:00

Valami tévedhetetlen hatodik érzék, valami lidérces ösztön alapján mostanában folyton könyékig nyúlok a szarba. Vagy csak rossz passzban vagyok. Az alant szétboncolt film elképesztő reakciókat váltott ki belőlem, hitetlenkedés és hisztéria, röhögés és felháborodás. Lassan kezdem azt hinni, hogy a független filmekről felállított teóriám, miszerint "friss vért" hoznak a horror műfajába a sok hollywoodi-i ömlesztett szar között, egy alapos tévedés. Pedig milyen szép kis borítóval rendelkezik, és ráadásul ott díszeleg H.P. Lovecraft neve is, mintha bármi köze is lenne ehhez a faszsághoz. Nem beszélve a rajta elhelyezett reklámszövegről: "Kíváncsiság. Magával ragad."... Én a magam részéről ezt írtam volna rá: "Sírni fogsz bazmeg", vagy "Kellemes, mintha megerőszakolnának egy szöges ágyon"... Mert Kedves Olvasók, nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: valami hihetetlen fércművel találtam szembe magamat. Csak annyit így elöljáróban, hogy egy telefon kamerájával felvett óvodáscsoport színjátszása is izgalmasabb és változatosabb. Nem beszélve az óvodáról, ami jóval ijesztőbb helyszín, mint a "The Tomb"-é, amely valószínűleg egy üres Tesco-raktárban lett leforgatva, éjjel, és gyertyafény mellett, nehogy a biztonsági őrök felfedezzék és elhajtsák a francba a dilettáns csoportot, akik filmforgatás címen agonizálnak majdnem másfél órán keresztül. Az ötlettelen sutaság, a színészi játék teljes hiánya, a forgatókönyv hülye idiotizmusa mind-mind elborzasztott. A 2007-ben egyenesen video-ra kerülő alkotást a jó nevű Ulli Lommel jegyzi, mint író és rendező. Ott szerepel ugyan a műfaj koronázatlan királya, Lovecraft neve is, de valószínűleg, ha ilyeneket izzadt volna papírra, az olvasó közönség soha nem emlékezne nevére, nem beszélve arról, hogy Cthulhu maga falta volna fel, ha ilyen hülyeségeket firkál. Ulli Lommel kurva ötletes történetet pattintott ki agyából, hogy aszongya, néhány idegen egyszerre csak egy bezárt raktárban ébred fel, miután elrabolták őket, és megpróbálnak menekülni, miközben egy eltorzított hang diktálja nekik a teendőket, és sorra hullanak. Nem bazmeg, biztosan a Fűrész alkotói lopták el eme hatalmas agyszüleményt, bizonyára nem a nagy Ulli, aki mintegy 53 filmet rendezett, amikből egy darabot sem láttam, és ezek után nem is akarok soha. Bár nem tudok véleményt mondani eddigi filmes karrierjéről, mert lehet, hogy eddig zseni volt (ám azért ezt kétlem), és csak 2007-ben őrült meg, és egy kínai szerencsesüti papírjára odakente ezt a taknyot, amit az utókornak "forgatókönyv" néven próbálnak beállítani. A filmben szereplő egyénekről egyszerűen semmit nem tudok mondani, hihetetlennek tűnik már eleve az is, hogy az imdb.com-on jegyzik őket, és "színész" néven. Azt hiszed túlzok? Ajándékozd meg magad eme filmélménnyel, és meglátod, néha a horror zsánerében valóban sikerül hátborzongatót produkálni, csakhogy nem az izgalmaktól hemzsegő, feszültséggel teli történésekkel, hanem a hülyeség idegborzoló és elpirulásra késztető, agyidegeken hegedülő ingereivel. Ez a film, amire egy épeszű ember azt mondja: na bazmeg elértem a legalját, most már emelkedjünk, mert nincs több levegőm. És mindezt nem egy szép kékesre klórozott medencében mondja, hanem egy pöcegödörben.
Elmesélem a nagyívű történetet, mert kihagyhatatlan. Azt nem értem, ha nem a látványra építettek (mer' az nincs), ha nem a feszültségre (fáradt unalom), akkor legalább a történetbe tettek volna valami kis érdekességet, hiszen az ingyen van... De nem. Szóval.
Rögtön a tett helyszínén kezdünk, egy baszott nagy raktárban, amiben mindenhol salgó-polcok állnak. Nem hiszed el, ez a díszlet végig. Mindenhol gyertyák, valószínűleg a fentebb említett veszély végett (hogy a biztonsági őrök kihajtják a szerencsétlen forgató-csoportot). És lehetséges, hogy a filmes-teamnek van valami gyertyakészítő ismerőse, akinél áron alul hozzájuthattak. Főhősnőnk egy nejlonzsákban ébred, arca csupa málnaszörp, mintha bántotta volna valaki. Végtelennek tűnő idő alatt kecmereg ki belőle, és esküszöm majdnem tíz percig csak azt figyelhetjük ájuldozva az unalomtól, (ettől garantáltan narkolepsziás leszel), hogy vonszolja magát a földön, lassan, és kimerítően. Leginkább számunkra.
Összetalálkozik egy másik áldozattal, egy dagi faszival, - meg sem merem nézni, eddig szerepelt-e bármilyen filmben - és együtt vánszorogják át a film időtartamát, iszonytató lassúsággal. Eközben a fejük fölül egy mikrofonba beszél óriási faszságokat a főgeci, eltorzított hangon. Valami hülye versikét szajkóz egyfolytában, de mindez semmi a sok hülye és banális baromság mellett, amit elköhög. Aszongya: "Nyolc szög, ki bukik el? Hét. Hetet mondok a Mennyben vagy a Pokolban. Nyolc szög, ki bukik el?" Annyira érdektelen a személye (meg a többieké is ám), hogy kurvára nem érdekel, hogy ki ez, és miért csinálja az egészet. Míg szereplőink egyfolytában ezen merengenek, de szó szerint, mintha számítana egyáltalán mi miért van, és nem a menekülés foglalkoztatja őket. A raktárból kijutni lehetetlen, bár néha hatalmas ablakok tűnnek fel a háttérben, de aztán gyorsan elfordul a kamera, mert meg lett mondva innen nincs menekvés, na. Ami külön élvezet, hogy 5 percenként megnézhetünk néhány kifestett babafejet is, gondolom ijesztgetés gyanánt, és van amikor az események (haha) alatt áttűnéssel is láthatjuk a húdehátborzongató játékbolti kínálatot. Hőseink, a két nyamvadt belassult marha, akik teljesen lényegtelenek már az első pecekben, hogy élnek, halnak-e, folyton újabb és újabb haldoklóra lelnek becsomagolva. Az elsőnek az ütőerébe nyolc szög van szúrva, de addig még eléldegél, beszélget, amíg ki nem húzzák belőle, mert akkor sürgős jelleggel elhalálozik. Ez a momentum érdekes módon visszatér még egy párszor, van olyan nő, aki elrablása idején lett fojtogatva, de csak a felfedezése után pusztul el. A film eközben rémisztően lassú tempót vesz fel, belepusztulunk az unalomba, de mindez szereplőinken is látszik. Az újabb haldokló emberkék között vidám kis érdekességként töri meg az unalmat egy fickó, ő még életében utoljára, haldoklás közben meg akarja kúrni főhősnőnket. De egyszerre csak a magasból rázuhan egy nő (naná, hogy konyhakészre csomagolva) erre meghal. Ja, néha feltűnik kinti felvételeken egy fehér maszkos lovas, aki valószínűleg véletlenül került a filmbe, mert a kurva értelmetlen zagyvaságba már csak ez hiányzott. A főgonosz motivációja teljesen érthető: az autókereskedő, aki szar kocsit adott el neki, azt halálra ítéli, meg aki megcsalta, vagy egyéb gyermekkori bűntettet követett el ellene, mondjuk rálépett a kiscicája farkára. Telik múlik az idő, egy megtalált banktisztviselő asszony (természetesen haldoklás közben) visszaemlékszik egy ügyfelére, akinek nem adott kölcsönt, mert ez így megy, azonnal ez ugrik be, és immáron közelebb kerülünk a gyilkos kilétéhez, csak éppen nagyon nem tud érdekelni minket. Ja, és Lovecraft, szegény azért lett beleerőltetve ebbe a szarpatakba, mert a piszok gyilkos az ő műveiből választott magának neveket. Hát ennyi, így lehet egy nagybecsű író holtesttét és műveit meggyalázni, hogy cégérnek veszik ehhez a szeméthez. És közben pereg a film, a csupa izgalom és feszültség szinte fojtogat bennünket, hogy ugyan mi a faszért készülhetett el ez a hülyeség? A film valóságos időgép, mert hihetetlenül lassan csordogál, és folyton azt nézegeted, hogy elképesztő, de még mindig van belőle. A csúcspont, amikor csoszogva-vánszorogva elindulnak hőseink, hogy kiutat leljenek, aztán kijelentik, hogy innen nem lehet menekülni, és eddig is csak körbe-körbe jártak. Na jól van, ott dögöljetek meg, gondoljuk egyöntetűen. Mivel a gépi hang "álá Jigsaw" azt szajkózza, hogy csak egy ember juthat ki, ezért lassan már egymásra is fenekedik a két szerencsétlen, míg szőke főhősnőnk teljesen indokolatlanul kinyír egy kínai csajt. Ja, és pusztán magánszorgalomból minden hullát koporsóba helyeznek, amin pentagramma van, és irtózatos lassúsággal balfasz módon szögelik le a tetejét, amit végig is kell néznünk. A tömény unalmat a végjáték sem tudja megtörni, maximum az értetlenségtől való feldühödés adhat némi adrenalin-löketet...
Emberek, meneküljetek. Bár szórakoztató módon írtam le, de valami fájdalmas unalom és amatörizmus mászik a képünkbe a képernyőről. Szigorúan ellenjavallt, kivéve olyan mazochistáknak, mint én. De még csak nem is lehet kiröhögni, hogy nézd má' mekkora szar, mekkora hülyeség, mert annyira érdektelen és erőltetett, hogy erős bosszúságra loval. Kerüljétek nagy-nagy ívben, Lovecraft örökösei helyében kurva nagy pert akasztanék a gyalázat miatt az alkotók nyakába. Gyanítom, én vagyok az első és utolsó az országban, aki arra méltatta, hogy írjon róla, de engem csak az erős társadalmi kötelezettség sarkallt arra, hogy mindenkit figyelmeztessek, ezt a szart ne nézze meg. Nincs rendezés, nincs költségvetés, nincs színész, nincs ötlet, nincs semmi, csak másfél óra kegyetlen lassú agonizálás, ami még bennünket is megvisel. Röviden: kurva szar. Sajnos az 1 pontnál nem nagyon mehetek lejjebb, pedig szívem szerint azt tenném.

Morke sjeler (Dark souls) (2010)

2011-12-29T14:48:00.002+01:00

Mint az már a címéből is kitűnik (Morke sjeler) ezúttal egy északi film kerül bemutatásra és mint az ilyenkor lenni szokott ezúttal is szeretném előre jelezni elfogultságomat a skandináv filmek iránt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen svéd, norvég vagy egyéb északi film maradéktalanul elnyeri a tetszésemet. Sőt megkockáztatom azt is, hogy bizonyos szempontból kritikusabb szemmel is figyelem eme fagyos vidék filmterméseit, hiszen kifejezetten közel állnak a szívemhez. Nem volt ez másként a César Ducasse és Mathieu Peteul rendezte Morke sjeler esetében sem. Pedig nagyon jól tudom, hogy sokkal inkább a dráma, a tragédiába hajló vígjáték a skandináv filmek erőssége és nem a horror. Az emberi sorsok bemutatásában, a lélekábrázolásban, a melankolikus hangulat megteremtésében számomra az északi filmek jelentik a tökélyt, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a véresebb horrorfilmekben, ahol nem a nyomasztó hangulaton hanem a vérgőzös akciójeleneteken van a hangsúly, nem alkottak még maradandót. Legalábbis ezen a téren én még nem találkoztam kiemelkedő minőségű alkotással. (A korábban már bemutatott Skjult bár kétségtelenül egy remek alkotás, de az inkább a horror-dráma kategóriába tartozik.) Ilyen előzmények után volt szerencsém a Morke sjeler előzeteséhez, ami viszont egy vérbeli akciódús horrorral kecsegtetett. Feltámadó halottakkal, fúróval gyilkoló sorozatgyilkossal, egyszóval amolyan "igazi" horrort vártam.

Ahogyan azt a film trailere is sugallta, a Morke sjeler nem az a típusú film amely hosszú, dögunalmas percek után egyszer csak beindul. Ez bizony már a legelején "belecsap a lecsóba", hogy utána, egy-két üresjáratot leszámítva, másfél óra tömény akció következzen. Ez természetesen legalább annyira pozitívum mint amennyire negatívum, ugyanis a Morke sjeler esetében is igaz az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Tény és való, hogy nem sok unalmas pillanata van a filmnek, de a nagy rohanásban bizony sok kérdést elfelejtettek megválaszolni, sok szálat hagytak elvarratlanul, ezért kicsit olyan érzésem volt, mintha ez még nem a végleges verziója lenne a filmnek, mintha egy félkész műről lenne szó. Már maga a kezdő jelenet sem túl eredeti (az erdőben magányosan kocogó nőt fúróval megöli egy overálba bújt pszichopata) de betudtam annak, hogy valahogy el kell kezdeni egy filmet. Ha kicsit klisésen, hát klisésen, de ettől még lehet belőle egy jó kis mozi is akár, ahogyan azt a bemutató sejtette. Ám sajnálattal vettem tudomásul, hogy a folytatás sem volt éppen eredetinek mondható. Arról már nem is beszélve mennyire életszerű az, hogy a hullakamrából észrevétlenül ki tud sétálni egy halott. A nemrég még hullazsákban fekvő lány (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) ugyanis egyszer csak fogja magát és mintha mi sem történt volna hazamegy, becsoszog a szobájába és beül a számítógép elé. Az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) persze sejti, hogy valami nem stimmel, de kinek ne lenne furcsa ha a lánya koszoson, mocskosan, meglehetősen megviselt állapotban beállít a lakásba és, köszönés illetve fürdés nélkül, fogja magát átrohan a lakáson majd bemegy a szobájába a számítógépet nyüstölni. Ezt megfejeli még a rendőrség telefonja, miszerint a lányát reggel meggyilkolták és megköszönnék ha befáradna az őrsre, hogy azonosítsa a holttestet. Bár a rendőrséget sikerül meggyőznie, hogy tévedésről van szó (újabb roppant életszerű momentum) az apa számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel a lányával, aki napról - napra rosszabb állapotba kerül. Egy ideig próbálja titokban tartani és igyekszik segíteni a szó szoros értelmében is élőhalottá vált lányán, de végül kénytelen belátni, hogy tehetetlen és kórházba viszi. Sokkal többet természetesen az orvosok se képesek tenni a folyton valami fekete trutymót felköhögő, szemmel láthatóan menthetetlen lányán. A gyermeke lassú, gyötrelmes haldoklásába beletörődni nem tudó apa természetesen nem akarja elfogadni a helyzetet és saját felelősségére hazaviszi a lányt, mivel szentül meg van győződve arról, hogy az orvosok nem értik a dolgukat, hogy félrediagnosztizálták a gyermekét és majd otthon idővel javulni fog az állapota. Ez volt talán a film legerősebb része.

Azok a jelenetek amik azt mutatták be, ahogyan az apa önmagának is hazudva próbál segíteni a szinte élőhalottá vált lányán, egészen drámaira sikeredtek. Ahogy sétáltatja, eteti a szemmel láthatóan magatehetetlen, öntudatlan, a külvilágból semmit sem észlelő lányát, ahogyan próbálja elhitetni a környezetével, a lánya barátnőjével, hogy Johanna igenis napról - napra jobban van, az mindenképpen említésre méltó. Ez volt az a pont ahol kezdtem fellélegezni, hogy végre magára talál a film, de sajnos nem így lett. Pontosan ott folytatódott ahol előtte abbamaradt. Egymást követték az elcsépeltebbnél elcsépeltebb sablonos, kiszámítható, unalmas panelek. A sorozatgyilkos természetesen háborítatlanul folytatta tovább a gyilkolászást, az áldozatok száma rohamosan nőtt akikből mind vegetáló, fekete trutymót felokádó zombi lett, és akikkel már lassan tele lett a kórház. A rendőrség persze teljesen tehetetlen, a lány apja pedig elhatározza, hogy magánnyomozásba kezd. Mondani se kell, hogy amit a komplett norvég rendőrség nem volt képes hónapok alatt sem felgöngyölíteni azt a bosszúszomjas apa alig néhány nap alatt természetesen megoldotta. Olyannyira, hogy még fényképekkel is szolgált, amit az egyik gyilkosság idején készített aminek természetesen szemtanúja volt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a rendőrség persze nem hisz neki és a helyszínen készült fényképfelvételeivel együtt dobják ki az őrsről. A sablonok meg tovább követik egymást rendületlenül egészen a végkifejletig. Az apa természetesen nem adja fel a nyomozást, így rájön, hogy a szálak egy közeli gyárhoz vezetnek, ahova berontva őrült bosszút áll a lányából olajt felböfögő zombit kreáló (szintén zombi) dolgozókon.

Mindent összevetve a Morke sjeler (Dark souls) egy erősen feledhető alkotásra sikeredett. Nem mondom, hogy képtelenség végignézni, hogy egy szemétre való alkotás, de egy norvég filmtől sokkal többet vártam volna. Legfőképpen nem is az volt a baj ezzel a filmmel, hogy hemzsegett a sablontól, a logikátlan és életszerűtlen helyzetektől, hiszen ezer ilyen film van ebben a műfajban, ami ettől még élvezetes tudott maradni. A legnagyobb baja a filmnek az, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről. Pontosabban szólva próbál ugyan, de nem sikerül neki. Úgy érünk a film végére, hogy tulajdonképpen semmire sem kapunk magyarázatot, mintha másfél órás bevezetőt láttunk volna. Nem tudjuk meg, hogy miért lett a meggyilkolt emberekből olajat felokádó zombi, hogy az ámokfutó sorozatgyilkost mi vezérelte, hogy ki ő egyáltalán, hogy ki a búbánat az a film vége felé feltűnő sejtelmes öregember aki tulajdonképpen az egész zombihadsereget "életben" tartotta és irányította. Ezek azért meglehetősen nagy hibák még egy olyan műfajban is, mint a horror, ahol nem feltétlenül a film mondanivalója a leglényegesebb. Ami pedig a színészeket illeti maradjunk annyiban, hogy voltak olyanok is benne, de tulajdonképpen nagyon már nem ronthattak az összképen. Egyedüli említésre méltó momentum a filmből az amikor azt mutatja be, ahogyan az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) hazaviszi a lányát (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) és megpróbálja elhitetni magával, hogy felépülhet. Ahogyan gondozza, ápolja önmagát és a környezetét is ámítva azzal, hogy Johanna napról-napra jobban van, hogy fel fog épülni. Azok a jelenetek amelyek kettejük, pontosabban szólva az apa a lánya életben maradásáért vívott kétségbeesett és reménytelen küzdelmét mutatták be, tették nézhetővé ezt az amúgy tejlesességgel felejthető alkotást. Zenéről, operatőri munkáról ezen a szinten meg már kár beszélni.

4/10

Kínzó mindennapok (Trouble every day) (2001)

2011-11-19T18:10:00.001+01:00

Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film, néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.

A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.

A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.

Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát. Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.

9/10

Steel Trap (2007)

2011-11-01T19:22:00.004+01:00

Ha valakinek nem lenne ismerős az alant felvázolt alaphelyzet, az valószínűleg az utóbbi éveket egy másik bolygón töltötte, vagy kómában, esetleg mindkettő. Az alapötlet leginkább a "Kocka" című kis költségvetésű, ámde erősen hangulatos filmből (az első részről beszélek) eredeztethető, de persze a "Fűrész" indította el ezt a hullámot. Végy néhány igen különböző karaktert, zárd össze őket egy helyen, és kezdd el őket szépen egyenként legyilkolászni, a legkülönbözőbb eszközökkel. Kötelező figurák: a talpraesett jószívű, az áruló, a pánikolós, a rossz fiú, a ribanc és a naiva. Néha hígíthatod őket, de ezek a papírból ollózott karakterek kötelezőek. Mint ahogyan az is valamiért törvényszerű a mobiltelefon elterjedése óta, hogy sosincs térerő, és hogy veszélyben, nyomás alatt, pánikhelyzetben egymásnak kell esni, még akkor is, ha a gyilkos a fejét vakarva, elképedve a hülyeségünkön élezi tomahawkját a fejünk felett, míg egymással birkózunk. Aztán persze kiderül, hogy a rohadék az gyermekkori jó barátunk, akinek egyszer lepisiltük a cipőjét az ovi wc-jében, és ez örökre nyomot hagyott benne. Ennél már csak az a röhejesebb, amikor a vérengző gyilkos csak azért mészárol, hogy megtanítson mindenkit az élet szeretetére. Na persze. Azért akad ám kiemelkedő ebben a dömpingben is, és itt mindenképpen meg kell említenem a 2009-es "The Hunger" című alkotást, amely elborzasztó történetével igen nagy nyomás alá helyezi nézőit. Vagy a "The Collector", amely igen magas izgalomfaktorával és feszültségével, odaláncolja a nézőt a fotelbe, vagy az ágyba, vagy a hokedlire, ahol éppen tartózkodik nézése közben. És közben el is felejtkezhetünk néha ezeknél a jobbfajta filmeknél arról (a szarabbaknál már nehéz), hogy mi a lófaszért olyan hülye ez a mi gyilkosunk, hogy vagyonokat érő felszereléseket, csapdákat, kamerarendszereket szerel fel, tervez évekig, bizonyára még a munkahelyét és mindenét feláldozva is, csak hogy néhány neki ellenszenves faszit meg lotyót legyilkoljon. Ahelyett, hogy költséghatékonyan ledöfné késsel őket, (ez itt a vérben tapicskolós mészárosoknak szól), vagy agyonlőné, esetleg halálra untatná őket mondjuk egy tévé elé kötözve a "Való Világ" folyamatos nézetésével, mígnem azok lenyelnék önként a nyelvüket, vagy elharapnák saját verőereiket (ez itt a szolidabb gyilkosoknak szól). Aztán persze csodálkoznak, hogy őrültnek titulálják őket, mert senki nem érti mire ez a nagy pénzkidobás, meg felhajtás, mint mondjuk jelen esetünkben (ideje volt rákanyarodni már), ahol a piszok killer vagy tíz emeletet lezár egy toronyházban, és be is rendezgeti az egészet, csakis a mi szórakoztatásunk kedvéért. Én értékelem ugyan eme önfeláldozást, ám pazarlásnak tartom.
Luis Cámara, a film forgatókönyvírója és rendezője azonban nem így gondolta, és még a liftajtókba is vasfogakat szereltet pszichopatánkkal. Luis persze bizonyára szeretett volna betörni a piacra, hiszen ez az első egész estés filmje, és a sok összerakott panel és klisé mellett nagyobb panaszunk nem is lehet, a rendezés minősége ugyanis egészen elfogadható. Színészeinkre különösebb sirám nem lehet, tették a dolgukat, ami a forgatókönyvben rájuk volt szabva, kiemelném az egzotikus szépségű Georgia Mackenzie-t (Gyilkos labirintus - 2006), aki külseje mellett szépen teljesítette az elvárt szerepét, és Pascal Langdale-t, aki igen szimpatikusan alakította a rá kiszabott "nagyszájú rossz fiút" a csapatban.
De íme, következzen a nem igazán túlbonyolított sztori, néhány keresetlen szóban:
Szilveszter éjszakája van, egy toronyház legfelső emeletén éppen parti folyik. Néhány résztvevője, SMS-t kap, hogy ha igazán jót akar bulizni, akkor menjen le a 27. emeletre. Senki nem tud ellenállni eme invitálásnak, így szép lassan összeverődik a kis brigád, köztük TV-s szakácsnővel, énekessel, riporternővel, kurvával, újságíróval, szóval mind rohadt yuppie médiamunkás figura, (a lotyót kivéve) akiknek elhalálozása semmiféle részvétet nem tud kicsiholni belőlünk... Na persze legalábbis a film 3/4-éig, amikor már kevesen maradnak, és az életükért való harcban kiütközik belőlük néhány szimpatikus vonás. Na persze nem túl sok. De még persze nem tartunk ott, csak éppen letámolyognak és ismerkednek egymással, a bizarr környezettel, amit bizonyára valami kifacsart ízlésű lakberendező pakolt össze, meg persze levágott malacfej és sok vidám lufi és konfetti. Majdnem mindenkinek személyes kártyája van az asztalon, névre szabva valami jellemzőjük ráfirkantva, hogy aszongya: hímringyó, kétarcú, meg ilyesmik... Természetesen megtörténik az első gyilkosságunk is, kampóval, összevarrt szájjal és malacorral... Jön a pánik, és szépen elkezdenek fogyni. természetesen mindig elkavarodik valaki a többiektől, hogy jól meglehessen ejteni a lemészárlását a gyilkossal meghitt kettesben... Akasztás, baltával fejbecsapás, szívkivágás és egyéb kellemetlen dolgok esnek meg, miközben az őrült elme játszadozik velük, még egymás ellen is kijátszva őket, mert úgy látszik csak őrült, de nem hülye. Mindeközben fortélyosan útba igazítgatja őket, reményt ad, majd csapdába csal, és megtudhatjuk, hogy persze nem a véletlen kovácsolta össze a kis halálraítélt társaságot. És nincs menekvés, a lépcsők lezárva, max néhány emeleten keresztül lehet mozogni, a lift pedig nem működik, csak az elmebeteg kényének-kedvének kitéve. és persze a gyilkos mindenütt ott van pillanatok alatt, mindent lát, és mindent előre tud, mi fog történni, ki hogyan viselkedik majd. Ez kérem nem egy pszichopata, hanem pszichológus! Szépen fogyatkoznak, mígnem bekövetkezik a lelepleződés, és a meg kell vallanom kissé ugyan erőltetett, ámde fekete humorral átszőtt befejezés...
A film első fél órája nem sok örömet tartogatott nekem, nem szimpatizáltam a szereplőkkel, és túl klisés volt. Aztán kezdtem belerázódni, és szépen lassan még némi szórakoztató zöngét is felfedeztem benne, no persze nem túl sokat, viszont a befejezés számomra tetszetősre sikeredett. Mindazonáltal kissé erőltetett indítékot kaphattunk arcunkba, de sebaj, láttam már rosszabbat is. Véres részek persze akadnak benne, de a feszültség valahogy folyamatosan elkerült, amolyan tizenkettő egy tucat filmecske ez, no persze nem tartom emberiség elleni véteknek, de nem is meghatározó és kiemelkedő mozi. Gyenge kis próbálkozás, ám nem kis eredmény, hogy főszereplőinket a végére valamennyire még meg is kedveljük, higgyétek el, nem könnyű feladat... Egyszer használatos, mint egy óvszer, megnézheted, aztán hamar túl leszel rajta, a másfél óra feledhető, ámde nem utálattal, csak közömbösséggel. Elnézést, hogy nem vagyok túl lelkes, de sok okot nem is kaptam rá, mindenesetre az is valami, hogy nem kaparom be az útszéli sárba a DVD-t. Akkor most egy 10/4,5. Jó szívvel.

Uncharted (2009)

2011-09-17T19:20:00.003+02:00

Sokkoló. Félelmetes. Hátborzongató. Horror a javából. Feszültséggel teli. És még sorolhatnám a jelzőket!

De nem teszem, mert felesleges. Ezt a filmet látnod kell! Különleges ínyencség a maga nemében. Mert a fent említett tulajdonságokat tökéletesen nélkülözi. Ha a Jehova tanúi horrort forgatnának, az körülbelül ilyesmi lenne. Elképesztően értelmetlen és megrázóan szar alkotás került bonckésem alá, és mégis elismeréssel adózom alkotóinak, hogyan sikerült a mindössze 78 percbe egy életnyi unalmat és baromságot összezsúfolni. Az imdb.com-on 2,4 pontot kapott ez a szarhalom, amit elképedve szemlélek. Eleinte megfordult kicsi fejemben, hogy bizonyára a "színészek" és az "alkotók" rokonai adták jószívűségből eme igen túlzó pontszámot erre a köpetre, de aztán megráztam a fejem, mert ha ilyen filmben szerepelnék, jobban titkolnám ismerőseim és hozzátartozóim elől, mintha animal-pornóban szopnék lovat. Mert lehet gagyi és szánalmas a "Megapithon vs. Faszomtuggyami", de ez egy laza csukómozdulattal lekörözi mindet. Olyan, mintha a "Szabó család" című rádióműsor elevenedne meg, és valami hülye tévedésből a horror cimkét sütötte volna rá a "kibaszott unalmas, "kibaszott low budget", kibaszott érthetetlen", kibaszott felesleges szar" meghatározás helyett... Miközben elmélázva nézem a DVD borítót, talányos titokká válik előttem, vajon ez a kép honnan jött nekik, mi ihlette eme az enyhén szólva is rohadt nagy túlzásra a művészt, aki elkövette ezt a megtévesztő és csalárd fedelet a filmnek. Persze akkor adnám a hülyét, mert láthatóan a "Kannibál Holokauszt" zamatát kívánták ennek a műremeknek adni, amihez annyi köze van, hogy ebben is kétlábú és egyfejű emberek vannak, bazmeg, majdnem azt írtam, hogy "szerepelnek", ám ilyen túlzásokba azért nem esek. Persze lehetne olyan párhuzamot vonni, hogy mind a kettő a kézikamerás-horror műfajába esik, de itt még az is rohadtul sántít, hogy eme nézőpontot csak néhány perc erejéig "élvezhetjük", de azt is úgy mintha a hülye vágó véletlenül egy másik film amatőr felvételeit keverte volna bele ebbe. Pedig a mostanában divatos figyelmeztetés elhangzik az elején: "Ezeket a felvételeket a dokumentumfilmes csoport hagyta maga után". Aztán max annyit láthatunk kézi kamerával, hogy egy ribanc a szilikonmelleit mutogatja, (ami nem baj, gondolom ez tornázta fel ezt a minőségileg kategóriába sorolhatatlan szemetet az imdb-n 2,4-re), meg totális mértékben röhejes halálesetet, ahogyan az egyik faszi fekszik a földön, miközben valaki mintha kitömött zoknival paskolgatná a pofiját, amitől összefröcsköli málnaszörppel a kamerát. Borzalom. . Elképesztő munka lehetett ezt a szart összehozni, hogy mi kerülhetett 750ezer dollárba rajta, az titok. Hogy nem a forgatókönyv-író fizetése, az fix. Hogy nem a "színészek" prémiuma, az is bizonyos. Valamiért meggyőződésem, hogy a pénz a kiadónak lett perkálva, hogy ezt a szart valahogyan a tisztelt nagyérdeműnek eljuttassák tetszetős kamu-borítóval, és rendkívül fos tartalommal.
Itt ez a csodagyerek Demetrius Navarro. Ő rittyentette a forgatókönyvet, és nem volt rest az egyik főszerepet magának adni. Bár a forgatókönyv létezéséről nem vagyok meggyőződve, ez csak amolyan legenda lehet, amit elterjesztettek, hogy azt higgyük, hogy ez egy valódi film. Demetrius valószínűleg amolyan színjátszó-tanodás módszerrel aszonta, hogy legyünk baszott spontánok, és bontakozzunk ki, úgyhogy csináljunk mindenfélét a kamera előtt, amit gondolunk. És lőn. Demetrius egyébként igen foglalkoztatott kis színész, olyan, mint Morgan Freeman, akit bármikor elő lehet kotorni, ha bölcs öreg négerre van szükség, nos kis barátunk pedig a létező összes "latino" filmes-tucatnevet megkapta már, ilyeneket, hogy: Rico, Lopez, Juan, Carlos, Ramon, Paco... Szerepelt a "Vészhelyzetben", a "Miami helyszínelőkben", szóval gondolom minden sorozatban, amiben fehér trikós pillangókéses latin-amerikaira volt szükség... Főhősnőnkről is kell szót ejteni, mert szinte egy kétszemélyes kamaradarabnak lehetünk szenvedő szemlélői. Elizabeth Cantore filmes karrierje sminkesként kezdődött, és valószínűleg igen sok orális tapasztalaton kellett átesnie, mígnem most elsőfilmes őőő... "színésznőként" üdvözölhetjük. Tehetsége olyannyira szembetűnő, hogy kapott egy majdnem 5 perces jelenetet a filmben, amikor hastáncolhat. Ami nem lenne olyan szomorú dolog, ha
ad1. a film izgalmakkal teli pergő cselekményű lenne, és nm kettesben beszélgetnének majd' 78 percen át faszságokról
ad2. ha nem lenne olyan ellenszenves feje, hogy még a mentőben is ütném.
Na jó, nekiesek a bonyolult tartalomnak is, amit oly' áhítozva vár és fél minden Kedves Olvasó.
Egy eleddig felfedezetlen és lakatlan szigeten járunk, valahol a Mexikói-öböl környékén. Egy kis repülőgép kényszerleszállást hajtott végre, aminek képeit nem láthatjuk, mert gondolom drága lett volna, ezért a DVD-borítón pótolták eme hiányosságot rajzban ábrázolva, ami bizonyára jóval olcsóbb, meg hogy is nézne ki, ha bármiféle akció is került volna ebbe a hülyeségbe, nagyon kirívó lenne. A gép egyébként szemmel láthatóan két személyes, mégis állítólag hatan utaztak benne, hogy hogyan, azt fel nem foghatom, lehetséges, hogy a szárnyakon. Susan (Elizabeth Cantore) kábán ébred egy sátorban, és odakünn csak Greg-et (A jó öreg Demetrius) leli, aki a semmire nem emlékező hölgynek elmeséli (és egyben a nézőnek is költséghatékonyságból), hogy lezuhantak a repülővel, és a többi túlélő elment a dzsungelbe segítségért. A szigetre véletlen baleset folytán kerülő hölgy meglepő dolgot tesz, kisétálva a tenger (vagy óceán, fasz tudja) partra előhúz zsebéből egy fényképet, és körbefordulva a képen látható barlangot azonnal meg is leli. Az izgalom a tetőfokára hág, amikor kamerájukkal elindulnak, hogy felvegyenek valamit, (később a fekete jaguárok legendájáról hadoválnak), mert ők baszott profi filmesek, mint mondjuk Sztrovacsek Klaudia, Cselőtepuszta, RTL KLUB. A bozótosban, ami kb. annyira dzsungel, mint a Naszály hegység erdőségei, valamit érezni vélnek. Ezt így. Érzik. Értem? Mi is csak érezhetünk mindent egyébként a filmben, mert elhomályosított farsangi-gorilla jelmezbe öltöztetett gonoszainkat sosem láthatjuk, csak egy-egy másodpercre. Gondolom a 750.000-ből nem tellett csak egy tíz perces kölcsönzésre. Ja és a gyilkos izék (amikről a film utolsó röhejes másodperceiben megtudhatjuk micsodák), baszottul rövidlátók lehetnek, mert feszültségkeltés-képpen (haha), néha láthatjuk az ő homályos tekintetükkel hőseinket is... A párocska meglepetten fedez fel néhány rózsaszín szivacsdarabot, amiről nekünk azt kellene gondolnunk, hogy emberi belek. Ijedtükben visszavonulnak a táborukhoz, a repülő mellé, és szanaszét untatják a fejünket a magánéletükkel. Aztán még egy kicsit hallgathatjuk, ahogyan összemelegednek, és még egy kicsit. Precskovszki Anita, Mexikói-öböl, TV2. Telik-múlik az idő, mi egyre érthetetlenebb és érdektelenebb baromságokat hallhatunk kettőjükről, aminél a Szomszédok Lenke nénijének és Taki bácsijának áremelések miatti sopánkodása vérforralóbb adrenalin-pumpáló villámgyors akció. Néha közben ismét kézi-kamerára váltunk, és az utazás előkészületeit láthatjuk, de még a két főhülye értekezése is izgalmasabb. Visszatér hozzájuk részeges pilótájuk is, de kit érdekel? Néha benézek a bozótosba, néha meg nagyrészt beszélgetnek, viccet (!) mesélnek, aztán elérkezik a nagy pillanat a kis latino lover meghágja az idegesítő muffot. (Csöcs nem látható.) Aztán megnézhetjük a fentebb említett halálesetet, ami azért mérföldkő röhejességben a horror-kategóriában. Meg néha valaki megrázza a cserjést, jelezvén iszonyú veszély van kilátásban. Majd eljön a vérforraló végpont, sok sírással, és értelmetlen önfeláldozással, amikor már imáink meghallgattatásra találnak, és véget ér ez a szarhadás.
Azt hiszed, halálra untuk magunkat, míg végignéztük? Nagyot tévedsz. A sok hülyeség, a komolynak mutatott idiótaság harsány röhögésre késztet. Félbeszakítás után alig vártuk, hogy mégmégmég, hadd nézzem tovább, mi is sül ki ebből a szemétből? És semmi. Ez a film megrázóan szar és igénytelen, a trash-rajongói mindenképpen falni fogják, és a dagadt háziasszonyok csokizabálás közben alaposan kiélhetik unalmas romantikára vágyó igényeiket. A maga nemében formabontó hülyeség komolyan arra indított, hogy várjak valami második részt, bár valószínűleg sosem lesz ilyen. Kegyetlenül hülye és igénytelen film, megnyugtatóan hat az emberre, ha nem vár semmit, és belenyugszik, hogy nem történik az égegyadta világon a kreténségek mellett semmi egy horrornak titulált hülyeségben. A legutolsó pillanatban felfedett gonoszok csak megkoronázták az egészet. Szar, szemét, fos. csak ínyenceknek ajánlom!!!
Mi lehetne más, mint 10/1???

Bedevilled - 김복남 살인사건의 전말 (2010)

2011-09-15T17:07:00.005+02:00

Az utóbbi időben kissé óvatosabban bánok az ázsiai horror-filmekkel, meg kell hogy mondjam. Az utolsó kettő nézett közül ugyanis az egyik olyan lassú volt és fárasztó, hogy (hihetetlen, de igaz!) felgyorsítva néztem meg a végét, és még így is olyan tempóban történt a végjáték, hogy többször is megnéztem, véletlenül nem nyomtam-e el valamit, és mégiscsak lelassítottam a lejátszást. A másik pedig nagyon szép kerek történet volt, egy olyan csavarral a végén, hogy egy mukkot sem értettem belőle, és fej vakarva, magamba roskadtan ültem még egy fél órán át, vajon miről is szólt ez az egész? Ám eljött az a pillanat, amikor jól ismert lustaságom folytán ott ültünk a munkahelyen kollégáimmal, és nem nagyon akadt már nézhető horror nálam, és éppen egy nézhetetlenen voltunk túl, hát egye fene, dobjuk be ezt a "Bedevilled"-et, úgyis elalszunk rajta. Nem sok reményt fűztem hozzá, bele-belepörgetve is inkább idilli kis történetecskének tűnt, amiben nem sok minden történik, csak a végén akad némi horrorisztikus gyilkolászás.

Itt kellene belemélyednünk a koreai film hátterébe, alkotóiról és színészeiről megemlékezni, de legyünk őszinték, számunkra még neveik megjegyzése is nehézkes, nemhogy figyelemmel kísérni az ottani filmgyártást, hacsak nem kelet-buzi sznobok vagyunk (tudom, tudom, jöhet a háborgás), továbbá részemről a horror-kategórián kívül meg végképp nem érdekelnek. Annyit megjegyeznék, hogy rendezőnk, Chul-soo Jang első filmje ez a mozi, és meg kell, hogy mondjam, mindenképpen pozitív irányba billen a mérleg, ha munkájának minőségéről esik szó. Nagyon szép és színesen megalkotott képi világában a megeső szörnyűségek még hatásosabban érnek minket, és szerencsére színészeink egyszerűen elfeledtetik velünk, hogy ez egy film, egy játék, mert rendkívül hitelesen alakítják szerepeiket.
A "Bedevilled" a jó öreg ázsiai filmek hagyománya szerint szépen lassan hömpölygő, a hosszasan felfestett helyzet és a karakterek alapos bemutatása után kapcsol csak sebességbe. És szerencsére nincsenek benne fehér arcúra festett kisértetlánykák, meg telefon/video vagy esetleg mikrohullámú sütő által terjesztett halálesetek. Bár valószínűleg az olyan hígagyú barmoknak, akiknek a horror a "tömeggyilkos-szörnyeteg-leharapja-láncfűrészével-a-fejeket-és-nyálcsorgatva-beleket-zabál", vagy esetlegesen a borzongás csúcsa a "Kör" című film amerikai verziója, ez mindenképpen negatívum lesz, de senki nem mondta, hogy az élet habos torta, és azt meg végképp nem, hogy egy hozzászólásban idehányt mély indoklású "ez egy szar" kötelező lenne. Lássuk a medvét:
A szép Hae-won egy igazi hideg szuka. Régi barátnőjének leveleit sorra kidobja, szemtanúja egy támadásnak, de nem adja fel a támadókat, a bankban nem hajlandó a könyörgő öregasszonynak kölcsönt folyósítani, és kolléganőjét, aki ezt mégis megteszi, megalázza. Majd elcsattan egy pofon is, melynek következtében főnöke azonnal szabadságra küldi őt. Hae-won nem tud mit kezdeni magával, és elindul pihenni vissza isten háta mögötti szigetecskére Moodo-ra, ahonnan származik. Gyermekkori barátnője, Bok-nam, kinek leveleire sosem válaszolt, lelkendezve várja a kissé kelletlen lányt. A kis szigeten nem sok lakó van, néhány öregasszony, és pár férfi, akik nagy megbecsülésnek örvendenek, hiszen munkájukkal ők tartják fenn ezt a mini-társadalmat, amit feltétlen lojalitással hálál meg a női lakosság, azaz a banyák, és az egyedüli fiatal nő, Bok-nam, akinek egyetlen kincse, a kislánya, Yeon-hee. Hogy ez a fiatal nő életében mit takar? Eltűri, hogy férje úgy bánjon vele, mint a kutyával, üti, veri, rúgja, és állandóan kába sógora is megerőszakolgatja folyton. Eltűri továbbá azt, hogy férje a városból hozatott kurvát dugja, miközben ő a verandán ücsörögve zabál. Továbbá sötét dolgok derülnek ki, amikor egy formás kis bugyit talál 8 éves forma kislányának szánva, amit nevelőapja vett neki... Bok-nam-nak ez az utolsó lökés, elege lesz, menekülni akar Szöulba, távol a megaláztatásoktól, menekíteni kislányát, aki azt hiszi, hogy teljesen természetes, hogy apukája "úgy" szereti őt... Mivel Hae-won nem hisz neki, és nem hajlandó segíteni (nem előszór hagyja cserben...), ezért szökést tervez, amely katasztrofálisan végződik. Férje éppen az ő halálra rugdosásával van elfoglalva, miközben lánya próbálja anyját menteni, apuci ellöki a gyereket, aki beüti a fejét egy kőbe és meghal. Immáron Bok-nam az összeroppanás közelébe kerül, hát még amikor egy a szigetről elszármazott emberke vizsgálja a dolgot, aki beveszi (vagy be akarja venni), hogy az anya a hibás gyermeke haláláért. A nyomás fokozódik rajta, amikor nagynénje és a vének arra kárhoztatják, hogy majd a munka elfeledteti vele a veszteséget, és dolgoztatják továbbra is, mint egy rabszolgát az összeroppant nőt. És itt szakad meg a lassan csordogáló történet, és veszi fel a sodró lendületű horror tempóját, amikor egyszerre csak megtörténik az őrület. Bok-nam egy sarló-szerű szerszámmal nekiáll módszeresen lemészárolni a sziget lakosait, brutális módon, nem feledve el hűtlen barátnőjét sem, aki éppen hogy megmenekül... Vagy mégsem?
Érdemes megnézni a filmet, mindenképpen. A végkifejlet sötét és szomorú, és egyben megható is. Ez itt nem egy "halhatatlan sorozatgyilkos ámokfutása", vagy "földönkívüli szörny fejevős élményei". A borzalom abban rejlik, hogy akár meg is eshetne a történet, reális elemeket tartalmazva sokkol bennünket. A jó szokás szerint alaposan végigvitt bemutatás, és lassúcska történet egyszeriben terrorba és vérbe fordul, megint csak (mint oly sok ázsiai horror esetében) erkölcsi dilemma elé állítva bennünket, vajon hibáztathatjuk-e a megőrülő nőt, sajnáljuk-e az életét tönkretevő szigetlakókat? Tömény drámát kapunk, koreai fűszerekkel ízesített horrorba fulladó tragédiát... Az idilli sziget sötét titkai alaposan megterhelik az ember lelkét, a szenvedés és az érzéketlen kegyetlenség pedig vérlázítólag hat ránk. Egy másik világba csöppenünk, ahol nincs törvény, ahol a brutális primitív lelkek irányítanak. Hősnőnk egyre sodródik az eseményekkel, általában távolság tartva magát, mígnem a katasztrofális végkimenettel talán remélhetőleg más emberré válik. A színészek tökéletes munkája még valósabbá teszik a sztorit, és az ügyesen font történet szépen követhetően alakul bosszú-históriává, és torkollik szörnyűségekbe. Természetesen nem marad adósunk a borzongással, és a vérrel sem, ám mindez számomra teljesen beleillik a képbe. Magával ragadó brutális dráma, kegyetlen és hideg, akár a való élet, szépen megfestett színekkel és mégis rideg körülmények között lavírozhatunk. Ajánlom a nehezebben emészthető sztorikat kedvelő, mondanivalót és érzelmeket átélő nézőknek, garantált a hatása. Intelligencia szükségeltetik hozzá, nem egy egyszeri slasher-rajongónak alkotott kis műremek. Részemről 10/9, mert hatással volt rám, a sok kurva idegesítő és primitív horror tömkelegében. Nézd meg.

Az éjszaka gyermekei - Nightbreed (1990)

2011-09-08T22:06:00.007+02:00

A mai napig emlékszem arra az estére. Pár éve álmatlanul robot funkcióban kapcsolgattam a tv-t a csatornák között és az egyikre kattintva megpillantottam ezt a történetet. És a sokadik ismerős jelenetnél leesett, egy jó értelemben vett beteg művész drogos vízióját nézem. Clive Barker a kitekert rém-történet mesélés egyik legeredetibb mestere. Mivel az egyik irkámnál már leírtam, mekkora Istencsászár a manus most inkább eltekintenék a tömjénezéstől. Mostanság elárasztanak minket a megfilmesített írásai, egymás után lehelnek életet novelláiba. Hiszem: magára valamit is adó horrorbuzi filmtárának kötelező darabja kell legyen. Akkor is, ha a film maga nem is annyira rémisztő és tökéletes. Az írójának kiléte miatt (ez esetben forgatókönyvíró és rendező) kötelező. Az aktuális boncolni kívánt film egy klasszikus darab, ezt gyorsan leszögezem mielőtt bárki is köpködni kezdene. Szerzeményünk 20 éves... de még ma is szórakoztató. Napjaink horror-kavalkádjában találkozva ezzel a címmel simán elmenne mellette az ember. Szerencsémre anno a legendás VHS mesebeli tündöklésekor láttam és bár gyűlölöm a kibaszott retró-lázat mégis eljött az ideje egy kis nosztalgiázásnak.

A történet középpontjában Boone (Craig Sheffer- Döbbenet, Hellraiser-Inferno) áll, aki mindig rémálmokból ébred és egy hajdani John Travolta kinézetű szép szál snájdig gyerek. Különleges álmok kínozzák, álombéli helyen jár, bizarr lényektől tarkítva ....újra és újra. Mégsem fél tőlük, nem retten halálra láttukon. Engedve vágyainak valódinak hiszi álmait. Adódnak is ebből problémák, kényelmes fotel egy lesötétített szobában, keresztbe tett lábakkal visszafojtott monoton hangon duruzsoló agykurkász. Boone itt visszatérő vendég.

Rövid kis párbeszéd zajlik hősünk és a sokadik nézésre sem szimpatikus Decker (David Cronenberg), pszichológus úr között. A doki mutat pár gyilkosságról készült fotót. Boone tagadja, hogy bármi köze lenne az esethez. Azért az orvos add neki útravalónak pár nyugibogyót. A nagy beszélgetésben mellé nyúlhatott a piruláknak, páciense nem a nyugalom és béke belső relaxációs szigetén találja magát, hanem egy kényelmes kórházi szobában. Mindeközben a sorozatgyilkos tovább szedi áldozatait. Magához térve új barátra lel. itt sínylődik Narcisse (Hugh Ross) aki nem mellesleg a legjobb arc az egész filmben a legviccesebb aranyköpésekkel. Nos, ő szintén beteg minden tekintetben. Valami félreértés miatt hősünket Midian lényének hiszi, ad némi útbaigazítást, pár jó tanácsot majd bemutat egy rögtönzött önskalpolást áldozatkészsége gyanánt, a zűrzavart kihasználva Boone kereket old. Ha már említettem, megpróbálom leírni mi is ez a Midian. Egy régi elhagyott temető, pontosabban az alatt egy város-féleség ahol az éjszaka gyermekei ,,élnek”. Nehéz megfogalmazni kik ők, emberek és mégsem. Boone menedéket keres az ódon temető falai között. És talán hazaért. Lesz egy kis harapás, átváltozás, aggódó barátnő, rendőri túlkapás, nagy lövöldözés és heppi end, de ezeket már nem írom le. Picit kusza a történet így leírva, nem is nagyon akarom elmesélni, úgyis mindenki látta már, ha meg nem akkor legyen ez a kedvcsináló..

Nem érdekel a 20 diplomás okostojások véleménye mely szerint Clive Barker a Hellraiser történetén kívül semmi érdemlegeset nem alkotott. Lehet nem egy eget rengető film, mégis eredeti. Íróként pedig egy géniusz. Talán a stílusa, az utánozhatatlan, perverzitást súroló karakterek, mittom én, de működnek a dolgai. Arról nem beszélve szórja a történeteket, mint bolond pék a lisztet. Nem sokadik koppintás, prequel, remake, reboot halál tudja micsoda, hanem eredeti sztori akinek ilyenre van igénye az nézze meg. Aki fikázni akarja az oldalt, az is. A film úgysem más, csak egy nagy illúzió egy zseni őrült, elvont világából. A zsenik már, csak ilyenek, ha most készülne biztos más lenne. DE ez így jó, így szeretjük.

A filmről technikai oldaláról lehet bármit mondani, csak azt nem, hogy modern. Látszik rajta az idő, a molyrágta képkockák de aki ettől el tud vonatkoztatni az felfedezheti a báját, az ódon retró szagot a képernyőt bambulva kicsit visszarepülve a múltba. Ezt a filmet lehet szeretni vagy inkább szeretni kell, ez szükséges, enélkül neki se üljön senki. Mert aki azt mondja, hogy szar a film az a kilencvenes évek eleji horror lázat valami hippi kábulatban töltötte. Ezek alap filmek és kész. Nem mondom, kult, mert fogalmam sincs az mit jelent és félni is, csak annyira lehet rajta mint a Szörny Rt.-n De egyre több klasszikus filmet kaparnak elő és modernizálnak. Ezeket látni kell legalább egyszer mielőtt utoléri a nagy remake-láz, de az még jobb ha régen már láttad a sercegős VHS korszakban és most megint átéled a régi pillanatokat..Ha viszont őszinte akarok lenni, akkor az igazsághoz tartozik: nem ez a világ legjobb filmje, nem is lehetne, sőt nem is kell látnod mielőtt meghalsz, persze azért nem ártana így békére szenderedni. Mégis amondó vagyok, ha szeretnél picit nosztalgiázni, vagy csak szereted a régi filmeket és nincs kedved valami fekete-fehér szívszaggatós esőben csókolózós filmet végig nyűglődni, akár ezen is szenvedhetnél, hátha találsz benne némi örömöt és a végén elmorzsolgatsz néhány könnycseppet és szipogva összebújhatsz a csajoddal, áááá ez nem is igaz, senki sem bőg az ilyen filmeken......de egy próbát megért.

Ámen

10/6 a régi szép idők emlékére.

Baby Blues (2008)

2011-08-10T13:43:00.004+02:00

A Baby Blues nem valami hülye zenei műfaj, nem szomorkás négerek danolnak búvalbaszott nótákat babáknak. Bizony nem. Ez ugyanis a szülés utáni depresszió neve. Kialakulásában a hirtelen nyakba szakadt felelősség és gyermektől felfordult világ a felelős, amitől az anyukák piszokul be tudnak fordulni. Jelen filmünkben, annyira befordul anyukánk, hogy saját kölykeit igyekszik kifordítani. Szó szerint.

Az 1968-ban forgatott "Az élőhalottak éjszakájá"-ban feltűnő gyerek-zombi sokkolóan hatott a közönségre. Oké, legyen gyilkolászás, de a kölyköket hagyjuk már ki ebből, jó? De persze a téma izgalmassága nem hagyott nyugodni senkit, így sorra születtek már a horror-történetek amelyekben gyermekek is igen erős szerephez jutnak... Gondoljunk leginkább Stephen King műveire, aki előszeretettel alkalmaz kiskorú főszereplőket műveiben... (Lásd, "Kedvencek temetője, Az, Ragyogás...stb...) Az egyre erőszakosabb filmekben hol a gyermekek a gonoszak (Pl. "A kukorica gyermekei', "Eden Lake"...), hol pedig elszenvedői az erőszaknak... Persze nagyrészt a túlélő kategóriába estek. Na most itten, ebben a filmben, amelyről éppen koptatom a klaviatúrát, átléptek egy határon.
A film írója, rendezője és producere, Lars Jacobson úgy döntött, első filmje legyen ütős, és brutális. Segítségére volt direktor-társa, Amardeep Kaleka, aki szintén nem valami nagy név a filmművészet világában. Engem, (mint szülőt), egészen mélyen érintett a történet drámai mivolta, és kegyetlen brutalitása. Mert hát azért csak nem mészárlunk filmben gyerekeket, nem? De igen. Jó-jó, lehet hogy én vagyok túl finnyás, de szerintem ennek a Jacobson-nak nem hiszem, hogy lenne csemetéje...
Egyvalamit azért már kössünk itt ki: természetesen egy film nem lesz attól rossz, mert olyan dolgok vannak benne, ami... Hát kissé nem hétköznapi, és nem a szokásos. Persze, most jöhet a Tisztelt Olvasó nekem a felsorolással, hogy ugyan már, van sok-sok ilyen film (lásd akár a "Szerb film" csecsemőerőszakolós jelenetét), de azért ez a múvi tartalmaz elég kemény jeleneteket. Nem a durvasága okán, vagy vérfürdő lenne benne... Egyszerűen, ahogyan az anya halálra szurkálja kisfiát... Nos valószínűleg kiveri a biztosítékot, egy-két embernek. Viszont bigott fasz sem vagyok, nem menetelek "Tilcsák be" táblával (hová is mennék?)... És ettől függetlenül el kell ismernem.... Hogy mit? Majd a tartalom után kiköhögöm...
Anya fáradt. Anya depressziós. Anya már a legkisebb dolgokra is hevesen reagál. Nem is csoda, hiszen negyedik gyermeke nemrég született meg, és elég nehéz lehet háztartást vezetni így, főként, mivel férje munkájából kifolyólag folyamatosan úton van... Mindehhez, távol mindentől, egy farmházban laknak. Szóval, valóban minden adott egy fasza kis megőrülésre. A gyermekek sem könnyítik meg a munkát, és a férj zsebében lelt "Csajok és Sör Bár" feliratú gyufásdoboz is kissé elkeseríti az amúgy is teljesen lehangolt nőt. Ám Anya nem sorozatokon való zokogással, és csokizabálással gyógyítja mély depresszióját, inkább a bekövetkező lelki törés alkalmával nemes egyszerűséggel nekiáll gyermekeire vadászni. Tiszta "Családi Kör", nem?
Legnagyobb fiacskája, Jimmy elhatározza, hogy megvédi testvérkéit az őrjöngő és teljesen bekattant Anyától... Nos, nem az ő hibája, hogy nem igazán megy neki. Anya még a "redneck" szomszédot is egy húsvágó bárddal lemészárolja... A csemeték menekülnek, Anya nem sokat szarakszik, még egy aratógéppel is neki indul a kukoricaföldre, hogy hálátlan és engedetlen kölykeit megbüntesse. De beveti a vadászpuskát, konyhakést, és a vasvillát is... Nem igazán válogat az eszközökben... A 10 éves kölyök igyekszik túlélni a teljesen őrült anyja kísérleteit a meggyilkolására... Apa hazaér vajon időben?
Na asszem, ezt nézesd végig a gyermekeddel, ha engedetlenkedik. :)
A kőkemény témához megfelelő színésznőt leltek. Colleen Porch ( Helyszínelők, Transformers, Csillagközi invázió 2...) rendkívül meggyőzően alakítja háziasszonyunkat. És sikerül is olyan módon érzékeltetni a nézővel az egyébként szerencsére igen hamar bekövetkező őrületet, hogy még magunk is elismerően csettintünk fotelünkből: hú, én is bediliznék... Jajj, vagy csak nekem menne ez könnyen? A nő Oscar-díjat érdemelne, ahogyan egyre torzul, és ahogyan átalakul őrjöngő fenevaddá. De köszönhetjük ezt a vágásnak is, és a rendezőnek is. Zene szinte nem is szól a filmben, amely már az elejétől nyomasztó légkört teremt, mert erős színei ellenére sikerül belevinni a közelgő félelem hangulatát. Felváltva nézhetjük a nyugalom perceit, ahogyan Apa kamiont vezet, ahogyan a szomszéd rágyújt egy dzsointra - és a halálos küzdelmet, Anya és gyermeke között. Szóval, valahol fentebb odaírtam, hogy el kell ismernem... Hogy ez egy jó film. Torokszorító, és izgalmas, de kinek ne lenne az, hiszen a gyermekekért mindenki aggódik. Pozitív továbbá, hogy nem sok felvezetéssel untatnak bennünket, hamar ott találjuk magunkat a tornádó szemében. A végjáték mintha ugyan kissé el lenne húzva, de hát valahogy ki kell tölteni azt a másfél órát... A befejezés pedig... Nem hoz megnyugvást. És ez így jó.
Részemről tehát ez a mozi erősen javallott minden horror-kedvelőnek. Egy szóval kifejezve: odabaszós. Továbbá lendületes, drámai és ügyesen kimunkált. Megadom neki a 10/9-et, témája és izgalom-faktora miatt. Persze talán nem véletlen, hogy a "Ragyogás" eszembe jutott közben... Majd meglátjátok miért...

Az Igazság ára - The Lincoln Lawyer (2011)

2011-07-23T22:42:00.005+02:00

Igazságos áru

Bár nem rendeztem filmet és nem is fogok "valszeg", véleményem azért lehet... :)
Szeretem az olyan filmeket, amin sasolni kell minden kis apróságra, mert nem sablon szerint készülnek... Az igazság ára című film sem sablonos, de nem is tud túlságosan elszakadni az amerikai származástól. Olyan kettő közötti állapotban maradt. Ha kevesebb lenne rossz lenne, de ha egy kicsit beleadtak volna még akkor igazán "lebilincselő" lenne.
A főszereplők szimpatikusak, játékuk kifogástalan. Aki a nyálas Matthew McConaughey-t nem szereti, még annak is meglepetést fog okozni, hogy ez a mindig romantikus faszságokban játszó színész milyen jól játssza a karakterét. Asszem felnőtt a szerephez:)
Ryan Phillippe-ről nem is beszélve. Ez az igazságtalanul elfelejtett egyébként nagyszerű színészben én megint csak nem csalódtam! Sajnálatos, hogy egy ilyen "fickó" nem lett igazán befutott színész... Hogy minőségtelen filmekben is kiemelkedő játékkal bír és még sem lett valahogy felkapott...
Marisa Tomei ugyancsak mindenkinek ismerős arc, de azért annyira Őt sem sztárolják agyon "hullivúdban". Sajnos ebben a filmben sem túl fontos szerepet szántak neki a készítők.
A sztori egyébként lerágott csont. Mert van a vádlott, akit a vádló vádol... hahaha... :) Van az áldozat(ok) és van egy gerinctelen ügyvéd, akiről majdan kiderül, hogy mégis a gerincesek közé tartozik...
A milliomos szépfiú (Ryan Philippe), akit megvádol a prosti, hogy megverte meg mi egy más meg bla bla bla, az ügyvédet (Matthew McConaughey) felbérelvén megpróbálják úgy beállítani , hogy a szegény prosti haszonélvezője szeretne lenni, agyonveréséből profitálni kíván...
A kiégés szindrómában szenvedő, agyafúrt ügyvéd azonban rájön , hogy ez az ügy nem olyan egyszerű, és a szálak egy korábbi lezártnak hitt ügyéhez vezetnek vissza!
Felismervén lelkiismeretét - és Jack Danielst kortyolgatván - megpróbálja helyrehozni azt, ezáltal visszanyerni hitét a hivatásában!
Azért nem derül ki (számomra) , hogy a tettes miért viselkedik betegesen, miért öli meg az első áldozatot, miért marad életben a második? Mi a célja az egésszel? Miért rángatja bele az ügyvédet? - Mert ha nem tenné bonyodalommentes lenne a film amúgy:))))
Ügyvéd hősünk egyik percről a másikra válik rabjává lelkiismeretének (olyan észrevétlenül....) Lesz a magabiztosból kétségbeesett. Igazságos harcos az igazságtalannak hitt világában!
Sok tehát a megválaszolatlan kérdés, kicsit felszínesnek tűnik az egész. De ne keressünk értelmet az életben, mert hát mi értelme?
A korrupció itt is jelen van és egészen életszagú történések is akadnak a filmben! Sőt! Még a poénkodást is megengedték maguknak az alkotók! Szerelem hála az égnek nincs, de az egészségügyi szex azért megvan:)
Összegzésként annyit, hogy pozitív élményekkel távoztam a moziból. Végre egy "ámeríkái" szenny, ami egész jóra sikeredett! Vannak de ja vu érzések, mintha már láttam volna, de így is azt írhatom,hogy kellemesen töltöttem azt a majdnem két órát a moziban...
Annyiban azért más, hogy itt meg is lakol a bűnös meg nem is....

Mega Python vs. Gatoroid (2011)

2011-06-26T21:05:00.005+02:00

Nehezen találok szavakat.
Mindig, amikor egy újabb Asylum projektről szerzek tudomást, igyekszem az arcizmaimat úgy rendezni, hogy ne látszódjon rajtam a rettegés és próbálom hisztérikus röhögésemet elrejteni... Mégis, valamiért, mint lepke a gyertyalánghoz, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megmerüljek a szennycsatornában, hogy némi önkínzással töltsem az időmet. Ez van, bizonyára mélyen gyökeredző mazochizmus kínoz. Alant boncolt filmünk pedig már címével sokat ígérően köp minket szemen. Mintha szándékosan készítenék a moslékot, hogy aztán a hozzám hasonló emberkék bezabálják. Sokszor mondom, hogy az élet olyan rövid, nem érdemes másfél órát belőle elbaszni valami kretén filmre, mégis újra és újra megteszem... Nem értem, honnan van ez a lelkesedés bennem, az igény a szemét fércmunkák iránt.. Főnyeremény lennék egy pszichológusnak, valószínűleg pályája csúcsára kerülne egy rólam alkotott disszertációjával...
Azért ezen irányban műveletlen olvasóimnak kissé kifejtem, miért is eme reakció a stúdió nevének hallatán is.
Előszór is némi magyarázat, néhány alapfogalommal. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a B-kategóriás mozi kifejezés, mert túl sok embert hallottam dobálódzni ezzel a szóval, mert divatos, de alapjaiban véve fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent ez. Tehát, nem egy jogosítványba kerülő index, de még csak nem is balfasz-kategóriát jelent (néha mégis), hanem annyit, hogy az ámerikái mozikban még az aranykorban egyszerre két filmet vetítettek a mozikban: Volt az A-film (amely nagyobb költségvetésből készült, tehát érthető ez alatt igényesebb forgatókönyv, igazi színészek, jobb minőség minden szempontból), és a B-jelű, amely nem sok pénzből, összehányt sztorival, huszadrangú színészekkel és mocsokkal gazdálkodott. (Gyakorlatilag olcsó pénzből kis kockázattal bevételt nyerni...) Itt megemlíteném Tarantino-t, aki az abban a korszakban született B-filmekből lopkodja össze utóbbi időkben mozijait, mivel valószínűleg a Ponyvaregény hírneve alatt még el lehet adni saját ötlettelenségét. Persze tegyük hozzá, hogy a régi jó trash-filmekkel nekem nincs semmi bajom, néha kimondottan élvezhető és ötletes, vagy éppen bájos történetek ezek.
És itt érkezik a képbe az Asylum stúdió, amely valami különös indíttatásból kimondottan ezekre a kis költségvetésű, tökéletesen ruppótlan B-filmekre specializálódott, amelyek természetesen a büdös életben nem kerülnek filmvászonra, annál inkább csak DVD-re, és ráadásul igazán nagyszerű partnert talált magának a SyFy Channel-ben, amely minden szart lead sci-fi, horror és egyéb hasonló témákban - persze tisztelet a kivételnek. Legerősebb irányvonala az u.n. "mockbuster" , amely a blockbuster-ek, azaz a népszerű kasszasikerek fos verziója. Íme, a példának okádék néhány filmcím, az eredetivel összevetve: "Transformers" - "Transmorphers". "Thor" - "Almighty Thor". "I Am Legend - I Am Ωmega". "Snakes on A Plane" - "Snakes on a Train". És az oldalunkon egyszer már boncolt "Alien vs. Hunter". Remélem meg sem kell említenem, ugyan minek is a gagyi verziója... Eme művekhez a lehetőségek tárháza nyílt meg az olcsó számítógépes technikával, a CGI-vel (Computer Generated Imaginery), amit legtöbbször fájdalmasan szar minőségben okádnak képünkbe. Legtöbbször olyan, mintha élő színészek közé bevágnának valami 90-es évekbeli PC-s játékot. Mert kérem, az a kurva veszélyes óriáskígyó még véletlenül sem téveszthető össze a valódival, pixeles, természetellenes, hülyén és gagyin animált. Az Asylum pedig nem átallja túllicitálni önmagát a hülyébbnél hülyébb filmekkel, gondoljunk a "Megacápa az óriáspolip ellen", "Megacápa a Krokoszaurusz ellen", és íme megérkezett hozzánk a "Mega Python vs. Gatoroid". Filmünk producere ismerős név a szakavatottabb horror és trash moviek rajongói előtt: Christopher Olen Ray. Igen ő az, gyermeke a híres-nevezetes Fred Olen Ray-nek, aki örökítette szemétfilmek iránti elhívatottságát leszármazottjára, aki már most állócsillag a B-filmek kategóriájában azon rendezéseivel, miszerint "Almighty Thor", "Reptisaurus", és a már említett "Megacápa a Krokoszaurusz ellen". De ne álljunk meg a hírességek neveivel, hiszen gyászosan tűnik szemembe direktorként Mary Lambert neve... Hogy hogyan adhatta a nevét ehhez a szarhoz a nagyszerű "Kedvencek temetője" rendezőnője? Bár leépülése jól látható pályáján, hiszen a "Rémségek könyve 3. - Véres kor" is az ő keze alól került ki. És íme főszereplőink, akiket az olyan öreg rókák, mint én jól ismerhetnek, Debbie Gibson és Tiffany. A két hölgy a '80-as évek tinisztárjai voltak anno, olyan slágerekkel, mint a "I Think We're Alone Now" Tiffany-tól, vagy az "Out Of The Blue" Gibson-tól... Remélem vannak olvasók, akik emlékeznek a két hölgyre, és nem én vagyok tényleg a legöregebb fasz ezen a blogon... A tini évek elmúltával sztárjaink, akik jó barátnők, nem süllyedtek vissza az ismeretlenségbe, inkább megragadták az alkalmat, hogy a Playboy-ban mutassák meg önmagukat, viszont ellentétben a hazai senkiházi "celebekkel" ők valóban helyeztek valamit arra a bizonyos asztalra, nem a muffjuk villogtatásától lettek "énekesnők", "DJ"-k, "dubai sztárkurvák"... Nos, meg volt a mai napi epehányásom, úgyhogy folytassuk a rendkívül összetett sztorival.
Rögtön egy dögunalmas klisébe botlunk: megszállott természetvédők, élükön Dr. Nikki Riley-val, (aki természetesen az ilyen filmek szabályainak megfelelően bárminek néz ki, csak doktornőnek nem) kiszabadítanak valami intézetből egy halom kígyót, hogy szabadon engedjék. A mélyen tisztelt főokosokat lófaszt sem zavarja az ökoszisztéma egyensúlya, miszerint talán nem kellene olyan helyre ereszteni a hüllőket, ahol nem nagyon van helyük... Szabadon engedik a csúszó-mászókat, az Everglades Nemzeti Parkban. Ahogyan az szabályszerű, az egyre nagyobbra nőtt kelgyók nekiállnak borigatni az ökót, mígnem megelégelik a helyi szervek (élükön Terry O'Hara-val, akit Tiffany játszik, kiemelném XXL-es csöcseit), és a suttyó paraszt aligátorvadászoknak engedélyt adnak a lelövöldözésükre. Persze a hülye zöld-faszok rögvest tiltakozással reagálnak, de ez lényegtelen. A vadászó csapat néhány tagja természetesen áldozatként végzi, de ez nem hat meg senkit, mert a lényeg az az, hogy az esküvőjükre készülő Terry férjjelöltjét csúnyán kinyírja egy csomó pixeles kígyó... Annyira Terryt sem rázza meg, mert néhány ripacs kiborulásos jelenet után már bőszen tud mosolyogni, miközben bosszút tervez a rohadék hüllők ellen. Óriási ötlete van, szerez egy halom szteroidot, meg törvénytelen testnövelő szert, és beinjekciózza husiba, és behajigálja az aligátoroknak, hogy azok majd nagyra nőve jól kinyírják a kurva kígyókat. Telik múlik az idő és a baszom nagyra nőtt krokodilok egyre több gondot okoznak, és a kígyók pedig elkezdik a szteroidos krokó tojásokat zabálni, amitől azok is óriásira nőnek, micccsoda bonyodalom!!! Egy indián tudós, Dr. Diego Ortiz is megérkezik, hogy utánajárjon a sok előforduló problémának... Ráébred, hogy itt aztán nagy gáz van, és értesíteni kell a Nemzeti Gárdát, nem, nem masírozni, mint a hazai bohócok, hanem akcióba lépni. Különböző hülyeségek miatt ez nem történik meg, viszont szemtanúi lehetünk egy hosszas csirke-párbajnak, amelynek résztvevői a doktornő, és Terry parkőr, akik Terry meg nem esett esküvőjének emlék-estélyén verekednek össze, és egyetlen nyomorult ruhaletépést sem képesek produkálni, sajnos. Viszont rettenetes dolog történik, a különböző hüllők egyként támadnak a party-ra, és mindenkit felzabálnak. Ennek már a fele sem tréfa, gondolja a két hülye picsa, és összefognak. De a pokol végképp elszabadul, a kibaszott nagy dögök nem állnak meg, és irány a város, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Ennyi röhejes faszságot vígjátékban nem láttok, ezt garantálom, a retinámra égett örökre, ahogyan a vonat egy óriáspiton szájába robog be, mint az alagútba. Vagy amikor a hülye kígyaja beleharap egy léghajóba, és aztán a leeresztő alkalmatosságba akadva úgy röpköd körbe-körbe, mintha lufira akasztanánk valami papírfecnit. És a veszély növekszik: a közeli atomerőművet fenyegetik a hüllők... Szerencsére egy pár literes feromonnal el lehet csalni (na persze) a világ összes óriási krokodilját, meg pitonját és mind elindul egyetlen irányban... Aztán jön a vég, és az Isteni igazságszolgáltatás... Mi pedig elégedetten dőlünk hátra... Na végre ezen is túl vagyunk...
Nyilvánvalóan ez egy nagybötűs FASZSÁG, a szó szoros értelmében... Csapnivaló sztori, csapnivaló színészek, csapnivaló effektek. Néha a fejemet fogtam, néha hajamba markoltam, néha csodálkozva felröhögtem.
Nehéz az én munkám, már látom. De mégis: az előtte újranézett Démoni szél című köpethez képest ez egy egészen elviselhető kis baromság. Időnként a gyanú is feltámad: ezek nem lehetnek ilyen hülyék, szándékosan pakolták tele hülyeséggel ezt a filmet, és a létező összes klisével. Mintha direkt módon elhelyezett humor csillanna meg benne, de persze nincs igazán túlzásba víve... Kegyetlen nagy baromság, röhejes animált szörnyekkel, a komolyság egyetlen szikráját sem mutatja fel... Nincs ezen mit túlragozni, mert nem is érdemes: trash-fanoknak kötelező, vagy alkohollal turbózott mulatság szórakoztató fénypontja... Adok egy 10/3-at.
UI: Képeinken főszereplőink sajnos nem a filmből vannak kivágva, hanem mert hím soviniszta disznó vagyok, szükségét éreztem beilleszteni a meztelen képeiket. Na, ilyen nem lesz a filmben... Sajnos...

Stake Land (2010)

2011-06-13T16:47:00.006+02:00

Az Anne Rice-féle szenvelgő ficsúrok, a szarrácsépelt ódivatú Drakula történetek, és korunk buziromantikus divatvérszívói után igazán felüdülés végre őrjöngő kegyetlen vámpírokat üdvözölni. Legutoljára a "30 Days Of Night" esetében örvendezhettem a bestiális vérivóknak, akik egyszerűen csak zabálni akartak, mindenféle elegáns bőrkabát, meg fárasztó filozofálás nélkül. Ez ugyanis, bezony radikálisan leamortizálhatja egy film akciódússágát és vérbőségét - ami lássunk be: horror esetében kissé érthetetlen, és mocskosul unalmas. A mi vámpírjaink eme filmben azonban kissé zombiszerűek, de sebaj, láttunk mi már jól öltözöttet, leszbikust, grófot, meg mindenfélét, ennyi igazán belefér - és szerencsére nem az idétlenül csoszogó élőhalottakhoz hasonlítanak, hanem a modernebb verzióra, akik rohannak, ugranak, támadnak, meg mindenfélét csinálnak, amit elvárunk valami gyilkos teremtménytől. Azaz, nem szerelmesek, nem romantikusak, nem vérkonzervet és kisállatokat zabálnak morális okokból, nem éldegélnek társadalmunkba beépülve úriember módjára. Na, itten most talán éppen felsoroltam az eddigi viszolygásom okait a vámpír-zsáner irányába...
Legalább három film felbukkant elmém mélyéről megtekintése közben, ezek a "Road", "Zombieland" és a "28 nappal később", no és persze jó néhány ismert panel a zombi-apokaliptikus mozikból. De gondolom nem is korszakalkotó művet akartak készítői, meg ugyan milyen újdonságot lehetne még előkotorni ebben a műfajban?
Direktorunk, Jim Mickle a filmes szakmában igen sokat tett le az asztalra, ám íróként és rendezőként eddig egy "The Underdogs" című rövid, és a nálunk már boncolgatott "Mulberry Street" elnevezésű rémfilmet készített, ami számomra biztató, hiszen legalább nem ide-oda csapong a műfajok között. Főszereplőink, Connor Paolo (Említésre méltó filmszerepe: A titokzatos folyó), a szépen lassan megérő ifjú, és a kőkemény Nick Damici, ( Nyílt seb, Mulberry Street...) a vámpírvadász semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Az ő párosuk hihető és komolyan vehető. Damicinek Harrelson bazári macsósága a Zombieland-ből nyomába sem léphet, inkább amolyan Charles Bronson-os komor férfiassággal játssza szerepét. Végeredményünk egy afféle vámpír-road movie némi drámai elemekkel megtűzdelve. Vágjunk akkor bele:
Az ifjú Martin szüleit nem nagyon ismerhetjük meg, lévén az első pár percben elhaláloznak, de szerencsére őt megmenti az egyszerűen csak "Mister" nevű férfi. Onnantól kezdve együtt róják az utat, miközben a fiatalember egyre inkább elsajátítja a vámpírölés technikáját. Az alaptörténetről tehát nem véletlenül a fentebb említett két múvi jutott eszembe, szerencsére többet merítve a "Road"-ból, mint a zombifilmnek és vígjátéknak is halovány Zombieland-ből. Persze ahogyan az lenni szokott az ilyen filmekben, úti céljuk valahol északon van a mitikus "Új Éden" városa, ahol majd boldogan élhet mindenki, a katonaság óvó fegyvereitől körülvéve... És persze az emberiség megfogyatkozott része, mint minden poszt-apokaliptikus történetben túlélőkre és őrült gyilkosokra oszlik, jelen esetünkben vallási fanatikusok a rohadékok, akik szerint Isten küldte a vámpír-kórt, hogy megtisztítsa a Földet, és embereink mindent megtesznek, hogy terjesszék a betegséget, csak azt nem értem, hogy ők maguk miért nem akarnak vérszívók lenni akkor? Hőseink útjuk során megmentenek egy apácát, akit megerőszakol két suttyó, Mister azonban lazán kinyírja őket, mert az ő törvénykönyvében az erőszakolóknak nincs helye a világban. (Mondom, hogy tiszta Bronson...) Később kiderül: tette nem marad következmény nélkül: az egyik kölyök a Testvériség (a fanatikusok) vezetőjének gyereke. Elkapják őket, de sikerül elmenekülniük... A biztonságosnak tűnő városkában sincs nyugtuk: a Testvériség helikopterről szórja közéjük a vámpírokat, így hát tovább indulnak, immáron egy áldott állapotban lévő fiatal lánnyal és egy feka tengerészgyalogossal bővül kis csoportjuk. Irány mindig észak, ám ott sincs biztonság, ahol azt hiszik, ráadásul egy kegyetlen és titokzatos, intelligens lény vadászik rájuk...
Ennyit mondhattam el, bár ez még így is soknak tűnik, de nem baj, hiszen azért nem annyira előreláthatatlan a történet... Természetesen nem nagyon rugaszkodtak el az efféle sztorik által kijárt ösvényről, de nem is tartom olyan nagy gondnak ezt. Kissé ugyan melankolikus (itt megint csak a "Road" hatása ugrik be...), de nem nélkülözi a vért és az izgalmakat sem. Engem elszórakoztatott a néhol csendesen folydogáló vámpír-apokalipszis, és mindenekelőtt főszereplőink hiteles játéka, és hiteles viselkedése. A zenéje is inkább a nyugodt, szomorkás, nem az a felfokozó hatásvadász, amitől annyira filmízűvé válik a történet. Elő-előfordul egy két olyan mozzanat, ami kissé logikailag nem állja meg a helyét, de nem feltűnően, és nem is vártam többet: a mostanság készült filmek között mindenképpen megállja a helyét, a vámpír-filmek közül pedig egyenesen kiemelkedik számomra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Tisztelt Olvasóknak ugyanezt az élményt adja meg....
Csendesen, mindenféle felhajtás és agyonlátványolt képi világ nélkül került ki a mozi a nézők elé, pedig lazán megállja a helyét, szerény véleményem szerint. Mondhatnánk, hogy a "Road" vámpír-epigonja. Mondom is. De ez nem baj, egyáltalán. Nekem bejött, ezért megérdemli a 10/8-at.

The Ward (2010)

2011-06-13T15:42:00.023+02:00

Nagy igazsággal kell kezdenem bevezetőm. Sok horror film lészen a kerek nagyvilágon. Mi is temérdek eme témába vágó filmről alkottunk véleményt. Akad köztük rossz, vagy még annál is rosszabb. Amit szeretünk, vagy jobbnak láttuk elkerülni. Nagy ritkán olyan is előfordul amit végig izgulhatunk, remélve, hogy a végére érve valami jól irányzott csavarral kimulasztják a főszereplőt. Sőt, mosolygunk, végre egy gyöngyszem ami talán kievickél a Zs kategória árnyékából. Ez mind szép, de nem emlékszem utoljára mikor rémültem halálra úgy, hogy a félelemtől majd összetojtam magam. Pedig félni jó és néha félni kell! Ezt bármely pszichológus megmondhatja. Aki mást mond az festi magát, vagy csak.... most nincs kedvem káromkodni és megígértem apukámnak nem beszélek csúnyán. A nevetés is jó dolog. Senki ne gondolja, mi nem röhögünk a jó poénokon, hanem fehérre mázolt arccal rosszul felhelyezett keresztekkel gyertya fénynél kis háziállatokat áldozunk titokban minden csütörtökön. (De én igen csak Szombaton... - Csabex megj.) Nem, erről szó sincs. Mégis kevés jobb érzés, van amikor egy fáradt hét után a jól megérdemelt sörrel a kézben az ember úgy érzi felmentést kap a világ nyűge alól. Arról nem is beszélve, ha egy híres Valaki áll elő valami friss borzongani valóval, akkor jön el az igazi Kánaán a horror szerelmeseinek. John Carpenter (A köd, A dolog, Halloween, A sötétség fejedelme) pedig egy ilyen név a szakmában. Nem is bonyolítom tovább a dolgot.

A főszereplőnk Kristen (Amber Heard - A mostohaapa, Zombieland), nemes egyszerűséggel egy elmegyógyintézetben találja magát. Természetesen megdolgozott érte. Azt képzelte magáról ő a kis Firestarter és felgyújtott egy házat, az apropója mind saját maga, mind az orvosa előtt rejtély és hogy a dolgot misztikus fényben tüntessem fel, az intézmény falai sötét titkot rejtenek. Az elmebajra ami színészeinkre vár egy elmegyógyintézet a legmegfelelőbb hely. Az ember legyen bármilyen beszámítható, ha valami természetfeletti lény rémisztgeti baltával a kezében féllábon ugrálva elcsúszott sminkben, jók az esélyei, hogy ne higgyen neki senki az égvilágon. Lehet fogni az őrületre, túl sok a haloperidol, hangosak a szomszédok, mindenre, csak a valóságra nem. Arra a legkevésbé. Ez a végtelen lehetőségek tárháza. És persze az ember egyedül van, már ha nem vesszük számításba az őt zaklató rémet. Kényszerzubbony ide, marék gyógyszer oda ez nem elég a jobbulásra. Az orvosa Dr. Stringer (Jared Harris) és az orvostudomány erre is talál megfelelő gyógymódot. Úgy nevezik: lobotómia. Persze ez nem mindig elég és a Kristenben dolgozó szabadulási ösztön erősebb mindennél. Sajnos a jó válasz és az épület tervrajza nincs magára tetoválva, nincs más lehetőség, csak a menekülés az új társakkal, kik az idő múlásával egyre kisebb létszámban képviselik magukat. A szökés ugyan nem egyszerű és talán nem is lehetetlen, ám valaki vagy valami nagyon szeretné, ha maradnának és azok nem biztos, hogy az intézett alkalmazottjai. Annyi mindent szeretnék még írni a történetről, de az nem lenne fair azokkal szemben akik borzonganának egy kicsit.

A sztori a Száll a kakukk a fészkére -re emlékeztetett. Talán a furcsa bedrogozott hangulata miatt. Nem tudom pontosan miért....ez mindegy is a film megítélésénél, csak gondoltam megemlítem. Talán ott nem volt ennyi gyilkolás. A történet naplószerűen van elmesélve, Kristen kilétének keresésével a központban. Elég bugyuta módon. Az ijesztgetésekről nem is beszélve. Ennél hatásvadászabb és kiszámíthatóbb aligha lehetne és ebbe az egész sztori beletartozik. Sajnos gyakran kapott el az érzés, valahol már láttam és nem csak az adott pillanatot hanem az egész filmet. A filmvégi csavarra pedig egy az egyben emlékszem az Azonosság című thrillerből. Hiányzott a rendező úrra annyira jellemző eredetiség. Carpenter nagyon szerelmes lehetett a történés helyszínét szolgáló épület homlokzatába, kismilliószor láthatjuk különféle beállításban, de ez a legkisebb probléma. Komolyan nem hittem el, hogy ezt a filmet egy ekkora név fabrikálta. A félelem helyett a döbbenet ült arcomon az értetlenkedéssel váltakozva. Carpenter ha nem is zseni, de egy időben amihez nyúlt az arannyá változott a keze alatt. Akkora filmeket csinált, hogy térdre borult a fél világ. Reméltem, ismét látunk egy csodát, valami előremutatót. Amitől ismét hasra esik a világ és rendezők ezrei kezdik el majmolni. Új divathullámot gerjesztve és a sok kis görény gecihányó emós felcsapkodja az ereit.

Bele kell törődnünk mára már csak egy jól csengő nevű filmes veterán. Nem akarom leszarozni, mert sokunk meghatározó rendezőjéről van szó, de ráférne egy kis lobotómia, mert így saját maga dönti le legendáját. Bocs, John! Remélem nem beszélsz magyarul, de mindegy is, a világ bármely nyelvén és bármelyik filmes blogján hasonló lehet ez a dolog, aki meg más véleményen van az vagy nagyon elfogult, vagy szimpla seggszopó. Ámen.

10/5 ...csak tiszteletből.

Caged aka Captifs (2010)

2011-05-26T18:45:00.002+02:00

Francia film megnézésére vállalkozni a La Meute (A csomag) című borzalom után már közel sem tűnik annyira kockázatmentesnek, mint amilyen korábban volt. Már nem jelent garanciát (legalábbis nekem) ha egy horror filmmel kapcsolatban azt olvasom, hogy francia. Az elmúlt években ugyanis annyira elkényeztettek bennünket kiválóbbnál kiválóbb alkotásokkal, hogy szinte biztosak lehettünk abban, hogy amit ők készítenek az csakis remekmű lehet. Ebbe az idilli képbe piszkított bele a La Meute című rettenet, ami után már közel sem tudok olyan reményteli várakozással tekinteni egy-egy francia horror film elé. Így volt ez a Caged esetében is. Hiába volt odabiggyesztve, hogy hol készült, nem lettem tőle boldogabb. Ám a tartalma és a filmből kiragadott képek igen meggyőzőek voltak. Már ezekből is lehetett sejteni, hogy ezúttal nem egy tucatfilmről lesz szó, amit ráadásul nagyon szépen fényképeztek. Szinte biztos voltam abban, hogy nem egy klisés ostobaság rejlik a film címe mögött. Kérdés csak az volt, hogy a rendező (Yann Gozlan) mindezt miképpen oldja meg. Már csak azért is, mert a Caged előtt nem forgatott egyetlen nagyjátékfilmet sem. Kisfilmet is mindössze kettőt. De nem csak az író-rendező neve csengett teljesen ismeretlenül hanem a film szereplőinek is. Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, mit hoz ki az elsőfilmes rendező ebből az egészen jónak tűnő történetből.

A film, egy már-már kötelező, múlt béli trauma bemutatásával indul. Carole (Zoé Félix) ugyanis gyerekkorában szemtanúja volt, ahogyan a legjobb barátnőjét egy bújócskázás alkalmával a kutyájuk széttépte. A megvadult kutya természetesen őt is megtámadta, de neki nagyobb szerencséje volt, mert még idejében be tudott menekülni a garázsban álló autóba. Ez a gyermekkori esemény azonban egész életén keresztül elkísérte, olyannyira, hogy felnőtt korára egy segélyszervezethez csatlakozva a másokon való segítést tűzte ki céljául. Amikor visszatérünk a jelenbe Carole és két munkatársa (Mathias és Samir) éppen az utolsó napjukat töltik az egykori Jugoszláviában. A szolgálati idejük letelt, feladatukat ellátták, és mivel máshol is szükség van segítségre csomagolni kezdenek, hogy visszatérjenek Franciaországba, ahol kijelölik az új uticélt a számukra. A hazaút azonban nem várt nehézségekbe ütközik, ugyanis amint elhagynák az országot egy erdei út közepén váratlanul katonai torlaszba ütköznek. Az utat eltorlaszoló fegyveresek arra hivatkoznak, hogy a terület el van aknásítva és amíg azokat fel nem szedik nem lehet továbbhajtani. Mivel ez órákig is eltarthat és a csapat türelmetlen Mathias (Eric Savin) úgy dönt, hogy várakozás helyett az erdőn keresztül folytassák az útjukat. Ám, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az ötlet kudarcba fullad, ugyanis a térképek ellenére sikerül eltévedniük de a kötelező jellegű kisebb veszekedés után végül mégis továbbindulnak. Utazásuk azonban nem tart sokáig, mert az erdő közepén katonaruhás álarcosok megállásra kényszerítik őket, de ezek már közel sem annyira barátságosak, mint a korábbiak. Az álarcos ismeretlenek először fegyvert fognak rájuk, majd minden magyarázat nélkül beverik azokkal az autó ablakait és egyesével kirángatják őket. Hármójuk közül egyedül Mathias tanúsít ellenállást és menekülőre fogja, ám miután habozás nélkül lábon lövik az önjelölt akcióhőst hamar belátja, hogy nincs lehetőségük a menekülésre. A teljesen megrémült társaságot egy furgon hátuljába terelik, majd útnak indulnak velük. Hiába követelnek választ, hiába ordítanak keservesen, senki sem árulja el, hogy hová viszik őket. A végül elkábított társaság egy pincebörtön szerű helyen tér magához. Carole és Samir (Arié Elmaleh) közös, míg az erősen vérző Mathias külön cellában tér magához, aki természetesen ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Őrjöng, rángatja a cella fémkerítését, mindennek természetesen az égvilágon semmiféle hatása nincsen. Hosszú órákig senki sem néz rájuk, mígnem egyszer csak két tagbaszakadt egyén kíséretében megjelenik egy orvos kinézetű férfi (Philippe Krhajac) fehér köpenyben, orvosi műszerekkel. A különös férfi nem szól egy szót sem csak alaposan megvizsgálja őket, ellátja Mathias sebeit és műanyag tálakban ételt is rak eléjük, majd kimegy. Ezen a ponton a teljes reményvesztettséget felváltja a bizakodás, hiszen úgy gondolják, hogy bármi is az elrablóik célja velük, egy biztos: nem szeretnék ha meghalnának. Reményeik azonban hamar szertefoszlanak, ugyanis nemsokkal később a pincebörtön falán levő régi telefon recsegve csörögni kezd, majd megjelenik az orvos és számukra idegen nyelven beszélni kezd valakivel. Amint leteszi az orvos a kagylót megjelenik a két tagbaszakadt ember és egy másik cellából kirángatnak egy férfit, akit azonban már soha többé nem látnak viszont. Mindenki számára kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy élve nem fognak kijutni onnan. Ez természetesen Mathiast viseli meg a leginkább, aki még aznap este megpróbál megszökni a cellájából, ám kísérlete kudarcba fullad. Ekkor már a teljes reménytelenség lesz úrrá a háromfős csapat minden tagján. De nem csak az válik egyértelművé számukra, hogy reménytelen minden próbálkozásuk hanem az is, hogy miért rabolták el őket. Carole és társai szervkereskedők áldozatai lettek. Ezért, és nem az irántuk érzett emberbaráti szeretetből vizsgálgatta őket az orvos, és ezért látták el Mathias sebét. És feltehetőleg ezért nem végeztek vele, amikor kétségbeesésében menekülni próbált. Ám felismerésük későinek tűnik, ugyanis a pince falán lévő ócska telefon újra recsegni kezd....

Mindent összevetve a Caged egy nézhető film lett, bár (véleményem szerint) többet is ki lehetett volna hozni a történetből. A háború sújtotta Jugoszlávia, az Isten háta mögötti tanya pincéjében fogva tartott emberek szerveivel való kereskedelem kellőképpen nyomasztó és hátborzongató alap ahhoz, hogy egy jó film készüljön belőle. Mégis valami hibádzik ebből a filmből. Valamiért nem üt akkorát a film, amekkorát üthetne. Hiába a jó történet, a kifejezetten jó fényképezés, az elfogadható színészi alakítás, valami hiányzik a filmből. Hiányzik belőle az igazi feszültség. Hiába a jó alapötlet, ha az arra épülő film nem tudja végig fenntartani a feszültséget. Azt természetesen nagyon nagy túlzás lenne állítani, hogy a Caged egy rossz film, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.Amit azonban mindenképpen kiemelnék az a film kép világa. Egészen ritka az ilyen szépen fényképezett film ebben a műfajban, ráadásul remekül illett a történet hangulatához. Ha valamit, akkor ezt mindenképpen kiemelném. Érdekes és nagyon jó megoldás volt az is, ahogy a recsegve csörgő telefon jelezte, hogy valakiért jönni fog az orvos, valaki (feltehetőleg) meg fog halni. Mindezeket figyelembe véve a mérleg nyelve inkább a pozitív irányba billen el, és a film megnézésre ajánlott, ám azt azért nehéz nem figyelembe venni, hogy egy tapasztaltabb rendező minden bizonnyal többet hozott volna ki ebből a történetből.

7/10

Plaguers (2008)

2011-04-25T18:29:00.006+02:00

A magamfajta eccerű 30-on felüli horrorista számára néha kissé megbotránkoztatóan hat, amikor az ifjoncok kedvenc filmjeikként a "Fűrész", a "Kör" esetlegesen "A holló" című filmeket tekintik a horror netovábbjának. Jómagam a "Hellraiser - Gonosz halott - Démonok" szentháromságon nevelkedve kissé kifacsarodottnak vélem ama lelkesedést, miszerint a fentebb említett múvik jelentenék a rémfilmek csúcsát, hiába a szép megvalósítás, hiába a kibaszott hype-olás, hiába a túlzásba vitt lelkesedés. De ugyanez vonatkozik mondjuk a "Conan a barbár" vérfrissítésére, nekem aztán megcsontosodott elveimnél fogva Arnold Schwarzenegger marad az örök barbár, lehet akármilyen filippinó bohócot beharangozni Robert E. Howard született kimmériaiaként mutogatni... Úgy látszik öregszem... Valamilyen szinten hát ezért hatottak rám üdítően a "Plaguers"-ből kiragadott képek, és a tartalom... Nocsak, kaptam fel a fejem, egy film, amelyben a Bava-féle démonok randalíroznak - az űrben? Érdekes kísérlet, de nem elveszett gondolat. Emlékezzünk csak vissza a "Jason X" -re, vagy a "Hellraiser 4."-re, amelyek ugyan nem a világ legjobb filmjei, de mindenesetre az űrbéli helyszín egészen új perspektívákat nyitott meg számunkra... Ebből még jó is kisülhet, dörzsöltem a tenyeremet.

Hát kurva nagy tévedésben leledztem, ezt így, már az elején bűnbánóan a szemetekbe mondhatom. Gyorsan túl is esek a film születése fölött bábáskodók bemutatásán, hogy megoszthassam veletek a tartalmat, melyet valószínűleg a szél fújt össze különböző más, igazi mozik igazi forgatókönyvéből. A szégyentelen lopásra meg lehet azt mondani ugyan, hogy ez "egyfajta" tisztelgés a kult horrorfilmek iránt, de attól még cigánymunka. Na nézzük az elkövetőket. Itt van Brad Sykes, mint író és rendező, aki mintegy mellékesen a filmet jegyző "Nightfall Pictures" cég tulajdonosa, becses nejével együtt, tehát valószínűleg nem lebegett felette damoklész kardjaként a fenyegetettség, hogy majd kiröhögik, aztán még seggbe is rugdossák ezért az összefércelt baromságért a fejesek. Egészen eddig csak tisztán a rémfilmek műfajában tevékenykedett, mind direktorként, mind íróként, de hiába vakarom a fejem, úgy látszik műveletlen vagyok, mert egyetlen filmjét sem láttam még. Pedig a címek kecsegtetőek, és láthatóan szigorúan filmszínházakat elkerülő műremekeket készített, melyek valószínűleg a nagy sikerre való tekintettel azonnal videokazettákon és DVD-ken kerültek forgalomba, hogy mindenki rögvest hozzájuthasson, és otthonában élvezhesse a nagyszerű alkotásokat... Aszongya, ilyenek, hogy: Mutation, Death Factory, Lord of the Vampires, Demon's Kiss, Witchcraft XII: In the Lair of the Serpent, Evil Sister 2, The Zombie Chronicles, Camp Blood, Babes in the Woods... Nem sorolom tovább, a címek magukért beszélnek. Ami az érdekes, hogy ezek a kétes minőségű filmek a '80-as évek végén és a '90-esek elején lazán elmentek volna, ám Brad haver késett egy tíz évet, és a 2000-es években nyújtja nekünk azt, ami már a videó-korszak varázsával együtt elmúlt. Hát, lelke rajta. Szerzett ám magának egy ismert nevet is az egyik főszerephez, Steve Railsback-et, (Életerő, Kísérleti patkányok, Pihenő a pokolban, 1000 halott háza 2. - itt csak az engem érdeklő zsánerben válogattam, van még egy halom munkája ezeken kívül...) aki úgy látszik nemcsak külső hasonlatosságot mutat Lance Henriksen-nel, hanem abban is hajaz rá, hogy mostanság bármilyen szarban szerepet vállal... Jelenleg boncolt filmünkben egy egészen buzisra sikeredett ámde szégyentelenül lopott karaktert alakít, Bishop-ot, ja nem, bocs, Tarvert, az androidot, ja nem, bocs, a szintetikust. És ott van a méltán ismeretlen Alexis Zibolis kisasszony, mint űrhajós-kapitányasszony, aki hatalmas meglepetésemre 2008-ban díjat nyert, mint legjobb színésznő eme alakítására a Shockerfest elnevezésű díjkiosztón. WTF? Elképedve találgatom, vajon azok, akik megszavazták vajon láttak-e már u.n. filmeket, és színészeket? Zibolis-t leginkább nekrofil pornóban tudnám elképzelni a halott szerepében, valószínűleg azt hitelesen meg tudná jeleníteni, ha képes csukott szemmel feküdni... A számára megalkotott karakter is rendkívül ellenszenves, a karót nyelt picsa, aki a szabályokhoz szigorúan ragaszkodik, olyan sótlan, mint a dobostorta, és ha még ezt sem sikerül hitelesen eljátszani... Brávó. De min is csodálkozom, hiszen a "Plaguers" négy díjat is nyert különböző sc-fi/horror gálákon, ami vagy azt mutatja, hogy a műfaj kurva nagy válságban van, vagy csak annyit, hogy a szereplő "szexi űrkalóznők" minden zsűrizőt leszoptak. Nahát, akkor aztán én is megajándékoznám őket még Oscar-díjjal is... De mivel semmit nem tettek ezen ügyben, hát kénytelen vagyok az igazat írni. Megemlíteném még egyik kedvencemet, Noelle Perris-t, (A Mars hercegnője) aki egzotikus külsején kívül szintén nem sok mindent nyújtott, de igencsak csinoska, és érdemes a férfiember figyelmére... Nézzük a sztorit, és mindjárt érthető lesz a fanyalgásom....
A Föld felé tartó ócska komputeranimált űrhajó fedélzetén egy igen különleges és értékes cuccost szállít: a Thanatos nevű energiaforrásként is alkalmazható gömböt, amelyet a Thanatos bolygóról hoztak magukkal, ámde kapitányukat halálra zúzta egy Thanatos-láda. Értem? A gömbön, mint később megtudhatjuk egy felirat volt, amelyet lehetetlen volt elolvasni, mert nem emberi nyelven íródott, de úgy fordítható, hogy: Thanatos. (Eztet nem értem, akkor hogyan is sikerült elolvasni..?) Mint azt már az "Űrkommandó" esetében is írtam, a legkönnyebb egy se füle-se farka sztoriban kitalálni valami titokzatos anyagot, amely köré építhetünk bármit, és amely mindenre alkalmas: energiaforrásként, zöld pulzálások végrehajtására, űrhajóirányításra, és randa démoni-zombik előállítására. A jól felépített és egyedi (ha-ha-ha) történet szerint vészjelzést fognak egy másik űrhajóról, és a legénység morgása ellenére eminens helyettes kapitányunk (tudjátok, aki díjat nyert) rögvest segíteni akar. A karakterek természetesen a Nyolcadik utas: A Halál mintájára lettek összehányva, csak fos kiadásban, élettelenül. No, de haladjunk: négy túlélőt lelnek, méghozzá miniszoknyás-egyenruhában, mondanom sem kell, mind jó muff, és szabály szerint olyanok, mint egy jó gang-bang partiban elvárná az ember: egy ázsiai, egy feka, meg két fehér. Sajnos eme elem fel sem merül a filmben, pedig akkor néhány pontot leakaszthattak volna tőlem pluszba'. Ezek a gonosz kurvák alattomos módon nem szexelni akarnak, hanem űrkalózok, akik rövid úton elfoglalják a hajót. De hiba csúszik a számításba. A Thanatos nevű izé arconspricceli az egyik ribancot, amelynek végzetes következményei lesznek. Elcsúnyul, bár a teste ettől még lazán jó, de mindenesetre kést kap a fejébe, felizgult kanjától. Innentől megindul a horror, ezek a kurva veszélyes démon-zombik olyan iszonyatosak, hogy általában vicsorogva, ámde türelmesen kivárják, amíg szitává lövik őket. Veszélyesek, ha a nyakukba ugrasz, de amúgy érdekes módon csak csúnyulnak és üvöltenek. Jön a marha nagy bonyodalom, sorra fertőződik a társaság, nem hiányozhat a kötelező szellőzőben csúszkálás, amit szintetikusunk hajt végre, de olyan tempóban, hogy néha látni vélem a jobbról szabálytalanul előző csigát... A kedvencem az idegbeteg űrkalóz-csaj, komolyan. Neki ezt alkotta a nagy Brad Sykes, te mindig dühös vagy, és ugass. és lőn. Micsoda kidolgozott karakter, a többivel együtt, mennyit dolgozhatott rajta a Mester... De a többiek sem maradhatnak ki a jellemalkotások során, papírízűbbet és baltával faragottabbat nehéz találni a földkerekségen. És az űrben is. A zombi-démonok olyannyira nevetséges támadó taktikákat alkalmaznak, mintha testi- és szellemi fogyatékosok kerültek volna éles helyzetbe, csináljatok bármit a kamera előtt, most pár percig tombolhattok. És teszik a röhejes dolgukat. Szégyen. Vagy nem is ők voltak az értelmi fogyatékosok, hanem a forgatókönyv-írók. A harc pillanatai kacajra hergeltek, ilyen béna faszságot régen láttam... Aztán jön a jól bevált önmegsemmisítő bekapcsolás, nehogy ez a pokoli fertőzés a Földre eljusson, mert mit is kezdene az emberiség ezekkel a bénán tobzódó balfasz zombikkal? És a menekülés.
Innen küldöm üdvözletemet az egész társaságnak, kivéve a jobb sorsra érdemes Steve Railsback-et, neki gyásztáviratot küldenék legszívesebben, amiért már keszonbetegséggel fenyegető mélységekben kering. Gyerekek, mi a fasz volt ez????
Lopok neked egy könyvet... Ja, forgatókönyvet. lopok mindenhonnan, Démonok, Aliens, és a létező összes klisé. Az első pár percen már a fejemet fogtam: nicsak ez mi a fasz, egy amatőr színtársulat? Mintha az Űrgammák Alienbe oltott pillanatait látnám. Sikerült ötvözni mindkettőt, méghozzá olyan ügyesen, hogy eszünkbe sem jutna megkérdőjelezni eme szimbiózist... Miért születik ilyen film? Választ kérek, halló... Itt a Föld bolygó. basszatok már ránk valami hasonló fertőzést, és ígérem, nem lesz több ilyen mozi... Összecsapott forgatókönyv, nulla színészi munka.. Egyetlen pillanatig sem izgulhatunk szereplőinkért, mert amellett, hogy bénák, még bele sem tudod magad élni az egészbe. Csak kapkodod a fejed: ezt innen lopták, ezt onnan lopták, ez meg annyira szarul játszik, hogy szánalomból a halálát kívánod... Nincs izgalom, váratlan pillanat: mindent tudsz előre, aztán már az sem érdekelne, ha lenne. A huszadik percnél már azt várod, legyen vége. Ennyi jó picsa, és még egy csöcs sincs, egy leszbi-akció sincs. Hidd el, TE is ezt várnád, kedves Olvasó, mert ezen kívül semmi feszültség és érdekesség nem ragadna meg... A legjobb a kis hegesztő-felszerelés, amivel igen hathatós ellenállást tanúsítanak "hőseink". Idétlen verekedések, és nyomorék démonok balfaszkodása.... A végén pedig már nem tudtak mivel villantani, ezért egy csupa púpos, leginkább tepsiben sült hús külsejű főgonosszal találja szembe magát főhősünk, akiért drukkolunk már az első pillanattól, hogy pusztuljon má' el. Mindegy, bánom is én, csak legyen már vége. Ez egy GÁNY. Csupa nagybetűvel. Volt egy érthetetlen momentum is: a halott kapitány egyszer feltámadt, aztán meg megint ott feküdt üvegkoporsóban, mint Hófehérke. Vagy csak belealudtam???? Segítsen valaki, mert újra megnézni ezt már nem bírom... Ami megmentette az egészet, és ezért nem nulla pontot kap, az az, hogy igen vicces volt, szétröhögtük a fejünket közben. De magányos estékre nem ajánlom, mivel valószínűleg szórakoztatófaktora a nulla felé redukálódna, ezen esetben... Kerüld nagy ívben, vagy jó társaságban nézd meg, akik értékelik a humort... Ennyit a "Plaguers"-ről. Már így is több karaktert vesztegettem rá, mint amennyire érdemes, jöjjön hát a kegyetlen ámde igazságos ítélet: 10/2,5. Mert jószívű vagyok.

Vanishing on 7th Street (2010)

2011-04-10T13:18:00.017+02:00

Te mit éreznél, ha egyszerre eltűnne mindenki a Földről körülötted? A kezdeti meglepetést felváltaná egy fülig érő ezerfogas vigyor (na végre nincsenek az idegesítő majmok), kicsivel később talán elkezdenéd keresni a kandi kamerát (hahó, nem vettem ám be a dolgot), végül a rémület térdre kényszerítene (ezek tényleg nem szopatnak). És, mint a legtöbben te sem érnéd meg a holnapot.

Valami ilyesmit írhatnék kedvcsinálónak, ha komolyan gondolnám a dolgot, de sajnos nem tudom kellően beleélni magam s bár elég félelmetesnek hangozhat az itt leírt bekezdés, valójában nem az, csupán egy jól beáztatott mézesmadzag amit elhúztak az orrom, orrunk előtt. Mi meg naivan utána vetődünk. A szép lassan csepegtetett előzetesek, az eltalált hangulat, az egész ötlet, ahogy semmivé lesznek Isten majomszerű kedvencei. A bambán járkáló főszereplő a háttérben lezuhanó utasszállító repülővel olyannyira fenomenálisnak tűnt, vétek lett volna kihagyni. De most a feloldozást kérem, ó Uram, vétkeztem....

Az események középpontjában 4 szereplő található és az ő kvartettjükre bízzák, hogy fenntartsák éberségünk majd másfél órára. A szép lassan porondra lépő szereplőknél, nincs fontossági sorrend, hierarchia, csak a karakterek, az előéletüket az időben előre-hátra ugrálva ismerhetjük meg, nyerve némi rálátást a dolgokra, némi képet a HOGYAN-ról, direkt nem miérteket írtam. Azt kifelejtettem, a világ legtermészetesebb dolgaként Amerika ad otthont az újabb rettenetnek melyben egy egész város (vagy a Föld?) lakossága eltűnik, illetve elillan. Nem hagyva maga után mást, csak romokat, és üres kihalt utcákat. Nyom nélkül, csak a ruháik maradnak a földre szórva. Se hamu, se semmi, ha ez a megváltás, kösz inkább kihagyom!

Magáról a történetről tömören: az a tény, aki nem elég óvatos és nem marad a fényben, annak annyi. Az életre kelt árnyékok mindenkit elkaszálnak aki él és virul. A főhősnek talán Luke-ot, (Hayden Christensen - Star Wars, Hipervándor) a tv riportert nevezhetném. Nem elhanyagolható karakter Paul a mozigépész (John Leguizamo -Az esemény, Holtak földje, természetes volt, hogy ezt írom :) ). Egy ápolónő Rosemary (Thandie Newton – Spiler, Riddick) és egy kis kölyök James (ha érdekel valakit kiguglizzátok ). Mindannyian a véletlennek köszönhetik, hogy még életben vannak. Erre nem térnék ki részletesen, mert ez talán a film egyetlen olyan momentuma ami kizökkenti a sztorit a nyomasztó sötétségből, néhol látunk nappali felvételeket, de többnyire sötétben tapogatózunk hőseinkkel. Mindenesetre az ápolónő túlélése az egyik legvéresebb, ha már ez egy horror-blog féleség. Ő a cigaretta meggyújtásának köszönheti életét, de nem az öngyújtója véres, hanem az amikor visszamegy a kórházba az embereket keresi és sehol egy lélek, csak az operáció közben ott maradt, kibelezett bordaterpeszes beteg. Igaz nem értem mitől van ébren, én azt hittem Amerikában is elaltatják a betegeket műtét előtt. A többi szereplő előéletéről nem vagyok hajlandó semmit elárulni. A sötét terjed, játszik az ember érzelmeivel, hamis illúziókat keltve. Csapdát állít, amibe illik belesétálni. Mi meg próbálunk értük izgulni. Az események előrehaladtával igyekszünk magunkra húzni a film rideg hangulatát és ez nem mindenkinek sikerül...

A rendezői székbe Brad Anderson (A Gépész című remek, és különféle sorozatok: Masters Of Horror , Fringe), azért picit többet várna az ember. A csepűrágókra nem lehet panaszkodni, egészen rutinosan oldják meg a feladatukat. Maga az ötlet, mint alapanyag kiváló, a forgatókönyv viszont annyira szar, az ember a seggét se szívesen törölné ki vele. Remek elgondolásból sincs hiány, csak a végeredmény valahogy nem kerek, olyan semmilyen az egész. Sima ügy egy tapasztaltabb rendezőnek. Mikor tudatosul végre a hollywoodi agytrösztök hülye fejében, nem lehet minden szart eladni az ügyeletes szépfiúkkal. Ezt nagyon elszarták és mérges az ember amiért végig üli a filmet és tudja azt, hogy mekkora ász lehetne ez a mozi, erre tessék... á, basszák meg.

A történet megfejtésére valami halovány utalást kapunk. Az egyik szereplő olvasott a Révai nagylexikonban valami idepasszoló regét, oszt ennyi! Komolyan ez válasz mindenre? Tudom, most nagyon divatos úgy filmet gyártani, nincs befejezés, nincsen magyarázat. Kapunk egy nagy adag homályos katyvaszt és onnan mindenki kipiszkálhatja a neki szükséges információkat, esetleg ha van olyan, akkor meg a tanulságot. És nem akarok nagyon gecinek tűnni, de ebben a filmben azért nincsenek akkora sztárok, akikért érdemes végig feszengeni ezt a nyomasztónak szánt nyomorult 90 percet.

Ámen.

10/5

A csomag (La meute) (2010)

2011-04-06T19:22:00.002+02:00

Az a furcsa helyzet állt elő az A csomag című filmmel kapcsolatban, hogy egy alig pár mondatban összefoglalt történet, és néhány kép a filmből elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet. Úgy gondoltam, hogy az elmúlt években készített alkotások (Ils, Martyrs stb...) alapján kijár a megelőlegezett bizalom egy francia horrorfilmnek. Így utólag belátom, hogy meglehetősen nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban. Franck Richard író-rendező alkotása ugyanis az egyik legrosszabb filmélményeim egyike volt. Ha nem a legrosszabb. Csak azért nem írom azt, hogy az A csomag című förmedvény megtekintése kidobott másfél óra volt az életemből, mert úgy érzem, hogy még ez a megfogalmazás is túlságosan hízelgő lenne erre a filmnek még véletlenül sem nevezhető hulladékra. El nem tudom képzelni, hogy ezt épeszű ember (rajtam kívül) végig bírta nézni, márpedig máskülönben nehezen kerülhetett volna forgalomba. Éppen ezért részvétem a vágónak, akinek valószínűleg többször is végig kellett szenvednie ezt a förtelmet, és természetesen a színészeknek is jár a tisztelet, mert biztosra veszem, hogy nem jókedvükből vállaltak szerepet ebben a borzalomban. Egészen biztos vagyok abban, hogy nyomós okuk lehetett arra, hogy részt vegyenek ebben a filmnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szemétben. Egy olyan fércműben, amiben nem is nagyítóval, hanem egyenesen csillagászati távcsővel kell keresni az értékelhető momentumokat. Értékelhető alatt (jelen esetben) nem valami kirívóan jót, sokkal inkább kevésbé pocsékot értek. Olyat, ami ha nem is nézhető, de legalább nem okoz maradandó szellemi károsodást.

A film egy szokásos, mondhatni dögunalmas klisével indul. Egy fiatal lány (Charlotte szerepében Émilie Dequenne) fogja magát, autóba ül és nekiindul a világnak. Olyan apróságokat, hogy mindezt miért teszi nem tudunk meg, de egy tárcájában lapuló félbetépett fénykép jelzi, hogy talán szakítás vagy családi dráma lehet világgá menetelének az oka. Charlotte természetesen útközben felvesz egy stoppost (Max szerepében Benjamin Biolay), aki történetesen egy vele nagyjából egykorú srác. Sablonos horrorfilmekben ki más is stoppolhatna a semmi kellős közepén. Majd kisvártatva (ahogy az lenni szokott,) feltűnnek a motorosok is. Amennyire kötelező kelléke az ilyen road movie szerű hulladéknak a stoppoló szépfiú, ugyan olyan kötelező darabja az autó mellett elszáguldó, obszcén jeleket mutogató, nyelvet öltögető, káromkodó, tahó motoroshorda is, amelynek tagjai természetesen úgy néznek ki, mintha valamelyik közeli szado-mazo buzibárból szalajtották volna őket. A hosszú autóút során Charlotte fokozatosan kezd elálmosodni így átadja a vadidegen stopposnak a volánt (ez is milyen logikus húzás), aki vezetés közben természetesen átkutatja a lány holmiját. Ezek után azon már meg sem lepődünk (Charlottal együtt), hogy az újabb hosszú autóutat követően Max lehajt a főútról és egy Isten háta mögötti, lepukkant, putri jellegű csehónál megállnak pihenni. Azt, hogy miért jött oda, honnan ismeri a helyet nem foglalkoztatja Charlottot. Szó nélkül bemegy az ismeretlen stoppossal a nem túl bizalomgerjesztő helyre. Mondani sem kell, hogy a kocsmát egy meglehetősen barátságtalan, mogorva, ápolatlan középkorú nő vezeti, (La Spack szerepében Yolande Moreau) akiről már az első ránézésre tudjuk, hogy ő lesz a negatív figura. Kisvártatva megjelennek a már megismert motorosok is, akik, ahogy az lenni szokott ilyen típusú filmeknél, agyba-főbe verik a nagyképű Maxet. A film valahol ezen a ponton próbál valamiféle izgalmat produkálni, ugyanis a sebeit lemosni akaró Max váratlanul eltűnik a klotyóban. Nem, nem húzza le magát (bár tulajdonképpen már azt se bánnánk) csak egyszerűen elfelejt kijönni a csehó mellékhelyiségéből. Charlotte őrjöng és kétségbeesetten próbál segítséget kérni a sejtelmesen a pultot törölgető nőtől, aki azonban távozásra bírja. A dühösen távozó Charlotte az ivó előtt természetesen belebotlik az éppen arra járó helyi sheriffel, aki pont annyira foglalkozik a budiban eltűnt Max ügyével, mint a csehó vezetője. Az ilyen slendrián hozzáállás természetesen nem azt eredményezi, hogy Charlotte is hagyja az egészet és továbbáll, mint ahogyan azt gondolnánk. Nem, mert Charlotte elhatározza, hogy kezébe veszi a dolgokat és kideríti hová tűnhetett a dolgát végezni induló titokzatos stoppos. Ezért amint beesteledik fogja magát és betör az ivóba.

Mondani sem kell, hogy már várják. A koszfészket vezető La Spack asszonyság a sötétben leüti, és a fia segítségével (aki nem más, mint Max) lecipelik a pincébe, hogy egy fémketrecbe zárják egy futóbolond mellé. A sheriff természetesen már kezd sejteni valamit, ezért egyre gyakrabban tűnik fel az eltűnt lány után érdeklődve. Eközben természetesen a kissé degenerált család folyamatosan terrorizálja halálra rémült Charlottot. Nem hinném, hogy bárkit is érdekelne az, hogy miért is tartják fogva a két szerencsétlent a lebuj pincéjében, ám a film készítői ezt másképpen gondolják. Ezért ahelyett, hogy fognák magukat, befejeznék ezt az egész baromságot és valami értelmesebb elfoglaltságot keresnének maguknak felfedik a titkot, amire a film ezen pontján tulajdonképpen már senki sem kíváncsi. Kiderül, hogy régen egy bánya volt azon a környéken, és abban a bányában dolgoztak a hárpia kölykei is, ám a bánya egyszer csak (hogy, hogy nem) beomlott és maga alá temette a bányászokat, akik azonban valamiféle zombiként azóta is ott élnek a föld alatt és vérre szomjaznak. A család tagjai pedig azért gyűjtik be a gyanútlan szerencsétleneket, hogy vérükkel életben tartsák a föl alól néha-néha előbukkanó, élőhalott bányászokat. A film végére természetesen a sheriffnek is összeáll a kép (kész csoda, hogy tudta követni épp ésszel ezt a baromságot) és a motorosok is feltűnnek újra, hogy szétverjenek mindent, de többet nem szeretnék elárulni. Annak ellenére sem, hogy ezt a filmet nem ajánlanám senkinek.

Mindent összevetve az A csomag című film egy minden tekintetben elviselhetetlen szemét. Nem tudnék egyetlen aprócska pozitívumot sem mondani erről az alkotásról, amivel összekoszolták a celluloidszalagot. Még akkor sem, ha a La Spackot eljátszó Yolande Moreau igen jó alakítást nyújtott. Kár, hogy maga a film annyira alacsony színvonalú, hogy azon már ez a tény sem tudott segíteni. Amikor egy olyan mondat elhangozhat egy filmben, hogy: "Neked most kiabálnod kéne, mert meglőttelek, de te nevetsz!" az egyik motoros szájából, aki rálő a nyilvánvalóan elmebeteg nőre, akkor azt hiszem nincsen miről beszélni. Arról a jelenetről már nem is szólva, amikor a La Spack nevű dilinyós a ház végében szalagfűrésszel darabolja a szemmel láthatóan gumiból készült végtagokat. Egyszerűen ez az a film, amely már túlmegy minden határon. Unalmas, sablonos, szájbarágós és röhejes. Mondhatnám, hogy haveri sörözés mellé háttérzajnak ajánlanám, de ez sem lenne igaz. Ilyen hulladékra drága az áram és még a hangulatot is tönkretenné. Ez a film már annyira rossz, hogy nevetni sem lehet rajta. Legfeljebb sírni, hogy ilyen minősíthetetlen szemét egyáltalán létezik. Még egyszer részvétem a színészeknek és a vágónak, akiknek muszáj volt részt venniük a filmben. Ja, és még valami. Nem tudom feltűnt-e bárkinek is, hogy nem említettem semmilyen csomagot a kritikában, pedig elméletileg ez a film címe, és joggal gondolná a néző, hogy a film címe és a tartalma között legalább valami minimális logikai összefüggés legyen. Nincsen. A film elején jó darabig látható egy doboz Cahrlotte autójának csomagtartójához gumipókozva, néhányszor rá is közelít a kamera, (jelezve, hogy annak a csomagnak még szerepe lesz az alkotásban,) de sosem tudjuk meg mi van benne. Lehet, hogy semmi jelentősége. Lehet, hogy egyszerűen elfelejtették, hogy kéne néhány percet a csomagnak is szánni (ha már az a film címe). De az is lehet, hogy nem tudták milyen címet is adtak a filmnek. Összességében ennek a filmnek már ez a logikátlanság sem rontott a minőségén, de csak azért, mert már egyszerűen nem lehetett hova rontani. Talán jobb is, hogy nem bajlódtak azzal, hogy magyarázatot adjanak a film címére. Ebből a filmből másfél óra bőven elég. Még sok is. Nagyon sok.

1/10

Csabex kommentár:

A sors úgy hozta, hogy questor Barátom megelőzött a film kritikájával, pedig jómagam is elkezdtem írni róla. Hogy ne fárasszam a T. Olvasókat ezért inkább csak röviden hozzátenném a szerény véleményemet én is...
Engem is megragadott a film trailer-e, a kiragadott képek, sőt, még a rövid tartalom is, és mivel némileg elfogult vagyok a francia horrorfilmek irányába (ami érthető is, hadd említsek néhány fekete gyöngyszemet, mint pl.: ""Ils", "La Horde", "Martyrs", "À l'intérieur", "Mutants", "Sheitan"), alig szereztem meg, máris időt szakítottam a megnézésére. A baljós hangulat jelenlévőségét én nem tagadnám, de a motorosok feltűnése kissé már homlokráncolásra késztetett, főként, amikor bemutatkoztak: Bazooka Joe, John Grizzly és Jordan Minnesota. Ez valami vicc? Nem beszélve a valóban szadó-mazó-buzi külsőről. Az abszurditás pedig meg is kezdődött rögvest, Max eltűnésével: ne má' hogy úgy akarnak embereket rabolni, hogy a faszi eltűnik, és biztosan mindenki nekiáll éjjel betörni, hogy megtalálja a vadidegen stoppost? És nem hívja senki a rendőröket? Kurva logikus lépés, de mindez semmi ahhoz képest, hogy Max egyszer csak úgy dönt, hogy a jó oldalra áll, és a főszereplő hölggyel visszatér a szörnyetegek közé... De miért? Ahelyett, hogy lelépnének, visszamennek a kunyhóhoz, hogy ott kétségbeesetten küzdjenek. Semmiféle magyarázat. Nem beszélve az ott tanyázó motorosokról, akiket az éppen általuk való kinyírására váró fiatalember ilyen komoly módon győz meg:
"- El kell barikádoznunk magunkat! Éjjel el fogja ereszteni őket, és végezni fognak velünk.
- Kiket fog elereszteni?
- Higgy nekem, nem akarod azt tudni.
- Ha átbaszol, akkor kinyírlak."
Ez meg mi??? Ez éppen elég ahhoz, hogy bedeszkázzák az ablakokat, ajtókat, és felfegyverkezzenek. De a hülyeségnek nincs vége, mert eljő a végkifejlet, és a biztos halál úgy látszik valamilyen megmagyarázhatatlan okból elkerülhető.
A 34 éves Franck Richard írta és rendezte, a kurva életbe én meg 33 évesen csak hülye blogocskát írok, nem baj, még van egy évem, hogy én is nekiálljak ilyen okosságokat készíteni, mert Magyarország a lehetőségek hazája, haha. Franckie legelső műve ez, amit a forgatókönyvben hemzsegő sok-sok sántító és abszurd fordulat eléggé meg is mutat... Mintha egy '70-es évekből itt maradt exploitation-filmet néztem volna, ahol a mindenféle hülye és érthetetlen fordulat csak arra szolgált volna, hogy bazári módon megmutassa a lényeget, az elborzasztást és az erőszak megjelenítését. (csak a szexet hagyták ki sajnos...) Logikátlan, se füle-se farka történet, néhol konkrétan bosszantó érthetetlen mozzanatokkal... Külön megemlíteném egyébként férfi főhősünket, aki olyan passzívan szerepel, mintha csak odatévedt volna a forgatásra, hogy elszívjon egy pár doboz cigit. Mindebben ki is merül az u.n. színészi játék. Minden jószándékom mellett kéremszépen ez egy igencsak fos alkotásnak minősül a szememben, bár néha a képi világa és a hangulata tetszetős, ha megfeledkezünk az idegesítő baromságokról... Részemről, mert vajszívű vagyok, kap egy 10/3-ast, és mert mondjuk egy "Psycho Ward"-hoz képest azért ez egy film. Szar ez is, de máshogyan...

LA MEUTE : BANDE-ANNONCE by baryla

Ördög (Devil) (2010)

2011-03-24T19:12:00.012+01:00

Címe alapján John Erick Dowdle alkotása nem tűnt túlságosan bizalomgerjesztőnek. Amolyan igazi B-kategóriás mozit képzeltem magam elé, amikkel a Hálózat TV szokta péntekenként "sokkolni" az ingerszegény környezetben felnőtt nézőit. Tipikus egyszavas cím, amely már semmiféle különösebb gondolkodást vagy asszociációs képességet nem igényel. Az ilyen bugyuta címekhez nagyon gyakran pontosan olyan egyszerű, a szürkeállományt még véletlenül sem megerőltető huszadrangú film szokott társulni. Az egyetlen reménysugarat arra nézvést, hogy nem egy újabb tucatszemetet sikerült kifogni, a forgatókönyvíró (M. Night Shyamalan) jelentette, akinek a nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Hatodik érzék, a Jelek vagy éppenséggel az A falu című alkotás. Ezek után joggal reménykedhettem abban, hogy a meglehetősen klisés cím mögött valami nézhető rejtőzik. Az Ördögben játszó színészek bemutatásától (lévén, hogy egyetlen számottevő filmben sem szerepeltek korábban) ezúttal eltekintenék.

Ezután a rövid bevezető után nézzük magát a filmet. Az Ördög (nevéhez hűen), egy meglehetősen sablonos indítással kezdődik, ugyanis amíg a színészek neveit olvashatjuk egy fiatal fiú hangja hallható, aki elmesél egy rémtörténetet, amivel az édesanyja ijesztgette gyermekkorában. A történet lényege nagyjából annyi, hogy az Ördög nagy ritkán emberi alakot öltve lejön a Földre, hogy az elkárhozott lelkeket megbüntesse, mielőtt magával vinné a pokolba. Az Ördög testet öltése természetesen nem megy csak úgy magától. Szükségeltetik, hogy valaki véget vessen a saját életének, mert csak egy öngyilkosság nyithatja meg az Ördög számára az emberek közé vezető utat. Ezekkel a gondolatokkal zárul a fiatal narrátor monológja. Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy a film nyitó jelenetében egy felhőkarcoló sokadik emeletéről kiveti magát valaki, majd egy éppen ott parkoló furgon tetején landolva kileheli a lelkét. Ennél egyértelműbben és szájbarágósabban már nem is lehetne tudtunkra adni, hogy az Ördög éppen ebben a pillanatban jött le a Földre, hogy az eltévedt bárányok lelkeit magával vigye a kénköves pokol legmélyére. Ezt követően megismerkedünk a főszereplőkkel. Elsőként a nekikeseredett Bowden nyomozóval (Chris Messina), aki egy cserbenhagyásos autóbalesetben elvesztette feleségét és gyermekét, és aki azóta sem tudta túltenni magát a tragédián. Leginkább azért, mert a baleset okozóját nem sikerült elkapni. Ahogy az ilyenkor lenni szokott Bowden nyomozó pont ahhoz az üzletházhoz közeli kávézóban önti ki a lelkét egy ismerősének, amelyikből az öngyilkos kiugrott. Természetesen ki mást is kérnének fel a furcsa eset kivizsgálására, mint az éppen Isten létezésében is kételkedő nyomozót. Eközben az események egy másik (jóval érdekesebb) szálon futnak tovább. A már említett irodaház liftjébe belép öt egymásnak teljesen idegen ember. Látszólag semmi közös nincsen bennük legfeljebb annyi, hogy egyszerre szállnak egy liftbe.

A film lényege azonban éppen ezzel a látszólag semmitmondó, hétköznapi eseménnyel kezdődik. A lift ugyanis teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül két emelet közt megáll, és nem megy tovább. Az épület biztonsági szolgálata, a fiatal és vallásos Ramirez (Jacob Vargas) és az idős ám szkeptikus Lustig (Matt Craven) személyében, természetesen észleli a bajt és azonnal megpróbál kapcsolatot teremteni a liftben rekedtekkel, ám hiába látják őket a lift kameráin keresztül, és hiába tudnak szólni hozzájuk, nem hallják őket. A csapdába kerültek így tulajdonképpen egymásra vannak utalva. Mindez nem is lenne probléma mindaddig, amíg váratlanul el nem kezdenek fogyatkozni. Mivel kizárólag ők vannak a liftben, hirtelen mindenkiben csökkenni kezd a többikkel szemben meglehetősen hamar kialakult bizalom. Az ismeretlenekből (az egymásra utaltság okán) kialakult, és megrendíthetetlennek látszó sorsközösség egy szempillantás alatt hullik darabokra. Amilyen könnyen megtalálták egymásban azt, akiben feltétel nélkül bízni tudnának, ugyan olyan gyorsan találják meg azt is, aki képes lenne megölni őket. Fordul a kocka. Egy szempillantás alatt lesznek sorstársakból ellenségek. Ez az a pont ahol a film elhagyja a sablonokat és egy egyedi, izgalmas, feszültséggel teli mozivá válik. A bezártság, a tehetetlenség, a kétségbeesés szinte tapintható. Hirtelen mindenki potenciális gyilkossá változik át, és mivel a néző előtt sem világos, hogy a liftben rekedt öt ember közül ki az, aki minden előzmény nélkül elkezdi lemészárolni a többieket, még izgalmasabb a történet. A film készítői gondosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se lehessen kitalálni melyikük lehet az, aki ilyesmire képes. Nincsenek se tipikus "jófiúk", se kifejezett rosszak. Ahogy a történet halad előre, úgy derül ki, hogy mind az öt liftbe rekedt embernek a lelkén szárad valami. Mindenki gyanús, mindenkinek a múltján ott éktelenkedik az a bizonyos "fekete folt". Ettől lesz a sztori még érdekesebb, még inkább mentes a sablonoktól. Nincsenek kedves, rendes, minden bűntől mentes ártatlan emberek. Helyette hétköznapi, esendő figurák vannak, akiket a "véletlen" összezárt, és akik mind bűnösek valamiben. Egyszerre ellenszenvesek és szimpatikusak, szánalmat keltők és szeretetet ébresztők. Mégis bármelyikről el tudnánk képzelni, hogy bekattan és legyilkolja a többieket.

Nagyon perecízen, fokról-fokra bizonytalanodik el a néző azzal kapcsolatban, hogy melyikük lehet a gyilkos. Szinte az orránál fogva vezeti mindvégig, majd amikor már azt hiszi minden egyértelmű, egy jókora csattanóval a feje tetejére állítja az egészet. Nagyon jó megoldás továbbá az is, hogy a film légvégéig nyitva hagyja a legfontosabb kérdést, nevezetesen azt, amiről a címe alapján a film szól, hogy a csapdába esett emberek között maga az Ördög van jelen, vagy az öt ember valamelyike kattant be a bezártságtól és kezdett őrületében mészárlásba. Nincs szájbarágás, nincs sablonos célozgatás arra, hogy valójában ki vagy mi gyilokja a liftben ragadtakat.

Mindent összevetve, a meglehetősen sablonos és kiszámítható jelenetektől hemzsegő kezdés ellenére, az Ördög egy igencsak nézhető alkotás. Amilyen szájbarágósan indul, olyan jól folytatódik. A nagyon pontosan felépített cselekmény, a végig fenntartott izgalom és az egyszerű történet ellenére sem üresjárat, sem felesleges töltelék nincsen benne. Egy igen kellemes, a régi klasszikus krimiket idéző történet ötvözve némi misztikus horrorral. Mindez úgy, hogy nem egy borzalmas kotyvalék, hanem egy igenis fogyasztható különlegesség lett az eredmény. A szereplők (annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek), kifejezetten jól játszottak. A zenére és az operatőri munkára különösebb panasz nem lehet, de azt sem lehetne mondani, hogy valami egyedülállót alkottak volna. Nekem helyenként kicsit hatásvadásznak tűnt a film, mintha kifejezetten a moziknak készült volna. A kevesebb néha több. Összességében, a gyenge kezdést és a kissé bárgyú utolsó jelenetet is beleszámítva, az Ördög nem egy rossz film. Egyszer mindenképpen megnézhető.

7/10

Storm Warning (2007)

2011-03-03T17:16:00.004+01:00

Ausztrália... Fegyencek, kenguruk, koalák, bumeráng, Krokodil Dundee, egymástól mérföldekre álló farmok, gyönyörű tájak... Több sztereotípia most nem jut eszembe. Ja, kihagytam a lényeget: születnek ott horrorfilmek is... Első találkozásom eme ország (vagy kontinens? Kérdezzük Ford Fairlane-t...) borzongató mozijaival mindenképpen a Pokolszülött (Razorback) című alkotás volt. De említhetem emellé kapásból a Dying Breed, Wolf Creek, Véres hétvége, Lake Mungo, Halál a mocsárban, Road Kill című műveket is. A "The Dark Lurking"-et is feljegyezhetem ezekhez, de nem szívesen, mert igencsak mércén aluli fos volt... És itt van nekünk az éppen boncolás alá eső Storm Warning is, amelyet valahogyan szerencsétlen módon eddig elkerültem. Okát ne kérdezzétek, hiszen még csak szándékosság sem volt ebben a mozzanatban, mert emlékeim szerint a trailer alapján kellemes csemegének tűnt, bár az alapsztori bővelkedhet klisékben első olvasásra... Már előre leszögezem: nem bántam meg a rá áldozott másfél órát.

Forgatókönyv-írónk Everett De Roche, aki ebben a műfajban a fentebb említett gyilkos vaddisznós "Pokolszülött"-et álmodta meg még anno 1984-ben, és emellett olyan történeteket vetett papírra, mint a "Vágóhíd négy keréken" és a szintén említett "Véres hétvége". Emellett számtalan sorozatban vett részt ötletadóként, olyanokban, mint a "Matlock" és "Flipper"... Bár nehéz dolga nem volt ezzel a sztorival, mert lehetett volna egy tucathorror is a panelek alapján, ámde rendezőnk, Jamie Blanks gondoskodott az egész életre keltéséről és a feszültség adagolásáról. Az ő kezéhez tapad a "Véres Valentin" 2001-es feldolgozása, ahogyan a sokadszor szóvá tett "Véres hétvége" és a "Rémségek Könyve" is. Egy rossz szó nem lehet erre a munkájára, el kell ismernem, meglepően ügyesen sikerül megteremtenie a terror hátborzongató légkörét. Nem lehet szó nélkül elmenni a színészek tökéletes alakítása mellett, és itt külön kiemelném a megfélemlítettséget bravúrosan átéreztető egyetlen női szereplőt, Nadia Farès-t , és a szadista gyilkos suttyókat alakító arcokat, (David Lyons, Mathew Wilkinson, John Brumpton)... A direktoré mellett ő munkájuk tette kiemelkedővé a többi hasonló film dömpingjéből a "Storm Warning"-ot. Csapjunk bele a nem túl gordiuszira sikeredett cselekménybe:
A középkorú juppie pár, Rob, az ügyvéd, és francia felesége, Pia egy horgászással egybekötött csónakázás mellett döntenek kikapcsolódásképpen. Bambulás közben belekeverednek egy sekély földművelésre használt csatornába, ahol már nem lehet csónakkal tovább menni, ráadásul hatalmas vihar kerekedik. A pár menedéket keresve egy farmra jut, ahol senki nincs, behatolva a házba, telefont keresve konstatálhatják, hogy egy igazi disznóólba kerültek, és nem lenne szerencsés megvárni a házigazdákat. A férjben a meggyőződés akkor szilárdul meg eme irányban, amikor felfedezi a távol lévő tulajdonosok marihuána-ültetvényét. Késő bánat, hazatér a nyakig felfegyverzett társaság, Jimmy és Brett, no meg apjuk Pop, aki azonban azonnal nyugovóra tér. A família igazi világtól elzárt kis közösség, a vidéki suttyóság minden ismérvével felszerelve, tele gyűlölettel és az erőszakra való hajlammal. Nem erőltetik meg különösen magukat vendéglátóként, és némi alázás után rögvest foglyokként tekintenek a párra. És elkezdődik a pokoljárás. A levegőben feszülő fenyegető erőszak szinte tapintható, és nyílvánvaló, hogy eszük ágában sincs elengedni a szerencsétlenül járt házaspárt. A szellemi terror alatt álló áldozatok előtt már kirajzolódik a nemsokára fizikaiba is átcsapó durvulás. Hamarosan a pajtába zárják őket, puskatussal szétzúzzák Rob lábát, és vonzó felesége előtt igencsak sötét jövőt rajzolnak fel, nemi erőszakkal és minden egyéb csemegével megterhelve...
Ha azt hitték, hogy ezzel kimerült a borzalom tárháza, hát tévedtek, felébred ugyanis a jó öreg Pop, aki még ebből a családból is kiemelkedik hideg szadizmusával. Menekülni kell, mielőtt eljön a reggel, vagy a kanos papi megkívánja a szép Pia-t. Ideje lesz némi ellenállást tanúsítani, mert különben a biztos halál várja őket hosszas megaláztatások után... Ez az a helyzet, amelyben vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg, így ideje félretenni minden gátlást, és a feleség nem rest megtenni ezt...
Gyomorszorító atmoszféra lengi be az egész mozit. Szinte tapintható a fenyegetettség, és a megaláztatások ökölbe szorítják a tehetetlen ember kezét. A néző érzi a kiszolgáltatottságot, és mi más kellhet ahhoz, hogy együtt gyorsuljon a pulzusod az áldozatokkal? Brutális és kegyetlen erőszakkal átitatott jelenetek, súlyosan lélekre telepedő nyomasztó hangulat, és izgalom, ahogyan főhőseinkért szorítani kezdünk. Mert eleinte még nem is kimondottan szimpatikus a házaspár, gazdagok és szépek, könnyedén éldegélő befutott figurák. Aztán, ahogy durvul a helyzet már akaratlanul is melléjük állunk lélekben.
Kiemelendő még a fényképezés. Gyönyörű tájakat láthatunk, megspékelve a közelgő vihar nyomasztó képeivel, majd az égiháborúban fürdő roncstelep-szerű farm a villámok fényében igen hátborzongatóan hat. A halálesetek és az ötletes vérengzések igen "élethűekre" sikeredtek, ha élhetek ezzel a képzavarral. Minden szempontból jól sikerült túlélő-horror ez, hatással volt rám, és bár csak a végére indul be a gyilkolászás, végig érezhető a feszültség, és az erőszak mindent átitat benne... Fentebb említettem az alaptörténet ismerősségét, és ami leginkább beugrik, az a "Sziklák szeme", a "Texasi láncfűrészes..." és a "Halálos kitérő". Lehetne egy mondattal is elintézni, a "szokásos gyilkos-família-terrorizálja-az-embereket" kitétellel, mégis tartalmaz némi pluszt, az ügyesen megteremtett légkörrel. Csakis ajánlani tudom, megérdemel egy 10/9-est. Uff.

Devil's Playground (2010)

2011-02-27T14:48:00.012+01:00

Jó estét, jó szurkolást!

Amikor nekiültem filmet nézni, nem sok információm volt mire is vállalkoztam. Valami halovány szeletelés derengett az agyam leépült szegletébe. Az elsődleges cél a szórakozás volt, rémüldözni egy picit. Na jó, megpróbáltam rettegni és erre nincs is alkalmasabb, mint valami horror. A másik ok, idén még nem nagyon adtam életjelet magamról. Nyugodt kis esti hentelés egyedül a sötétben. Első benyomásként arra tippeltem megint a franciák nem bírtak nyugodtan ülni a valagukon és előhozakodtak valami néznivalóval a vérre szomjazóknak. Tévedtem, nem ők hanem a britek voltak. Ami a Legenda vagyok -ban az influenza elleni oltás, az Ördög játszóterében az erőnlétet szolgáló dopping-szer. A szolid gyógyszerkísérlet nappali rémálommá változtatja a szigetország lakóinak életét. Az anyag mellékhatásai végzetesek... mindenkire akit beoltottak, akiket nem szúrtak meg, azokra meg a beoltottak halálosak. Az orvosok tehetetlenek. Miután sorra jobb létre szenderülnek a kísérleti önkéntesek, csak Angela (MyAnna Buring - Barlang 1-2 ) maradt életben, ő meg eltűnt. Mindenki őt keresi. Tesó, a pasi, a nagydarab biztonsági „fogdmeg” ember. Nagyjából ez az egész film cselekménye. Közben a mutáció rohamosan terjed. Igen, ez egy újabb zombis csemege.

Joe (Danny Dyer - Futball faktor, Dog House, Csapatleépítés) a felfüggesztett zsaru és Rob (Sean Pertwee - Doomsday, Mutáns krónikák) az igaz barát is igyekszik Angela nyomára bukkanni. Szépen lassan megismerkedünk a figurákkal a szálak is összefonódnak. Mindenki ráérez a neki előre megírt szerepre, alkalmazkodik karakteréhez. Cole (Craig Fairbrass - Fehér zaj 2, Futballmaffia) a Cég verőlegénye rádöbben milyen sok vér tapad a kezéhez és a jobbnak gondolt szereplők (az első benyomás) kénytelenek ráébredni nem lesz potyajegy a mennyországba, a pokolba juthatnak. És hogy ne kelljen sokat várni a nagybetűs SÁTÁN személyesen küldi a felszínre seregét. Annyira szépen fogalmaztam, ez már maga az irodalom, vagy nem is, inkább költészet. Hehehe. Az emberek feleszmélnek, csak statiszták egy kibaszott zombis filmben. Anglia meg szép lassan felemészti önnönmagát...habár, a felzabálja jobban leírná az eseményt. :)

A fentebb említett szereplők is igyekeznek minél tovább életben maradni, addig szép lassan lekerülnek a maszkok és előtör az emberben lakó taktikus. Logisztikus meg miegymás. A lét a tét. Sajnos ez a mottó már foglalt, de úgy teszek mintha még sehol sem hallottam volna. A szereplők sorsa, illetve útja előbb-utóbb keresztezi egymást. Látjuk kibontakozni a dolgokat, mindenki életben szeretne maradni és a tervek néha külön utakon járnak. Mindenki mindenki ellen. Szerencsére Cole a nagydarab manus az ő oldalukon áll, igazi harcos alkat. Kezében minden fegyver és ezt szó szerint kell érteni. Megy a kalapálás rendesen. Utoljára a The Signal film lepett meg ennyire ebből az érából. A történetet nagyjából elmeséltem. Mit írhatnék még? Mindent láttunk, mindent olvastunk már amit egy zombis filmbe bele lehet tuszkolni. Nem zavar az újrahasznosítás, főleg ha ilyen remekbe szabott az eredmény.

Jól néz ki Anglia madártávlatból amikor mutatják az üres utcákat. Az odavalósiak biztos megszokták már, hogy időnként a házuk elött horror-filmeket forgatnak. Gondolom lájkolják is a fészbukon. Megvallom őszintén, sokkal jobb film, mint amire számítottam. És nem azért mert brit film és hasonlóságot vélnék felfedezni a 28-nappal később kult mozival. Csak a horrornak eme nem túl tág és bonyolult műfaja már rég elérte a korlátait, az újabb bőrlenyúzást, az utánzást és most mégis van egy film ami nem reformálja meg a zsánereket, ugyan akkor élvezhető minőséget biztosít a nézőnek. Nem mondom, néhol nem akadozott volna a történet, hogy nem voltak klisék és a karakterek sem nőttek nagyon szívemhez, de ha jobban beleéli magát az ember a mesébe, akad egy-két szívbe markoló drámaibb jelenet. Negatívum meg, csak ez az ugri-bugri Yamakasi zombis üldözés. Ezzel is annyi a bajom nem kell úgy mozogjanak a statiszták, mint valami szétdrogozott break-táncosok, de azért nem kellene erőltetni ezt a falra felszaladós szaltózós ízét. Nincs művészkedés, nincs felesleges cicoma, cukormázas történet ezekre nincs is szükség, jöhet a bevált bélszaggatós, végtagleharapós, képernyőket összevérzős trancsírozás. Még és sok ilyet!

Ámen!10/8

Sauna (2008)

2011-02-21T18:22:00.002+01:00

Gondolom hatalmas meglepetést nem fogok okozni azzal, ha azt írom, hogy ezúttal egy északi filmet szeretnék bemutatni. Az újdonság legfeljebb annyi lehet, hogy kivételesen nem egy svéd vagy netán norvég film kerül terítékre, hanem finn. Antti-Jussi Annila nem nevezhető éppenséggel termékeny rendezőnek, már csak azért sem, mert a 2008-ban forgatott Sauna című filmjét leszámítva, mindösszesen egyetlen nagyjátékfilm és két rövidfilm kötődik a nevéhez. Mivel az Újjászületett harcos című első nagyjátékfilmje is nagyjából annyira ismert hazánkban, mint a most bemutatni kívánt Sauna, nem is nagyon vesztegetnék több időt a finn rendező munkásságának ecsetelésével. Annyit elöljáróban elárulhatok, hogy én a magam részéről sajnálom, hogy Antti-Jussi Annila alkotása nem kapott nagyobb visszhangot Magyarországon. Nem állítom, hogy hibátlan alkotás, sem azt, hogy valami eget rengetően újszerű történetről lenne szó benne, de mégis (a hibái ellenére), véleményem szerint a Sauna egy igencsak nézhető film. Kicsit lassú, kicsit vontatott, sok felesleges töltelékkel és minimális cselekménnyel, de egészen pazar képi világgal és hangulattal. A színészi játékról már nem is beszélve.

Vágjunk is bele a történetbe. A film 1595-ben játszódik, amikor a hosszúra nyúló svéd-orosz háború véget ért. A főszereplő két testvér, Knut (Tommi Eronen) és Eerik (Ville Virtanen), akik mindketten egy bizottság tagjai, amelynek feladata, hogy a Oroszország és Finnország határát kijelölje. Hálátlan feladat, hiszen rendkívül barátságtalan, Isten háta mögötti erdőkön, mocsarakon keresztül vezet az útjuk úgy, hogy egyetlen teremtett lélekkel sem találkoznak. Ám ez sem igaz egészen, mert amíg a bizottság tagjai haladnak előre a zord erdőben, Knut egy furcsa, szakadt ruhákba öltözött lányt lát újra és újra felbukkanni a fák között, aki az arcát eltakarva, a fájdalomtól eltorzult hangon könyörög segítségért. Knut a titokzatos szellemalakban egy fiatal falusi lányt vél felismerni, akit még a háború idején Eerikkel bezártak egy pajtába és magára hagytak. A látomások szép lassan felőrlik a fiatalabb testvér idegeit, ám hiába könyörög Eeriknek, hogy menjenek vissza a faluba és engedjék szabadon a lányt, aki talán már régen beleőrült a félelembe és a reménytelenségbe, de az is lehet, hogy kínok között vergődve meg is halt. Knut lelkét folyamatosan gyötri a bűntudat, amiért megöltek, vagy legalábbis hagytak meghalni egy ártatlan lányt, de idősebb testvére hajthatatlan. Próbálja megnyugtatni a lelkiismeretfurdalástól lassan megbomló elméjű öccsét azzal, hogy minden amit lát pusztán a képzeletének játéka. Próbálja elmagyarázni neki, hogy nem fordulhatnak vissza és ha vissza is fordulnának, a lány azóta már minden bizonnyal meghalt. Szeretné megnyugtatni öccsét, hogy a háború kegyetlen és néha ártatlan emberek halnak meg. Szeretné bebizonyítani, hogy ő (annak ellenére, hogy több tucat embert küldött a halálba) túl tud lépni a háború borzalmain. Szeretné, de ezzel hazudna Knutnak és saját magának is. Hazudna, mert bár kettejük közül ő az, akit látszólag nem viseltek meg a történtek mégis ugyanúgy szenved, mint öccse, saját poklának bugyraiban. Minden folyóban, amibe lép, minden patakban ami mellett elhaladnak, és minden tócsában amelyen átlép annak az ártatlan parasztlánynak a fájdalomtól eltorzult, vérrel borított arcát látja, akit bezártak a pajtába és aki feltehetőleg beleőrült majd belehalt a félelembe. A bűntudata egyik testvért sem hagyja nyugodni, bár Knut számára van feloldozás, mert abban a tudatban él, hogy nem ő volt az, aki egy ártatlan emberre rázárta a pajta ajtaját, hogy ezzel lassú, gyötrelmes kínhalálra ítélje. Eerik volt az, aki ezt megtette és ő mindvégig figyelmeztette bátyját, hogy megbocsájthatatlan bűnt követ el. Mindkettejük lelkét rágja a bűntudat, de nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni már semmit. Knut mindvégig vádolja Eeriket amiért meg sem próbálják megmenteni a lányt, amiért nem érez bűntudatot a történtek után, miközben ő szinte teljesen felőrlődik abban, hogy mindenütt a keservesen síró, szemeit kikaparó parasztlány szellemét látja. Eerik ugyanúgy őrlődik, ugyanúgy küzd a démonaival, ugyanúgy szenved a lelkiismeretfurdalástól, mint az öccse, azzal a különbséggel, hogy mindezt csendben, önmaga poklába égve teszi. Nem mutatja ki, mert tudja, a bűnük alól nincsen feloldozás. A lány valószínűleg tövig kaparta vékony ujjait a vastag deszkaajtón, majd vagy beleőrült abba, hogy ott fog meghalni, vagy lassan éhen halt. Bárhogy volt is, a lány halott és számukra nincsen megbocsátás.

Ahogy haladnak előre az erdőben a mocsaras vidék kellős közepén egy apró falura bukkannak, amely még a Knut által készített igen aprólékos térképen sem szerepel. A falut egy gyermek kivételével egytől egyig idős emberek lakják, akik maguk is úgy találtak rá a néhány fakunyhóból álló néptelen falura a háború elől menekülve. Állításuk szerint a falut régen szerzetesek lakhatták, akik azonban csak könyveket és ikonokat hagytak maguk után. Azt, hogy mi lett velük egyikük sem tudja megmondani, csak találgatnak. A titokzatos helyet feltérképező bizottság azonban mindezek mellet még egy szaunát is talál a mocsár közepén, ám arra a kérdésre, hogy kik építették és mikor, senki sem tudja a választ. A falubeliek szerint már a szerzetesek előtt állhatott az épület, s talán köze van azok eltűnéséhez is. A misztikus hely történései felébresztik Knutban a bűntudatot és újra könyörög bátyjának, hogy forduljanak vissza a lányért, hátha megmenthetik még az életét és immáron nyíltan hibáztatni kezdi Eeriket a történtekért, aki azonban szembesíti a ténnyel, hogy öccse sem ártatlan és éppen azért zárta be a lányt a pajtába, hogy megvédje Knut állatias ösztöneitől. A bűn tehát közös. Ezen a ponton jön el a katarzis, amikor már mindkét testvér vissza akar menni a faluba megmenteni a lányt, és ezzel a saját lelküket, de a kör bezárult. A mocsár közepén rekednek meglelve önnön poklukat. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Antti-Jussi Annila filmje, véleményem szerint, a hibái ellenére egy igencsak figyelemre méltó alkotás. Igaz, hogy a történet lényege nem nevezhető újdonságnak, hiszen a bűn és bűnhődés témaköre sokszor fel lett dolgozva, ám ez semmit sem von le a film értékéből. A korhoz, amibe helyezte a cselekményt, remekül illett a környezet, amit egészen kivételes operatőri munkával tettek még hitelesebbé. A film kép világa és a színei csodálatosak. Olyan nyomasztó, zord, rideg atmoszférát teremt, ami dialógusok nélkül is érezhetővé tenné a történet mélységes szomorúságát, kilátástalanságát. A színészekről is csak a legjobbat lehet elmondani, bár szeretném kiemelni az Eeriket alakító Ville Virtanen játékát, aki valami egészen kiváló színészi alakítást nyújt. A néző szinte maga is érzi azt a lelki vívódást, amin Eerik végigmegy. Ahogyan a kifelé érzéketlenséget sugárzó katona a saját poklában égve próbál felmentést találni bűnére és ahogyan fokozatosan kimutatja, hogy ugyanolyan érző ember, mint öccse és ugyanúgy szenved attól, amit tettek. Pont az a legdrámaibb ebben a történetben, hogy voltaképpen senki sem ártatlan. Mindenki hordoz valamilyen bűnt magában. Mindenki próbál így vagy úgy megszabadulni tőle, mindenki bízik a feloldozásban, mígnem mindannyiukat utoléri önmaga pokla.

Volt azonban néhány zavaró momentum is a filmben, amelyek rontottak az összképen. Ilyen volt például a film első harmadában az idősíkok kezelése. Elég idegesítő volt, hogy sokszor azt sem lehetett eldönteni mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Ezt illett volna jobban megoldani. Zavaró volt továbbá a film viszonylagos vontatottsága és lassúsága. Az első egy óra szinte cselekmények nélkül telt el. Ezen is jó lett volna változtatni. Mindent összevetve a Sauna egy igen jól sikeredett alkotás remek színészi játékkal, csodálatos képi világgal és mondanivalóval.

8/10

AM1200 (2008)

2011-01-31T17:05:00.001+01:00

Az AM1200 egy alig negyven perces alkotás egy olyan rendezőtől (David Prior), aki ezt megelőzően csak és kizárólag dokumentumfilmeket készített. Úgy gondolom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az amerikai író-rendező neve nem kizárólag nekem csengett teljesen ismeretlenül. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már elsőre maradandót alkosson, de túlságosan nagy elvárásaim nem voltak a művel kapcsolatban. Annak ellenére sem, hogy azon a pár helyen ahol egyáltalán foglalkoztak a filmmel, meglehetősen pozitív véleményt fogalmaztak meg róla. Ízlések és pofonok. Mivel sem a rendezőről, sem arról a hat emberről, aki a bemutatni kívánt alkotásban szerepel, a nevükön kívül és azon túl, hogy olyan intellektuálisnak még jóindulattal sem nevezhető amerikai sorozatokban szerepeltek, mint például a Miami helyszínelők, a Különleges ügyosztály, vagy éppenséggel a Lost, tulajdonképpen nem tudni semmit, jobban járunk ha magával az alkotással foglalkozunk.

A film két munkatárs Sam Larson (Eric Lange) és Harry Jones (Ray Wise) beszélgetésével indul egy lepukkant bárban. A baráti diskurzust követően Sam búcsút int kollégájának, beül az autójába és az éjszaka kellős közepén útnak indul. Arra, hogy hová tart és milyen célból, csak nagyon homályos utalásokat tesz. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, de a film szempontjából ez harmadlagos fontosságú. Sam a hosszú és meglehetősen monoton úton, amely egy hatalmas, kietlen vidéken vezet keresztül, alig bír ébren maradni. Többször is azon kapja magát, hogy elbóbiskol a volánnál és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem áll fejre a kocsival éjszaka a semmi közepén. Figyelmének ébren tartására bekapcsolja az autórádiót, ám az egy-két kellemes dallam után furcsa üzeneteket kezd el sugározni. Mintha valaki, alig érthetően, segítséget kérne. Az adás szakadozott, a vétel finom szólva sem tiszta, de annyit ki tud hámozni belőle, hogy egy férfi kér kétségbeesetten segítséget valahonnan. Az adás megszakad és többé nem is jön vissza. Sam nem sokat törődik a furcsa segélykiáltással, mígnem megpillantja az út mentén egy kerítésen a véletlenül befogott rádióállomás logóját. A környék korántsem nevezhető bizalomgerjesztőnek, hiszen a kerítéssel körülvett, meglehetősen lepukkant épületen kívül, amelyben minden jel szerint az a rádióállomás működik ahonnan a titokzatos férfi kétségbeesetten segítséget kért, semmi sem található. Rövid gondolkodás után úgy dönt tovább megy, és nem kísérti a sorsot, ám az autó minden előzmény nélkül lerobban. Mivel az autó teljességgel használhatatlannak bizonyul elindul, hogy körülnézzen a rádióállomáson. A romos, sötét épületben sokáig senkit sem talál, és csak a fel-felvillanó neoncsövek jelzik, hogy valaha itt emberek dolgoztak és egy rádióállomás üzemelhetett A kihalt és rendkívül barátságtalan épület egyik eldugott szobájában egy férfit talál, akit valaki egy asztal lábához bilincselt, és aki feltehetőleg megőrült vagy sokkot kapott, mert magából kivetkőzve őrjöng és teljesen összefüggéstelenül beszél. Szavai egymásba vágnak, mondatai kuszák és zavarosak. Annyit sikerül mindössze kihámoznia, hogy valakit meg kellett ölnie, de nem akarta, ennek ellenére mégis meg kellett tennie stb...

Bárhogy is próbálja faggatni arról, hogy mi történt és, hogy ő adta-e a segélyhívást amit az autójában hallott, a férfi csak néz maga elé katatón állapotban, és próbál megbocsájtást nyerni valakitől vagy valamitől, miközben szabadon levő kezével az erősen vérző hasát szorítja. Arra, hogy ki bilincselte az asztal lábához szintén nem kapunk választ. Erre a kérdésre csak a film vége ad magyarázatot, amit azonban most nem kívánnék elmondani. Már csak azért sem, mert ez az a film, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Nem egy korszakalkotó mű, nem fog sok meglepetést okozni, de ennek ellenére mindenképpen érdemes rászánni azt a negyven percet. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelték annak idején a Homályzóna című tévésorozatot vagy Stephen King korai novelláit. Ugyanis a film, legalábbis bennem, ezeket a régi időket elevenítette fel.

Mindent összevetve az AM1200, véleményem szerint, egy nagyon jól sikerült alkotás. A magam részéről rosszat nem tudnék mondani róla. A film képi világa csodálatos, a szereplőkre se lehet különösebb panasz, a zene megválasztása meg egyenesen első osztályú. Talán a történet lehetett volna egy kicsit bonyolultabb, de egy negyven perces rövidfilmbe felesleges lett volna ennél több cselekményt belesűríteni. Mivel egyetlen perc üresjárat vagy felesleges mondat sincsen benne, ezen a téren sem lehet ok panaszra.

8/10

Psycho Ward (2007)

2011-01-23T10:49:00.008+01:00

A végzet és a lustaságom összejátszása folytán néztem végig ezt a filmet. Egyszerűen van úgy, hogy az embernek nincs kedve válogatni, mi is zsibbassza az agyát másfél órán át, hát a kezébe akadó első korongot bedobja a lejátszóba, reménykedve, hogy egy gyöngyszemet lel majd, hiszen a rengeteg ismeretlen cím között igen sok nagyszerű horror leledzik. Nyomás, pléj, lássuk azt a kibaszott medvét. Restségem mellé pedig a végzetet azért említettem, mert valami (és már most lelövöm a poént, elnézést, Kedves Olvasók) borzasztó szar élményben lett részem. Filmes berkekben kevéssé járatos párom egyetlen szava a BÉNA volt erre a faszságra, noha neki köszönhető, hogy végigkínlódtam ezt a förmedvényt. Már az első fél óra után kapartam magam, a másodiknál idegösszeomlást kaptam, és ki akartam kapcsolni, de "Ha már elkezdtük, akkor nézzük végig", nos én biztos vagyok benne, hogy ezt csak büntetésképpen kaptam, amiért ilyen baromságot kénytelen nézni velem. Hogy ez a kijelentés miért nem hangzik el akkor, amikor a legizgalmasabb, legfélelmetesebb horrort nézve feszülten küszködöm az adrenalinommal, ami az egekbe szökött, míg az asszony elalszik unalmában...?
Nos azóta megígértem magamnak, hogy óvatosabb leszek, és elővigyázatosan fogok válogatni. Persze megnézek én minden szart, de ez a film tipikus az, amit egyedül, kurva másnaposan kell megnézni, és nagyot sóhajtva elalszol utána, majd az elmédben jótékony homály fedi a rossz emlékeket. Kanadában követte el ezt a rémtettet egy iskoláscsoport, legalábbis én eleinte azt hittem, de nem, itten nem kisegítőbe járó félhülyék alkottak, csak éppen a nézőket nézik annak. Leírtam már ezerszer: szükség van a független filmekre, néha lenyomják a legnagyobb stúdiók unalmas dömpingjeit lazán, de na most éppen pont ebben az esetben, erre nem volt szükség. És igen, mielőtt megérdeklődnétek, persze, hogy marhára haragszom rájuk, hiszen rengeteg jobbnál-jobb filmem van... Én pedig ezt néztem. Mondjuk magamra is haragudhatnék ennyi erővel.
Christopher Lee Thompson írta a forgatókönyvet, aki nevének első fele mindig garancia volt a jó mozikra, de így a Thompson névvel súlyosbítva már nem az. Valószínűleg a forgatás helyszínén vetette gyorsan papírra mind a tíz sort, meghagyva a szereplőknek, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak, csak ragaszkodjanak a karakterüknek kinevezett egy mondatos jellemvonásra. Az esküvői videók módjára kezelt rendezés felelőse, a nagy direktor és prodjuszer, Patrick McBrearty. Senki ne hibáztassa magát, és ne kotorássza elő a filmlexikont, ugyanis alkotónk első nagy produkciója ez. Talán ezen felül valóban csak lakodalmas mulatságokat filmezett. Várjá' má', jut eszembe, voltak benne sz... sz... sz... Nem bírom leírni eme kontextusban a színész szót, maradjunk a szereplőknél. Ott van Liam Card, a legunszimpatikusabb faszi, aki eleddig rövid-filmekben és TV-sorozatokban játszogatott. Kb. annyira tehetséges a fickó, mint egy Kóla-automata, de a többi kartonfigura sem tud többet felmutatni, kivéve az ázsiai leányzó, aki megragadta a figyelmemet, mert elég méretes keblekkel rendelkezik, már ahhoz képest, hogy japán, vagy vietkong, mittomén. Ráadásul nagyrészt ő az egyetlen, aki ésszerű módon viselkedik néha, és már az első pillanattól a menekülés foglalkoztatja. Igen ám, de honnan? - kérdezhetné a T. Olvasó, úgyhogy meg is világítom ezt a bonyolult történetet, valószínűleg nem sokkal rövidebben, mint a forgatókönyv tette ezt.
Egy kis ötös csapat érkezik valahová vidékre, egy hatalmas elhagyatott börtönhöz. Gondolom rengeteg ilyen hemzseg ottan Kanadában. Vezetőjük egy kriminál-pszichológus, akit a fentebb említett Liam Card őőőőő "játszik". Vele van duci húga, egy japán csaj, egy "geek", és egy kretén kölyök, aki a kamerát cipeli, merthogy ők ottan most dokumentum-filmet forgatnak majd, nagy leleplezésekkel. Dr. Magellan szerint valamikor ott kísérleteztek a rabokkal, és akkor most ő ezt bebizonyítja. Nagyon érdekes. Vár reájuk a helyi kapcsolatuk is, aki persze egy jó kis muff, és természetesen rögtön a geek gyerekre bukik, persze már első este dugni akar vele, ilyen az élet béjbi, há' persze. Minek is kúrnának persze a sátorban, amikor kényelmesen lehet egy elhagyatott büntetés végrehajtási intézet betonpadlóján, nem? Odakintről társaik pont meglátják az egyik ablakon át, hogy gond van, ezért szépen bemennek. Persze csakis kettes csoportban, mert ezt így kell, előre a férfiak, utánuk a nők. Aztán rájuk záródik az ajtó, és megkezdődik a fárasztó és kurva unalmas bolyongás (nem nekik, nekünk az) a folyosókon, meg kis alagutakon. Persze közben egy őrült és a kísérlet által teljesen felturbózott még ott lakó elítélt szépen nekiáll levadászni őket, amit nem is bánnánk, ha gyorsan tenné. A csapat általában darabokra szakad, hol ez, hol az indul külön utakra, logikus lépés, és a jó professzorunk térdig a vérfolyamban is még mindig csak azzal nyugtatja a többieket, hogy á, ez csak festék, meg nincs semmi baj, és keressük meg a többieket, ne meneküljünk el. Ha a balfaszság neki nem, nekünk mindenképpen fáj, az ilyen irracionális papírmasé karaktertől kezd habzani a szám. Halnak, halogatnak, néha szunyókálnak, na jó, bocs az én voltam, nagy izgalmamban, Gyilkosunk, aki egyik pillanatban a börtön egyik végében van, majd hirtelen feltűnik a másikban is, ráadásul úgy cammog, mint egy lestrapált agyvérzéses. Képes áldozatait lekötözni egy satupadra, hogy ott aztán egy másodperc alatt kinyírja őket. A legérdekesebben Sarah (az ázsiai csaj) járt, akinek a fejét egy nagy kalapáccsal szétloccsantja, mint egy dinnyét, majd, amikor rálelnek, csak egy vérpatakocska csorog a szájából. Hümm. Van ám saját kis kápolnája is, azt el kell pusztítani! Hogy miért, azt nem kell megmagyarázni valószínűleg. Ezért soha nem is tudjuk meg. Az örök törvényt pedig be kell tartani: földön heverő, ájult gonosz tömeggyilkost nem ütjük, amíg pépessé nem válik, inkább elfutunk. Vááááá, hogy micsoda baromság volt ez az egész. Kerülje mindenki, senki ne kövess el azt a hibát, amit én.
A minőség? Amatőr szar. Azt sem tudom, volt-e valami zenéje az egésznek, egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá. Nélkülöz minden filmszerűséget, inkább az "üljünk össze 10-en, oszt lőcsöljünk össze valami szart"-stílusban készült. A költségvetés 50ezer kanadai dollárba fázott, gondolom ez a kamerabérlés, meg a néhány kiló tudat-módosítószer ára lehetett. Ja, néha a hentelés nem rossz, már amikor nem gondolják úgy, hogy a ki-be kapcsolt kamera rettenetes izgalomba hozza a nézőt. Értelmetlen, sablonos, jellegtelen, erőltetett és felesleges szemét. Gondolom a film elkészülte után elégedetten mutatták meg családjuknak, hogy nézmá' ott vagyok a tévében, csak éppen ez édeskevés. És a családtagok is valószínűleg elpirulva nézték végig ezt a szarhalmot. Köszönjük, ennyi. Senki ne próbálkozzon vele. Ja, képeinken a film legizgalmasabb jelenetei láthatók. Ami fájt: pont az ázsiai hölgy nem mutatta meg a bájait...
10/1

The Last Exorcism (2010)

2010-12-27T11:37:00.004+01:00

Kezdhetném a "Cannibal Holocaust"-tal. Folytathatnám az "Idegleléssel". Említhetném a "REC"-et. A "Holtak naplóját". Jöhet még a "Cloverfield". Tegyük még mellé a "Paranormal Activity"-t is. És a "Lake Mungo" sem maradhat ki. Az ál-dokumentumfilmek a horror műfajában már kísértetekre, boszorkányokra, zombikra, szörnyekre és kannibálokra is szegezték azt a rezgő ide-oda vándorló kézikamerát, amely mindig pont annyit mutatott meg (kivéve talán a Cannibál Holocaust-ot), amely mellett azért használhattuk erősen a fantáziánkat. Nincs nekem ezzel semmi bajom, a hitelesség látszata néha (ha jól sikerül) alaposan megfűszerezhet egy mozit, és főképpen ebben a műfajban tud megrázó lenni. Kiemelném a számomra nagyszerű élményt adó és adrenalinpumpáló "Paranormal Activity"-t, amely kényesen odafigyelt "a néha a kevesebb több" kitételre, és a mi sötét fantáziánkra bízott rengeteg dolgot. Működik, ellentétben az eléggé hervadtra sikeredett "Holtak naplójával" szemben, amely semmi újat nem tudott felmutatni a kézikamerás felvételeken kívül.
Most eljött az idő, hogy az ördögűzés igen érdekes és izgalmas témája került terítékre ebben a formában. Mint azt már leírtam még a "Lost Souls" kapcsán, igazándiból az én kis baljós kedvenceim az ördögös-démonos mozik, és visszavezettem ezt a fura és kissé beteges ízlésficamot a zsenge gyermekkoromban rettegett és szeretett könyvre, az "Ördögűzőre", William Peter Blatty-tól. A mai napig tudok idézni belőle (igen sokszor elolvastam, hiszen tudjuk az emberi elme a legperverzebb dolog, és a félelem felvillanyozott...) na persze főként a trágárabb részeket... Hehe. Sok évet kellett utána várnom, hogy a képernyőn is láthassam, és a sötét és gonosz hangulatban megmerítkezhessek. Emlékszem egyszer Anyukámmal indultunk moziba, valami "Kicsi kocsi..." filmre (az mekkora genny volt, mit szerettem rajta...?), de a váci moziban éppen az "Ördögűzőt" adták, és nem engedtek be rá. Szerencsére, mert biztosan összeszartam volna magam akkoriban, vagy sajnos, mert gazdagabb lettem volna egy ilyen filmélménnyel, egyenesen a gyöngyvászonról, no meg egy traumával, amely később még könyv formájában is letaglózott és maradandó lelki sérüléseket okozott ifjonti elmém felszínén.
Így hát nem is csoda, hogy eme film megszerzése óta elsőbbségben volt a többivel szemben, és amint alkalmam jutott rá, végig is néztem.
A 34 éves hamburgi születésű Daniel Stamm direktor úr igen hitelesen teremtette meg a légkört, amely elhitetni hívatott velünk, hogy ez itten most a valóság. Hogy nem rendelkezett olyan rutinnal, mint a "Monsters" rendezője, aki igazi profi dokumentumfilmes, és kézikamera nélkül is hihetővé varázsolta számomra rendezését, nem rovom fel neki, mert még így is elég jól sikeredett az összkép. Színészeinkre szavunk nem lehet, tökéletesen alakították a "valós személyeket", külön kiemelném Patrick Fabian-t, aki perfektül hozta a megnyerő és szkeptikus papot, és még jobban kiemelném Ashley Bell-t, aki a gonosz által megszállt kislányt formázta meg, hihetetlenül eredményesen. Csapjunk bele a pörköltbe...
Cotton Markus egy igazi prédikátor-pap. Hívei isszák a szavait, magával ragadóan tudja lázba hozni a magyar szem számára eléggé furcsa evangélikus miséken hallgatóit, még akkor is, ha a banánkenyér-receptet mesél "Halleluja" felkiáltásokkal tarkítva. Egy kamera előtt beszéli el, hogyan is kezdett megcsappanni hite, és hogyan vált az ördögűzés hókusz-pókuszának mély elítélőjévé, miután olvasott egy halálos kimenetelű exorcizációról. Mivel maga is részt vett már ilyen eseményeken, be akarja bizonyítani, hogy az egész humbug, beteg emberek szédítése, amellyel csak megadják nekik az ál-megváltást. Hogy bebizonyítsa igazát, a stábot elhívja magával egy Louisianai farmra, amelynek tulajdonosa kétségbeesett levelet írt neki, miszerint lánya lemészárolja az állatokat az istállóban, mert a sátán megszállta.
A két tagú stáb az atyával megérkezik a világvégi ranch-ra, ahol a részeges ám vallási fanatikus apa él az unszimpatikus fiával, és Nell-el a kedves ám betegnek tűnő tinilánnyal. Gyorsan le is zavar egy műsort Cotton, hogy mindenki boldog legyen, különböző trükkös effektekkel hiteti el, hogy valóban kiszállt az ördög a leányzóból, majd büszkén és dolguk végezetten távoznak egy közeli motelba.
Éjjel azonban Nell megjelenik náluk, és kórházba kell szállítani. Apja nem akar pszichológust a zavart lányhoz, csakis egy újabb ördögűzést, ám a pap már nem hajlik erre, meggyőződése szerint inkább orvosra van szükség. Később azonban komoly nyomásra (már, ha az aggódó apa sörétese annak számít...) kénytelen mégis újra megejteni a szertartást. Na itt már komolyabb dolgok történnek. A film legdurvább és legötletesebb pillanatai következnek, míg lelepleződik az igazság...(?)... immár végképp megnyugodva indul a csapat haza... De vajon minden az, aminek látszik? Ez bizony újra szöget üt a fejükbe... A végkimenetel közeledik, méghozzá borzasztó és sötét meglepetésekkel...
Mindenképpen pozitív véleménnyel vagyok a filmről, méghozzá elfogultság nélkül. A színészek teljesítménye, a beállítások, és a túlzásba nem eső történet mind csak a hitelességet erősítik. A thrilleres hangulat néha ügyesen csap át horrorba. Kissé ugyan lassan haladunk, meg-megállunk, de szerencsére nem tudja teljesen elvenni a kedvünket az egésztől. A kíváncsiságunkat viszont ügyesen felcsigázzák: most akkor mi is van, van-e megszállottság, vagy nincs? A film erőssége és gyengesége persze éppen a kamerakezelésen múlik. Negatívum, hogy olykor végképp nem látunk semmit a sötétben, nem szeretem éppen a szájbarágást, de nem lenne baj speciel, ha a végét nem kellett volna háromszor megnéznem, hogy azt higgyem, megértettem. Őszintén szólva nagyobb durranást vártam, a feszültségtől nem rágtam a lábkörmömet, de néha beletrafáltak rendesen. Mivel az érdeklődésemet sikerült végig fentartani, azt hiszem csak sikerült valamit összehozniuk. Zene szinte nincs is, csak nagy ritkán valami fülsértő és feszítő csikorgás-szerű hang. Összképében egy nem túl nagy költségvetésű, ámde mindennek ellenére korrektül összehozott munkát nézhet a a közönség "majd aki nézni fogja ezt, mert gondolom, nézni fogja!" :) Kellemes perceket okoz, nem kell túl nagy elvárással lenni, mint mondjuk én... Bár ennek ellenére is eléggé bejött.
Adok 10/7-est.
kogyaviknes

Skjult (aka Hidden) (2009)

2010-12-16T08:17:00.000+01:00

Mielőtt bármit írnék, szeretném leszögezni, hogy elfogult vagyok a skandináv filmeket illetően. Először a svéd rendezőóriás Ingmar Bergman csodálatos világa varázsolt el és fordította a figyelmemet a hűvös észak felé. Ezt követően jött az állandóan a határokat feszegető dán fenegyerek, Lars Von Trier, majd az olyan alkotások, mint a Zöld hentesek vagy az Ádám almái (Mads Mikkelsen fantasztikus játékával) illetve a Hétköznapi mennyország és még sorolhatnám reggelig. Lényeg, hogy ezen rendezők és alkotások akkora hatással voltak rám, hogy a skandináv filmek megrögzött kedvelője lettem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valami bődületesen rossz filmmel találkoznék, nem ismerném el annak silányságát csupán azt, hogy eddig még nem igazán láttam rossz skandináv filmet. Gondolom ennyi bevezető után sejthető, hogy ezúttal is egy északi alkotást fogok bemutatni, amit egy norvég rendező bizonyos Pa Oie jegyez. Őszintén szólva az említett úrról még életemben nem hallottam és mivel hosszas böngészés után sem tudtam meg többet annál, hogy a Skjult (sok rövidfilm után) a második nagyjátékfilmje nem is igen sejtettem mire számítsak a filmmel kapcsolatban. Egy dologban szinte biztos voltam, nevezetesen abban, hogy ezúttal sem fogok valami sablonos, happy endes, cukormázas, a "frankót" az arcomba vágó amerikai tucatmozit kapni. Feltételeztem továbbá, hogy inkább a hangulattal, a képi világgal, a hangokkal fog operálni és kevésbé lesz a látványon a hangsúly, mint ahogyan azt egy horror filmtől megszoktunk. Na de nézzük a filmet magát.

A film egy végtelenül egyszerű, tulajdonképpen sablonos és ezerszer lerágott klisével indul. Egy erdőn keresztül vezető út szélén parkoló autóba, egy útra kirohanó gyerek miatt, belerohan egy kamion és az autóban ülő család a kisfiuk szeme láttára hal szörnyet a balesetben. A szőke hajú kisfiú döbbenten áll és nézi a családjával együtt porig égő autót illetve azt, ahogy a föld alól előbukkanó, majd az úttestre kifutó és ezzel a szülei halálát okozó, furcsa gyerek egyszer csak eltűnik a fák között és a semmibe vész. Ezzel a kissé sablonos, de valahogy mégis egyedi jelenettel indít a Skjult, hogy ezután percről-percre mélyebb és sötétebb világokba vigyen minket. A film következő jelenetében ugrunk néhány évet. Egy harminc körüli szőke férfit látunk, aki amint hírt kap anyja haláláról, azonnal autóba pattan, hogy láthassa. No nem azért amiért józan ésszel gondolnánk. Nem elbúcsúzni akar az anyjától, hanem épp ellenkezőleg. A férfi úgy tűnik sokkal inkább meg akar győződni arról, hogy az anyja valóban kilehelte-e a lelkét. Félve csettintget a halott arca előtt, sőt a bizonyosság kedvéért még az ujját is eltöri a megboldogultnak. Ezen a ponton több kérdés is felvetül, mert bár a film nem mondja ki konkrétan, nem magyarázza el nekünk, de mégis úgy érezzük, hogy az anyjától ennyire tartó vagy azt ennyire gyűlölő férfi ugyan az a személy lehet, aki annak idején szemtanúja volt a szülei tragédiájának. Ez az a pillanat, amikor már semmit sem értünk és szinte követeljük a magyarázatot. De az a film végéig várat magára sőt, tulajdonképpen az a nagyszerű a filmben, hogy olyan érzésünk van, mintha valamit mindvégig eltitkolt volna előlünk. Mintha az igazi borzalom, az a bizonyos sötét titok amire várunk, hogy feltáruljon előttünk a végén, mindvégig elrejtve maradna. A filmben végig érezni, hogy valami szörnyű borzalom van a háttérben, valami nagyon nagy fájdalom van eltemetve de olyan mélyen, hogy az már soha nem tör a felszínre. Csak a belőle sugárzó feszültséget, csak a mindenen átütő, mindenre ráereszkedő borzalmas hangulatát érezzük. Azt, ahogyan a fiú a halott anyjának az ujját eltöri. A csont halk roppanását és a megnyugvást, hogy az anyja végérvényesen halott. Ezen a ponton végleg magával rántja a nézőt a film rendkívül nyomasztó hangulata, köszönhetően annak a csodálatos, de ugyanakkor meglehetősen félelmetes atmoszférának, amit az egyedülálló operatőri munkának köszönhetünk. A képi világ, a vágások, a beállítások mind-mind mestermunka. Különösen fontos ez azért, mert a filmben bár vannak dialógusok, de a történet lényege leginkább vizuálisan van elmesélve. Nem kíván a szánkba rágni semmit, nem áll elénk kész megoldással. Hagyja, hogy bennünk álljon össze ez a furcsa és helyenként talán érthetetlen történet, amely mérnöki pontossággal percről-percre, képkockáról-képkockára bomlik ki előttünk úgy, hogy mindvégig kérdőjelek tucatjait hagyja bennünk.

A hosszú idő után újra a városba érkező férfit, aki anyja halála után megörökli az erdő közepén álló házat, már a megérkezésének legelső pillanatától kezdve gyanakvás veszi körül. A helybeliek valami ki nem mondott ok miatt, igencsak rossz szemmel néznek rá. Mintha megjelenésével valami nagyon rég eltemetett seb szakadt volna fel. S, hogy a gyanú bennünk nézőkben is felmerüljön arra vonatkozólag, hogy valami rég elfelejtett borzalom rejlik a háttérben, a férfi a frissen örökölt ház megtekintéséhez két kanna benzinnel érkezik. A rendkívül lepusztult, bedeszkázott ablakú, kétszintes ház rengeteg régi fájdalmas emléket hoz elő belőle, amit rövid bevágásokkal jeleznek, de mindezt úgy, hogy csak sejtsük azt, hogy ez a ház valószínűleg egy borzalmas gyermekkor színhelye volt egykoron. De a remek történetvezetésnek köszönhetően még mindig csak halvány fogalmunk lehet arról, hogyan került abba a házba a film elején látott kisfiú, aki annak idején végignézte szülei tragédiáját. Mert annyit azért finoman sugall a film, hogy a felnőtt férfi és a film elején látott gyerek egy és ugyanaz. Alighogy belép a férfi a házba, csak úgy ömlenek rá a régi idők szörnyű emlékei, de bennünk nézőkben csaknem akar összeállni a kép, hogy végső soron mi is történt itt annak idején s, hogy ő milyen szerepet töltött be ebben a sejtelmes történetben. Ám mielőtt túlzottan elmerülnénk a múlt borzalmainak feltárásában, fiatal pár nevetgélése töri meg a lerobbant, kísértetházra hasonlító épület csendjét, de az éjszakát a házban töltő párnak másnapra nyoma veszik. A gyanú, ha kimondatlanul is, de a férfira terelődik. Annak ellenére is, hogy a film ezt semmiféle lehetséges magyarázattal nem támasztja alá, ugyanis a férfi minden este egy közeli (?) hotelszerűségben tölti az éjszakát. Azért ez a talányos fogalmazás, mert sem az nem derül ki, hogy a férfi miként kerül a hotelbe, sem az, hogy az hol található. Egyszer csak ott terem és kész. Az már csak ráadás, hogy maga a hotel, ahol esténként megszáll, meglehetősen furcsa. Nem lehet más szót használni rá, mert igazából egy teljesen hétköznapi több szintes épületről van szó kiadó szobákkal, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, egészen más érzetet kelt bennünk. A férfit természetesen nem csupán gyanakvó odavalósiak veszik körül, mert az egyik rendőrnő személyében talál olyat, aki meghallgatja, aki ha nem is feltétlenül hisz neki, de mindenesetre kíváncsi rá. Ekkor kezd előttünk feltárulni mi is történt abban a házban évekkel ezelőtt, de természetesen mindezt igen aprólékosan adagolja a film. Szó esik egy hangszigetelt szobáról a pincében, ahová a nevelőanyja bezárta, s ahonnan csak évek múltán tudott valahogyan kiszabadulni. Felelevenedik a múlt minden borzalma, amit a nevelőanyja követett el ellene. Szörnyű testi, lelki kínokat rejtenek a feltépett sebek, amiket kisgyermekként kellett átélnie ott abban a házban. A film ezen a részén érezzük úgy, hogy kezdünk tisztán látni és végre összeállt a kép, ám ahogy haladunk előre a történetben úgy lesz még sötétebb és még bonyolultabb. Szép lassan kezd egy testvér is előbukkanni a múlt mélyéről, akiről azon kívül, hogy Peternek hívták nem sokat tudunk meg. A férfi végig emlegeti Petert, mint akiről ő sem tud sokat és, mint aki borzasztóan hiányzik, de azt, hogy pontosan mi történt Peterrel és, hogy ők tulajdonképpen milyen viszonyban voltak (vannak?) egymással nem lehet tudni.

A film még a Vége főcím után is tucatnyi kérdőjelet hagy a nézőben és úgy érezzük, mitha valamit mindvégig eltitkoltak volna előlünk. Bizonyos szinten akár hiányérzetünk is lehetne és becsapva is érezhetnénk magunkat, amiért nem adott minden kérdésünkre kész válaszokat, ám így legalább meghagyta nekünk a gondolkodás jogát. Nem derül ki nyilvánvalóan milyen viszony volt a férfi és Peter között, mint ahogyan azt sem tudjuk meg soha, hogy a férfi miért nem volt hajlandó kinyitni az autója csomagtartóját az őt igazoltató személynek. De ezek olyan apró momentumok, amiket a film közben észre sem veszünk, hiszen minden percben újabb és újabb látszólagos információt kapunk a megoldást illetően. Azért használom a látszólagos kifejezést, mert nagyon sokszor azt sem lehet tudni amit éppen látunk az valós vagy sem. Ami az egyik pillanatban kész tényként jelenik meg és amire az azt következő események épülnek, az a következő pillanatban már csak illúzió.

Mindent összevetve a Skjult egy remekül felépített és végigvitt történet, remek operatőri és színészi munkával. Olyannyira remek színészi alakítással, hogy a férfit játszó színész (Kai Koss szerepében, Kristoffer Joner), sokszor velünk is képes elhitetni, hogy maga sem tudja, hogyan csöppent a történetbe és mi zajlik körülötte. Játéka egészen kivételes. Ugyan úgy, ahogyan a nyomasztó házat és az azt körülvevő (semmivel sem barátságosabb) mindvégig sötét, komor hangulatot árasztó erdőt elénk varázsoló operatőr és az egész történetet megalkotó és kivitelező író/rendező munkája is valami egészen egyedülálló. Bámulatos, ahogyan maga a film fel van építve, ahogyan adagolja az információt számunkra. Mindig csak egy kicsit. Pontosan annyit, hogy előrehaladjon tőle a történet, de fogalmunk sem legyen arról, hogy végül hova fog kifutni. Természetesen van, hogy ennek ellentmond és szinte sugallja a végkifejletet, hogy aztán egy hajtűkanyarral teljesen más irányt vegyen az egész. Úgy játszik a nézővel, mint macska az egérrel, úgy és olyan irányba terelgeti ahogyan és amerre akarja. Az egyik pillanatban még ezt gondoljuk a másikban már az ellenkezőjét. Amit az egyik pillanatban még valóságnak hiszünk az a következőben már talán csak illúzió.
Bárhonnan is nézem ez egy hibátlan alkotás. Egy kötelező film.

9/10

The Collector (2009)

2010-12-07T21:12:00.018+01:00

,,Mindenkinek kell egy hobbi"

Réges-régen egy messzi galaxisban pár hete történt.... Túl bonyolult lenne kifejtenem azt a pillanatot amikor a Csabex felhívta a figyelmem a The Collector film megnézésére (említett pár fasza jelenetet), és miután letudtam prezentálhatnék valami szépet. Én meg persze reflexből rábólintottam. Akkor még valami Residentevil firkában voltam nyakig, már erre vártam. Szóval valami ilyesféle történt kedves olvasó. Gondolom mindenki tudja már, Voldemort él.... de ez most egy másik történet.

Arkin az a tipikus ház körüli kedves fickó. Született jófej. Tesz-vesz, javít, jön-megy, segít. Sajnos a körülmények és az uzsorás aki nyomást gyakorol gyermeke anyjára úgy alakítja az életét, muszáj a törvényt áthágnia és paragrafusok tömkelegét semmibe véve rossz utat választania. A szituáció nem egyszerű, úgy is fogalmazhatnánk, több, mint kellemetlen. Bármi áron fizetni kell, és ezért Arkin mindent megtesz. De mert ő kedves és figyelmes, és mert véletlenül tudja hová van munkaadói házában beépítve a széf. Eddig azt hiszem érthető voltam.... a történet egy sima betörés felé veszi az irányt, a széf értékes tartalma megoldana mindennemű gondot. Az éjszakai látogatás alkalmával azonban a történet nem várt fordulatot vesz. Valaki más is van az üresnek hitt házban.

A rutinmunka átcsap macska-egér harcba, ez a gyenge, a lehető leggyengébb hasonlat. Hősünk rémülten veszi észre az ablakokat bedeszkázták, az ajtón több zár van az átlagosnál és a ház lakóit fogva tartja a pincében egy ismeretlen. Kelepcébe került, és ami még kellemetlenebbé teszi az ottlétet, az a felismerés: agyafúrt csapdák vannak mindenfelé elrejtve. Ráébredvén a helyzet komolyságára, rejtőzködni kezd és miközben mi lélegzetvisszafojtva szorítunk neki, igyekszik minél tovább életben maradni és kiszabadítani a fogollyá vált lakókat. Maradjunk annyiban, semmi sem megy gördülékenyen. Amikor az eloldozott anya észreveszi apa kizsigerelt testét és annak földre tekeredett gőzölgő belsőségeit, hisztériás rohamával elrontja híronk addig féltve őrzött inkognitóját. Arkin tudja ő az akit szopatnak, nincs hátraarc. Ő semmilyen terv, illetve játék része sem szeretne lenni.

Mielőtt bárki plágiumot emlegetne a Fűrész és jelen boncolásunk alanya között, a hasonlóság nem a véletlen műve. Marcus Dunstan, Patrick Melton a népszerű franchise akárhányadik forgatókönyvírói. Elérkezettnek látták az időt kézbe venni a dolgokat, sőt az összeszokott páros egyik fele rendezésre adta a fejét. Szerintem nem volt rossz döntés. Ügyesen felépített történet, szép lassan adagolt feszültség. A bújócskázásról eszembe jutott a David Fincher - Pánikszoba a hasonló szituáció révén. Itt természetesen több teret nyer a durva nyers brutalitás és inkább a Saw rokonság érezhető. A film megnézése előtt direkt nem ,,gyűjtöttem” semmi infót, ne legyek elfogult. Meg is lepett az első pár képkocka alatt felcsendülő odabaszós zene. Itt meg kell említenem a film zenéjét szerző ex- Nine Inch Nails tag Jerome Dillon érdemeit. Remek kis nótákat hallgathatunk. Az írók nem sok kompromisszumot kötöttek. A maszkos alak karaktere egy igazi beteg állat. Erre nincs szebb szó... A korhatár-besorolás a plafon.

Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, azért okozott ez a röpke másfél óra ,,kellemes” pillanatokat. A szereplő empátiát ébreszt minden érző lélekben, cserébe megajándékoz minket egy jó nagy löket adrenalinnal. Az Arkint megformáló Josh Stewart telitalálat a szerepre. Tényleg drukkol neki az ember (tőlem ez nem megszokott) , hogy kijusson élve ebből a kelepcéből. A prímet a film végén látható mentős momentum vitte, egyszerűen valami fantasztikus. Komolyan! Mielőtt aranyba foglalnám a mozi címét, ki kell térnem néhány dologra, ami ront az összképen. Amennyire odaszegezett a képernyő elé, olyannyira dilemmát is okozott. Akad pár logikai baki. Nem szeretek szemétkedni, néhányat mégis ki kell emelnem. Igazából a miértekkel van gondom. Miért kellett csapdákkal telepakolni a házat, ha dr. gyilkos a pincében zsigerel. A ház amúgy is a világ végén áll. Ki a fasznak állított csapdákat? Azt sem értettem minek örült annyira Arkin a kiszabadulása utáni pillanatokban, olyan nagy megkönnyebbült jóllakott napközis vigyorral a fején a vityilló felrobbanásakor. Minek örült? A rém végig a nyomában loholt a prérin, mit gondolt visszament a házba meghalni? A mobiltelefont már meg sem említem. Egyáltalán minek kellett a faszi a kofferban. Értem én, hogy ő volt a csali....de talán mégsem értem. Ha már a miérteket kérdem, minek kellett így elbaszni a végét? A gyilkos kilétére ugyan fény derül, semmire sem kapunk választ, nincs ok, nincs magyarázat, csak a nagy büdös semmi. Lassan kezdem megszokni... de azért megérdemel egy erős 10/8-ast.

Ámen.

Kaptár 4: Túlvilág - Resident Evil: Afterlife (2010)

2010-11-21T14:42:00.018+01:00

,,Vérfrissítés"

Tisztelt hölgyeim és uraim, valamint a kedves maradék! Előre is szeretnék bocsánatot kérni, amiért szerény ám annál színvonalasabb blogunkat eme filmmel ocsmányolom be. :) Olyanok jutottak még eszembe: egekig magasztalt, a sztratoszférát súroló, vagy inkább a blogok állócsillaga. Ezeket inkább elvetettem... Még a végén azt gondolja a kedves olvasó, nagy arcunk van. Szóval nem mehetünk el szó nélkül a Resident eposz legújabb csodája mellett, ez miatt hatalmas is rajtam a nyomás, elviselhetetlen a teher. Nem, is igaz ám!! Csak, a drámai hatást akartam fokozni.

Aliz csodaországban. Vagy zombilendben. Mindegy. Aliz él és virul, a nagyvilágot járja magángépével túlélők után kajtatva. Erőltetem az agyam, hogy a 3. résznek hogyan is lett vége, de nem sikerül, annyira emlékezetesre sikeredett számomra....a történet vagy ott veszi fel a fonalat ahol az előző rész véget ért, vagy nem, tényleg nem emlékszem. Mindenesetre a nyitó képkockákból megtudhatjuk Tokyot sem a vész, sem Alice klón hadserege sem kerülte el. És bár a világ rég kihalt az Umbrella (a cég aki a világ vesztét okozta) még mindig aktív. Szóval Milka Jojovics repked-ide oda, az első nagyobb csetepaté alkalmával sajnálatos módon jól megfosztják emberfeletti képességeitől.

Már ott tartunk, hogy a Resident Evil eposz négyrészesre nőtte ki magát. Bizony, milyen messzire eljutott a titkos Umbrella bázisról elszabaduló t-vírus. Végig söpört Raccoon cityn a sivatagon át az egész világot elpusztította. Kitudja mikor járunk, a Földet kiirtotta a vírus és annak összes h1n1 változata, túlélők mégis mindig akadnak. Semmi robot zombi, semmi érdemleges, talán annyi amikor a Capcomnál megálmodták az alapsztorit nem hiszem, mertek volna ekkora sikerről álmodni. A film alapjait szolgáló játék kismillió verzióban és platformon tarolta le a borzongani vágyó gémereket. A 3. és 4. rész között volt egy Biohazard: Degeneration című animációs rész, ami jobban sikerült akárhányadik filmnél, szerintem...a mostani Afterlife alcímmel megáldott résznek már vajmi kevés köze van az eredeti R.E. világhoz. Jómagam, csak az első három játékkal kerültem közelebbi ismeretségbe, a 4. és 5. rész valahogy elment mellettem, biztos öregszem. Viszont olvastam mindenféle ismertetőket és hozzám is eljutott a rémhír: rasszizmussal vádolták a játék készítőit amiért Afrikában fekete zombikra kell lövöldözni, és ez nem tetszését váltotta ki különféle ember és mindenféle jogi majmoknak. Mér' Afrikában kik legyenek zombik? A japánok?

Vissza a filmhez. A történet írói már nem tudtak semmit előrántani a nagy ötlet kalapból, teljesen csúcsra járatták Alice szuper képességeit (erős mint Fekete László, pislogással kapcsolgatja a villanyt és természetesen virágillatút fingik). Mint fentebb említettem ennek vége. Élet után kutatva régi pajtira lel, sajnos ő valami ketyerének köszönhetően inkább az amnéziát választotta társnak. Sebaj. Immáron ketten repkednek, a közeli metropolist egyik háztetőjén kiegészülnek pár survivorral. Nem írok részletesebben a statisztákról, de a hely ahol felveszik a harcot a falon kívül éhező zombikkal, nem a Hilton, viszont az egyik legbiztonságosabb hely, egy börtön. Dacolva a bezártsággal, a túlélésre összpontosítva közlik a jó hírt vannak más túlélők is, egy hajón ami a vizeket járja. Tiszta Noé bárkája. A történet nagyjából ennyi.

Milla Jovovich szebb, mint valaha. A film látványos, de ez nem elég nyomos érv, nem fogok mellette érvelni, azt szeretem amikor filmnézés közben nem kalandoznak el a gondolataim, hanem magával ragad és azon kapom magam, vége a filmnek. Most nem ez történt, azon töprengtem, mi lenne ha abban a jelenetben amikor a főszereplőnk a tetőn rohan nyomában hatmillió zombival és bázis ugrani, bocs bungee jumpingolni készül elszakadna a tűzoltóslag, mekkora csavar lenne. Viszlát Aliz. Ekkor a maradék 60 percre valamelyik statiszta lépne a rivaldafénybe. A film megbukna a kasszáknál mi meg elégedetten hátradőlhetnénk Hálivúd nem tud újabb bőrt lenyúzni az amúgy is porig alázott Resident Evilről. Azért ennél többet érdemelne, nem értem mi a fasz van a forgatókönyvírókkal, minthogy azt sem mi volt a szerepe annak a rohadt nagy pöröllyel flangáló batárnak. Ő ki? És honnan? És minek? Melyik geci szabadította a petricsészéjéből a nyomorultakra. Semmi infó. Találjam ki én? Egyszer csak előcsoszogott, betörte a nagykaput, beengedte a kint tolongó élőhalottakat, mást nem tudtak kitalálni, ez mekkora szar! Volt egy 2 perces vízespolósjelenete a lányokkal oszt ennyi. Ha már víz, ezek az vízből előugró szétnyílófejű izék, most komolyan minek kellettek? De nemcsak ezek a szörnyeknek nyílt szét a pofája.. a főgenya dobermannjai is ilyenek. A Penge filmekben voltak ilyen pudlik. A fő gonosz, az is kb. 3 percet szerepelt. Biztos valami überfelkapott pöcs, csak én nem ismertem fel, nagyon sajnálták tőle a gázsit. Isten bíz vártam ezt a filmet, még ha voltak is fenntartásaim. Nem gondoltam, egy ilyen nagy volumenű film, csak keserű szájízt és hiányt hagy maga után.

Történet zéró és a kedvenc zombinak álcázott statisztáim is már nem olyan sokszor tombolnak. Az egész olyan, mint valami kibaszott flashmob. Végig arra vártam, előpattan Jacko, rákezd a thrillerre és össznépi táncikálás lesz,. A másik dolog, lassan több része lesz a filmnek, mint a játéknak, csak azt kell kivárnunk míg valami agyalágyult pénzcsináló agytrösztnek kipattanjon a fejéből, hogy a Walking dead sikerén felbuzdulva tv sorozatot fabrikálhatnának. Ennél lejjebb már nem lehet. Impozáns látvány, szép jelenetek. A Resident szériát is utolérte a 3d őrület. Sőt, az első részt dirigáló Paul W.S. Anderson ismét kézbe vette a dolgok irányítását. Ezt a két dolgot leszámítva semmi említésre méltó, még vérfrissítésről sem beszélhetünk. Szépek a színek, 3d-s, és akkor mi van? Nem nagy putty. Manapság mindent szart 3d-ben forgatnak. Amennyire szerettem az első részt, a mostanit már annyira kívánnám a pokolba. Max 3 pont, de inkább-

10/sehány

Ámen.

Csabex hozzáfűzése:

Csak röviden pofázom bele az egészbe, de mivel jómagam is nemrég néztem meg a filmet, hát én is hozzászólok.
Olyan érzésem volt, mintha csak bevezetője lenne egy mozinak. A vége felirat (ilyen nem is volt, vagy igen?) komolyan meglepett. Most mi van? Most kezdődne az egész, idáig csak a prológus halovány és unalmas részeit láthattuk. Úgy látszik, ebben a sorozatban minden második rész szar, bár részemről annyira nem volt borzasztó, mint parkaboy kollégának, de lehet ez csak a szimplán legyalult ízlésemnek és agytekervényeimnek köszönhető. Ízig-vérig 3D-s film, látvány van, de sztori, az kéremszépen lófasz.
Azt a batár nagy mukit meg nem tudom honnan vették, mitől lett, meg mi van, de kurva szánalmas volt, ahogyan belerakták, minden ok nélkül. Még jó, hogy egy marék apróval ki lehet nyírni, naccerű, immáron kissé meseszerű ez az egész.
Ja, és egy Jovovich klón nekem is jól jönne szexualitásos okokból...
Nekem 10/5

Monsters (2010)

2010-11-13T14:47:00.005+01:00

Gyaníthatólag alábbi írásommal sokan nem fognak egyet érteni, de mivel ez az én blogom, így mást nem tehetek, mint szubjektív véleményemet közöljem. Megmondom a frankót: eleinte én magam is másként álltam a filmhez, mígnem egy kellemes őszi estén a sötét szobában egyedül végignéztem, és átéltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az elejét egészen más körülmények között tekinthettem meg, ahol annyira nem ragadott magával, tehát figyelem: ajánlott a fentebb leírt módon elmélyülni benne.

Az ember a jég hátán is megél. Gondoljunk a fagyos tundrára, a forró Afrika közepére, a legszélsőségesebb körülményeket is megszokjuk. Így van ez a háborús övezetekkel, a napi harc mellett-alatt folyik az élet, megy tovább minden a borzasztó körülmények ellenére. A "Monsters"-ben sikeresen érzékeltetik ezt, és már ez is magával ragadott.
"- Biztonságos így élni?
- Hová mehetnék? A családom, a munkám is ideköt. Ilyesmi minden évben előfordul. Boldogulunk, ahogy tudunk."

Mintha egy dokumentarista reality-filmet látnánk a pokol völgyéből, a világnak egy olyan részéből, amely tökéletesen valósnak tűnik. Utasainkat végigkísérhetjük ezen a szörnyű, ámde teljesen hihető környezeten és eseményeken át. Az érzés végig ott motoszkált bennem: valahogy így zajlana le minden, ismerve a világot és néha bólogatva adunk igazat a társadalomkritikának és az Amerikának küldött fricskáknak.
Mexikóban járunk valamikor, az egyáltalán nem távoli jövőben. Az ország felét "Fertőzött zónának" minősítették és karantén alá helyezték, ugyanis egy NASA által kilőtt űrszonda hazatérőben felrobbant a terület felett. Ami nem is lenne olyan nagy baj, azonban a küldetése pont az volt, hogy a frissiben észlelt idegen életformákból mintát vegyen, na ezeket alaposan szétszórta. Hamarosan különös lények szaporodtak el, hatalmas csápos szörnyetegek kezdték a lakosságot terrorizálni. A földönkívüliekről azonnal Cthulhu ugrott be először, majd az ötvenes évek sci-fijei, amelyekben az idegenek hasonlóan voltak ábrázolva. Az amerikaiak természetesen megérkeznek segíteni az amúgy is elmaradott vidékekre, katonai segítségnyújtásuk a fegyveres mentőakciókon át kiterjedt a bombázásokig és a repülőkről szórt ideggáz bevetésében.
San José-ban kezdődik a sztori, ahol egy lény által bontásra ítélt szállodából kimenekített fiatal amerikai nő éppen a kórházban csücsül sérült kezével, amikor megérkezik Andy Kaudler érte. Andy fotós, a lány, Samantha apjának kiadóvállalatánál, és bizony semmi kedve a pesztráláshoz, szíve szerint Pulitzer-díjas fotókat lőne a szörnyetegekről és tombolásukról. De megkapja a feladatát: segítse a különben igen csinos milliomospalántát hazajutni Amerikába. Az erősen rezignált Andy nagy nehezen elvállalja a cseppet sem kedvére való feladatot, és útra kelnek, méghozzá sietősen, ugyanis a hadsereg két napon belül le akarja zárni az egész partszakaszt, mert az évszakváltás miatt a dögök vándorlásba kezdenek. Az áldatlan állapotok mellett nem csoda, hogy vonatuk a sérült sínek miatt visszafordul, ám ők leszállnak, igyekezvén gyalog eljutni a városba, ahonnan komp indul Amerikába. A késésnek köszönhetően már alig kapnak jegyet rá, csak egy kisebb vagyonért, fotósunk azonban alaposan beseggel, és egy helyi ribanc kirabolja. Ott állnak immár nyakig a bajban, az utolsó hajó elment, a katonaság pedig kezdi lezárni a területet. A kőszívű jegyárús egy kisebb vagyon duplájáért lenne hajlandó csak segíteni nekik, hogy megzsírozza egy kicsit a bürokrácia kerekét, és embereket, vezetőket fogadjon nekik, hogy átvágjanak a "Fertőzött zónán", más megoldás nem lévén, egészen a "Falig", amelyet Amerika emelt, hogy elzárja az idegen lények elől az országot. Samantha feláldozza jegygyűrűjét, hogy hazajuthasson, és megindul a kalandozás az átkozott földön. Vízen és szárazon, éjjel és nappal, fegyveres kísérőkkel, gyönyörű, de veszélyes helyeken, hogy elérjék a biztonságos területet... Vajon mi vár kettőjükre a civilizált és kontrollált országukban, és hatással lesz-e rájuk a sok együtt töltött pillanat, az egymásrautaltság és a veszély percei?

Gareth Edwards, aki mint író, rendező jegyzi a filmet, eleddig csak néhány televíziós sorozatban, főként dokumentum-filmekben remekelt, jelen alkotásában mindez erősen tetten érhető. A néha kissé száraz, passzázs-dramaturgiájú angol produkció végigvezet bennünket cseppet sem megszokott távolságtartással, ámerikás heroikus eposz nélkül az eseményeken, szinte mondhatnánk rá a "valósághűt" is, ha ilyesmi megtörténhetne. Nincsenek bosszúálló, utolsó pillanatban harcossá váló hősök, csak szimpla hétköznapi, a veszélyes és szörnyű körülményeket túlélni próbáló emberek. Nincs dicsőséges zene, gépfegyvert ragadó kényszer-harcos, csak remegve meglapuló, normális és közönséges figurák. Nagyszerű alakításával mindehhez pluszt ad Scoot McNairy Andy szerepében, a cinikus, közönyös és kissé kiégett fotóriporter, aki mint megjegyzi: a halott gyermekek képeiért fizetnek, a boldogokéért nem. A városi, ragadozó világból érkezett fickó, aki belecsöppen a dzsungelbe, ahol ő is csak egy potenciális áldozat, lassan legyőzi magában az érzéketlen kívülállóságot, hogy mindent az objektív lencséjén keresztül figyeljen. Samantha Wynden szerepében pedig a vonzó Whitney Able igen hamar ráébred saját kis bezárt világának törékeny voltára. A gazdag lány szinte megérik, átalakul, és olyat tapasztal, amivel még szinte sosem volt dolga: a valóság csúfságát és szépségét, a különbséget az értékes és értéktelen között. Nagyon szép summázata az egésznek a beszélgetésük, ahogyan ülnek már az úti cél előtt, a piramis tetején, (amely ugyan nem létezik Mexikó és Amerika határában, de ennyit lazán elnézhetünk) és figyelik a falat, amely elzárja az Egyesült Államokat.
Nincsenek vérpatakok, gőzölgő belek, és szétszabdalt halottak. Nincsenek premier plánban bemutatott gonoszan nyáladzó szörnyek, vérnyomásemelő feszültséggel sem szolgálhat. Csak a valósággal, egy elképzelt szituáció belebújtatva a realitás köpönyegébe. A hétköznapi dialógusok csak erősítik bennünk a valószerűség érzését, ami által akár unalmasnak is hiheti a felületes néző, de éppen ebben van a kis filmes csoda, az íz, amitől olyan sajátosan valódi lett az alkotás. Éjszaka nincs ragyogó holdfény, reflektorok, mint más filmekben, ahol el akarják velünk hitetni, hogy egy folyó közepén, vagy a dzsungelben szinte napvilágos az éj. A sötétségben éppen annyit látunk, amennyit hőseink látnak, éppen annyit hallunk, amennyit ők: szinte semmit, ismét egy újabb megerősítése az ál-hitelességnek.
A gyönyörűen fényképezett és mondanivalóval megfűszerezett road-movie az elátkozott vidéken 200 000 dollárból készült el. Sokan a "District 9"-hoz hasonlítják, nekem is eszembe jutott ez az elején, aztán teljesen más vágányon siklunk tovább. Úgy látszik, ahogyan öregszem, annál inkább értékelem a drámát, az emberi jellemek és sorsok alakulását. A befejezés egyszerű, de annál megrázóbb, ha felfogtad odáig, és nem legyintettél, hogy micsoda unalom, kapsz egy olyan katarzist, amiért érdemes volt végignézni, szinte átélni szereplőinkkel az utazást, teljes mértékben azonosulni tudtam velük, és megértettem az érzéseiket. Természetesen a fanyalgók szerint unalmas, érdektelen, lapos és "kevésaszörnybenne", de ehhez kell egy bizonyos érettség, vagy esetleg ki kellene venni a sci-fi vagy horror kitételt a műfaj-meghatározásból, hogy az ilyen ostoba pöcsök ne is érezzenek késztetést arra, hogy leüljenek popcornt zabálva várni a vérfürdőt, meg az izmos kommandósokat, akik majd jól odamondanak a kibaszott monsztereknek. Olyanok fikázzák a párbeszédek semmitmondóságát (amely minden szinten a valóságosságot adja), akik Tarantino-nál ugyanezt kultikusként ünneplik.
Végső konklúzió: szellemileg érett emberek számára kötelező a megtekintés.
Ha a "District 9"-re 9 pontot adtam, akkor ez is megérdemli bőven. Hasonló de teljesen más.

iMurders (2008)

2010-11-09T21:29:00.012+01:00

Véleményem szerint két típusú film van, amiről úgymond könnyű kritikát írni. Az egyik természetesen az, amelyik valamilyen oknál fogva (történet, szereplők, hangulat stb...) elnyeri a tetszésünket. A másik kategóriába pedig ennek az ellenkezője, vagyis az a mozi tartozik, amelyikben még ha nagyítóval vizsgáljuk is, képtelenség bármiféle pozitívumot fellelni. Az ilyen filmeknél a történet vagy dögunalmas, vagy már ezerszer vászonra vitt tucatsztori, a szereplők pedig nagyjából annyira profik, mint egy kisegítő iskola anyák napi műsorának részvevői, akikről persze rendre kiderül, hogy vagy a rendező rokonai vagy az ivócimborái. A zenékről és az operatőri munkáról pedig általában ilyen szinten már felesleges is beszélni. Ezek azok a filmek, amikről vagy azért könnyű írni mert remekmű, vagy azért mert egy akkora szemétdomb, hogy már szinte öröm benne turkálni. Ám van egy harmadik kategória, amely bár egyértelműen a "nézhetetlen szemét" minősítést érdemelné ki, de mivel még egy szemétlerakóban is több használható kacatra lehet lelni kellő türelemmel mint az említett filmekben, még ez a megnevezés is erősen eufemisztikus lenne rá. Ezek azok a filmek amelyek teljességgel élvezhetetlenek, mert még az a giccses együgyűség sem lelhető fel bennük, ami a legtöbb minősíthetetlen szemétben jelen van. Nincs bennük semmi bájos ostobaság, nincsen bennük semmi szerethető. Ezek a filmek (véleményem szerint) azok, amelyek még arra sem alkalmasak, hogy egy baráti sörözgetés közben háttérzajként funkcionáljanak, mert garantáltan tönkreteszik az egész estét. Ezek a filmek azok, amiket nagy valószínűséggel még a bevásárlóközpontok pénztárai előtt ügyesen elhelyezett, vásárlócsapdákként funkcionáló konténerekbe sem lesznek beszórva a Rex felügyelő és a Barb Wire közé.

Gondolom nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy Robbie Bryan "rendező" iMurders című, filmnek még viccből sem nevezhető, első próbálkozását a filmművészet terén is ebbe a kategóriába sorolom. Ez a film (?) egyszerűen már annyira alacsony szintet képvisel, aminek eddig még a létezéséről sem tudtam. Sokszor írtam már itt, hogy ez meg az a múvi úgy szar ahogyan van, hogy még a Film+ is csak úgy vetítené le ha egy kisebb vagyont fizetnének érte, de ezúttal azt hiszem egy valódi szeméttel van dolgunk. Ez az a film, amit eleve újraírható DVD-re kellene írni, hogy az a szerencsétlen aki rajtam kívül végigszenvedi ezt a borzalmat ne érezze végképp becsapva magát.

Most következik el az, hogy valahogyan össze kéne foglalni azt a nagy kalap semmit, amiről az iMurders szól, vagy szólni kíván. Már az első jelenet egy akkora elcsépelt, klisés sztorival indít, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy minden jó ízléssel csak minimálisan is megáldott ember úgy dobja a szemétbe a lemezt, hogy az már a levegőben atomjaira hulljon. Adott egy középkorú úr, akit a felsége rajtakap egy fiatal nővel az emeleti szobában. A feleség persze ordibál, a férfi pedig a filmekben szokásos ócska dumát próbálja neki beadni arról, hogy amit a feleség lát az nem az aminek látszik. A nő persze csak kiabál és kiabál, majd a kamera vált és kívülről látjuk a házat amikor valaki lövöldözni kezd a szobában, majd vége a jelenetnek. Azt, hogy ki lőtt és kire nem tudjuk meg, csak a film végén. Feltéve, hogy az érdekel egyáltalán valakit. Ezt követően ismerkedhetünk meg az egyik a főszereplővel Sandra Wilsonnal (Terri Colombino) aki éppen beköltözik egy többszintes bérházba és akiről természetesen még nem tudunk semmit csak azt, hogy valószínűleg ért a számítógépekhez, mert elfoglalva az új lakását az első dolga az, hogy a szuper masináját összeszerelje. A kíváncsiskodó főbérlő (egy középkorú nő) persze azonnal kikérdezi, hogy honnan jött stb. De, hogy ennyi ne legyen elég, még számítógépes ingyenleckéket is kikunyerál magának, meglátva a csodaszerkezetet, mondván, hogy annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Ahogy a film halad élőre kiderül, hogy lakik Sandra emeletén egy visszavonult, alkoholista zsaru is (Joe Romano szerepében, Frank Grillo), akinek a szeme láttára ölték meg rituális kegyetlenséggel a testvérét és aki ebbe belerokkant lelkileg. A netes chatelésen kívül nem sokat csináló Sandra természetesen fülig beleszeret az éppen fusi asztalosmunkákból éldegélő exzsaruba, aki (szintén természetesen) jól elküldi a fenébe, majd megbocsátnak egymásnak. Mindeközben kiderül, hogy Sandra egy zárt körű chatszoba rendszeres látogatója, melynek tagjai egytől egyik kattant figurák. Van itt látszólag boldog házasságban élő egyetemi professzor, aki azzal csalja meg a feleségét, akivel csak tudja, telefonszexből éldegélő kövér negyvenes családanya, horrorfilmekhez maszkokat készítő fiatal srác, velejéig romlott ügyvéd, meggyilkolt barátnőjéért bosszút esküdő leszbikus és még sorolhatnánk. Lényeg, hogy ez egy nagyon szoros baráti társaság, amelynek számítógépfüggő tagjai minden héten valamilyen feladatot oldanak meg, amit az egyikük kitalál. Éppen a maszkmester srácon van a sor, amikor élő egyenes adásban valaki fetrancsírozza szerencsétlent. Persze, mint minden sablonos filmben, itt is megy a röhögés, hogy milyen jó trükk, meg milyen morbid humora van a gyereknek. Mindaddig, amíg sorra el nem kezdenek hullani a chatszoba tagjai. Az alkoholista, lezüllött exzsaru (FBI-nál dolgozó húga kérésére) természetesen újra visszatér a rendőrséghez és bekapcsolódik a nyomozásba. Eközben a leszbikus chatelő, és nem mellesleg bosszúszomjas volt szerető, rájön, hogy a szintén a chaten lógó ügyvéd volt az, aki felbérelte az exbarátnője gyilkosát, hogy később jó pénzért elvállalhassa a gyászoló család jogi képviseletét. A rendőrség természetesen letartóztatja a megtévedt ügyvédet és annak érdekében, hogy végre lezárhassa az ügyet, magától értetődően meggyanúsítja a chatszoba többi tagjának a meggyilkolásával. Az alkoholizmusból kilábaló exzsaru és csapata természetesen nem osztja ezt a teóriát (nem kellett hozzá egyetem, hiszen továbbra is hullanak az internetes társaság tagjai) és tovább keresi a gyilkost. Az első számú gyanúsítottjuk, teljesen logikusan, a fakabát újonnan felszedett barátnője, a házba frissen beköltözött Sandra, aki furcsa módon mindig úton van. A film végére természetesen kiderül ki áll a rejtélyes sorozatgyilkosság mögött, de (bár erős kétségeim vannak afelől, hogy lesz ember, aki ezt az ostobaságot megnézi) nem kívánnám lelőni a a csattanóját. Bár, akinek egy kis logikája is van, az nagyjából a háromnegyede után tudni fogja ki az, aki egymás után mészárolja le a chatszoba tagjait.

Így a végére érve kéne valamiféle összegzést adni az iMurders nevezetű förmedvényről, de azon kívül, hogy egy tulajdonképpen minden téren alulteljesítő filmről van szó, nehéz bármit is írni. A történet, amint azt a leírás is tükrözi borzasztóan sablonos ráadásul még véletlenül sem próbál semmi újat hozzáadni a már előtte is több ezerszer feldolgozott sztorihoz. Arról nem is beszélve, hogy a színvonaltalansága miatt egyetlen műfajba sem lehet besorolni. Az iMurders horrornak nagyon vérszegény és feszültség nélküli, kriminek túlságosan egyszerű, thrillernek meg egyszerűen unalmas. Ez az a mozgóképes szemét, ami az égvilágon semmire sem alkalmas az elalváson kívül, úgyhogy alvászavarban szenvedőknek kifejezetten ajánlott, mások azonban nagy ívben kerüljék el ezt a borzalmat.

2/10

Az élőhalottak szállodája - La mansión de los muertos vivientes (1985)

2010-10-30T14:29:00.004+02:00

Végre! Ezen is túl vagyok! - sóhajtottam fel az "Ende" felirat láttán. Még a magam egyszerű szemétfilm-rajongói lelkemet is megterhelte a sztori komplikáltsága, amely leginkább egy pusztában egyenesen menő autópálya bonyolultságához hasonlítható, vagy Kelemen Anna agyhullámainak sík vonalához. Nem várok ám egy ilyen filmtől thrilleres fordulatokat, adrenalin-pumpáló izgalmakat, álmatlanságot. Nem is kaptam.
Vén Európánk alaposan kivette a részét a '70-es '80-as évek derekán a filmkészítésben, még ha ez ma hihetetlennek is hangzik a szarabbnál-szarabb halivúdi mozik tömkelegében, bizony nincs szégyenkeznivalónk ebből a szempontból (max. csak a silány magyar iparnak), de mint európaiak büszkék lehetünk az olasz, a francia és a spanyol rendezőkre, művekre és színészekre. Most ez itten nem éppen az lesz, amelyre minden spanyol hombre bólogatva csettint elismerően, mert jó szokásomhoz híven az áramlatok mélyére merülvén a felkavarodó iszapból kotorásztam elő ezt a filmet, amely enyhén szólva is patinásan vicces és szórakoztatófaktora egyenes arányosságban csökken a meztelen nők látványának fogyásával.
Talán nem ismeretlen név Jesus Franco rendezőé, itt a filmbarátok körében. Ő egy olyan védjegy hispániában, mint az olaszok Joe D'Amato-ja, vagy Lucio Fulci-ja, egy direktor, aki a legigénytelenebb szaroktól a művészi szintre lépő alkotásokig képes volt letenni az asztalra bármit, válogatás nélkül, vígjátéktól a kalandfilmen át a krimiig, Zorrótól Jules Vernéig. A D'Amato-hoz hasonlóan rengeteg néven működő Franco (Charlie Christian, Jess Frank, Betty Carter, Robert Zimmerman, Lulú Laverne, Frank Hollman, Clifford Brown, Frarik Hollman, Toni Falt, James P. Johnson, David Tough, Cady Coster, Lennie Hayden, David Khune...) persze túlnyomórészt belevetette magát a mi (vagy legalábbis az én) kedvenc zsánerünkbe, az erotikus (és) vagy horror témájú produkciók elkészítésébe. A mai napig (!) aktív rendezőtől felsorolni is sok lenne az említett műfajokon belül forgatott mozijait, de a címek beszédesek: Les démons, Drácula contra Frankenstein, Tendre et perverse Emanuelle, Sexo caníbal, Sadomania - Hölle der Lust, Vampiros lesbos, Aberraciones sexuales de una mujer casada, Orgasmo perverso ...stb... Hadd ne beszéljek színészeinkről, baszós filmektől tv-sorozatokig benne voltak mindenben, ennyivel el is intézem őket, elnézést, de itt nem igazán villogtak Thalia-tól kapott tehetségükkel, már ha van nekik olyan, mint ahogyan a forgatókönyv sem lehetett olyan vastag, mint egy hong-kongi telefonkönyv, inkább olyan vékonyka, mint az elsős ellenőrző. Végjunk bele az agytekervények mély igénybevételével cseppet sem vádolható történetbe!
Négy ribanc, akik minimum biszexuálisak és nimfománok, nyaralni érkeznek a Kanári-szigetekre, a Hotel Tropical-ba. Az utazási irodájuk alaposan átbaszhatta őket, mert oké, hogy a bazi nagy szálloda ott van, de egy fia vendég nincs, nem beszélve személyzetről. Hölgyeink ezt érdekes módon igen sokszor hangoztatva veszik tudomásul, miszerint biztos mindenki a parton van. Na persze, logikus magyarázat, a pincérek a boy-okon át a liftes fiúkon és szobalányokon keresztül mindenki pancsizik a vendégekkel a hűs óceán habjaiban. Mert annyi biztos, hogy hűs, elnézve az egész helyet az állandóan fújó széllel, még a hideg is kirázott. Na nem a borzalmaktól, hanem valahogy nem így képzelné az ember a paradicsomi szigetecskét. De lépjünk tovább, mert ez nem egy utazási iroda katalógusa, ráadásul még rengeteg Olvasónk fogja továbbra is Zalakarosra kiváltani a vonatjegyét a Kanári-szigetek helyett jövőre is. Hősnőink között akad nagyszájú MILF és butácska szőkeség is, egyvalamiben azonban megegyeznek: alig várják, hogy szobájukban alaposan kinyalhassák egymást. Egyetlen ember kerül elő a recepción, a bunkó Carlo, akiről kiderül, hogy ő a szállodatulajdonos is, meg amúgy minden, rajta kívül csak a félhülye kertész van, aki női seggekről énekelget, meg kukkol állandó jelleggel. Portás-tulajunk kiossza az ürességtől kongó hotelban a szállásokat, két egymástól legtávolabbra eső pontba, pofátlanul hivatkozva arra, hogy amúgy minden szoba foglalt, még jó hogy nem felárat kért. Hölgyeinket nem zavarja ez, mert sokban hasonlatosak hozzám, és nekik is állandóan csak a punci jár az eszükben. El is foglalják helyeiket, és egy-egy gyors leszbikus akció után, melyben megcsodálhatjuk a korszak egyetlen bántó terhét, a bozontos muffokat, kiheverednek a partra, osztán közéjük hajít valaki egy kést, gondolom ez hívatott az izgalmak tetőfokára hágatni bennünket. Ennél sokkal feszítőbb kérdés a kaja témája, mert nem ad nekik senki enni, ez engem is kissé együtt érzővé tett... De, hogy ne unjuk végleg széjjel agyunkat, az egyik ribi (barna hajú, kérlek ne akarjátok tudni a filmbéli nevét, mert az tökéletesen érdektelen...) elindul sétálni. Na ez a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb tíz perce, ahogyan megtekinthetjük a lófrálását. Komolyan mondom, mélységes csodálat öntött el a vágó iránt, hogyan próbálta azt a teljesen értelmetlen és dögunalmas részt kissé elviselhetőbbé tenni, azáltal, hogy folyamatosan a nő seggét és testét nézhetjük, de még így is sajnálkozva kell közölnöm: nem sikerült. Érthetetlen módon feszültségünket azzal próbálták felkelteni, hogy a fák lombjait fúvó szelet mutogatják gyakori bevágásokban. Kibaszott félelmetes, na persze. Az egész film alatt folyamatosan ezzel a rettenetesen paráztató akcióval találkozhatunk, amely arra hívatott, hogy jelezze nekünk: itten most aztán félelmetesség van. Ez sem sikerült. De vegyük fel újra a vezérfonalat, és megnézhetjük, ahogyan hősnőnk bemegy valami kolostorba, oszt onnantól többet nem látjuk, nem is hiányzik.
Most jön az egyik kedvencem: MILF-ünk felriad hajnalban, és természetesen meztelenül kivonul a folyosóra, hogyan máshogyan, és megérkezik Carlo, aki nagyon lebassza, amiért így járkál ez a szemérmetlen némber, aztán gyorsan nekilát kinyalni. Mintha némi kontrasztot vélnék felfedezni itt a két cselekedet között, de ez a Carlo gyerek amúgy sem olyan egyszerű képlet, majd meglátjuk. Következő lépés, hogy a suba lefetyelése közben eszébe jut, hogy hajnali négy óra van, és neki el kell rohannia megetetni egy beteg nőt, na cső, majd holnap találkozunk, MILF-ünk meg ott áll nem elhanyagolható testével félig megsütve.
Carlo ugyanis a szobájában láncon tart egy ribancot, aki veszettül éhezik, és valószínűleg ennek köszönhetően káprázó szemeivel nem veszi észre, hogy egy egyszerű karabiner tartja őt fogva, amely egyetlen mozdulattal szabaddá tenné. Mi azonban észrevesszük, bár eme momentum sem ronthat tovább az egészen, hiszen már lassan keszon-betegséget kapunk ettől a mélységtől, amelyben a film lebeg.
Másnap MILF randira megy Carló-val, aki becsalja a fentebb már említett kolostorba, hogy ott aztán ránk köszöntsön a borzalom, sokat nézhetjük felváltva a szélfútta fákat, egy harangot, és egy Ave Maria feliratot a falon, mígnem megérkeznek az élőhalottak. Iszonyat! Csuhájuk kapucnija alól csak rémületes kétpálcás-céllövöldés koponyamaszkjaik villannak elő, de ennek is vannak fokozatai, mert van köztük normál ember is, meg ott van Carlo, akinek az arcát bekenték egy kis tejföllel, meg zsírkrétával. Nagyelejű barátnénk borzasztó büntetést kap, amiért a szex bűnös vétkébe esett: jól megkúrják a zombik. Aztán meg egy röhejes jelenetben megölik.
Ennek már fele sem tréfa, ugye?
Candy, a butuska szőke, aki azért valamilyen szinten még a legjobban kinéző csöcsös-faros fehérnép, sírást hall, és elindul megkeresni a folyosón a forrását, magassarkúban. Csak magassarkúban. Megleli a szobájában a láncra vert picsát, aki olyan hülye, mint egy zsák talicska, és éppen ezért nem akar kiszabadulni, mert szereti Carlo-t.
Candy éjjel szembesíti Carlo-t vétkével, majd egy irracionális társalgás veszi kezdetét, valami ilyen szinten, hogy:
-Maga gonosz!
-Nem!
-Mindig is tudtam.
Hát nem volt nehéz dolga faszikámnak a meggyőzéssel, gyorsan össze is borulnak, mint biciklik a kocsma előtt. A nő pedig elmondja, hogy mindig is olyan volt neki a férfi, mintha valami másik korból jött volna, hogy erre a fickó bárdolatlan taplósága-e a magyarázat, azt nem tudjuk meg, ellenben azt igen, hogy Candy tisztára olyan, mint Irina, aki pár száz éve megátkozta Carló-t és szerzetesbandáját, amikor megégették máglyarakáson. Nem a sütin. Innentől felgyorsulnak az események, ami azt jelenti, hogy most már a maradék kis élvezetet is kivonják a filmből, már csak alig vannak benne meztelen nők, és ezáltal az érdeklődésem már nulla felé redukálódott. Röviden: Candy-t megkúrják a zombi-szerzetesek (jól hangzik, de hidd el, a filmben ez is fárasztó már...), innentől ő is liheg, meg furán grimaszol, mert közéjük tartozik, majd megfojtja maradék barátnőjét, és feloldja egy szerelmes csókkal az átkot. Tiszta romantikus regény.
Fárasztó egy műalkotás, meg kell valljam. Ha nincsenek benne puncik, nem tudom, hogyan bírtam volna végignézni. Mindenben kimeríti a trash-kategóriát, hülyeségben, unalomban és gagyiságban. Pozitívumként felhozhatjuk, hogy szerencsére nem a manapság divatos girhes lotyókat kellett néznünk, hanem nőiesebb idomokkal megáldott kancákat. De 'oszt ezen kívül más nem jut eszembe. Esetleg haveri körben tudom ajánlani elborzadáshoz és röhögéshez, sőt, részegen is megtekinthető, hiszen nincs szükség egyetlen darab szürke agysejtre sem, hogy felfogjuk. Izgalmat néha a leszbikus akciók okozhatnak, néha még vértolulást is, de ezek bizony nem egy horrorfilm ismérvei, be kell vallanunk. Franco bizonyára igyekezett a "Vak halottak..."-sorozat babérjaira törni a maga módján, és olvastam olyasféle megközelítést, miszerint a mondanivalója az az, hogy rámutasson, miszerint a papok is mennyire hétköznapi emberek, szükségletekkel, meg bűnökkel, lám, úgy látszik én eme aspektus felett elsiklottam, de ez van, mindenki azt lát bele amit ő akar, és a világlátása sugall. Én nem látom többnek egy exploitation-filmnél, alacsony szórakoztatófaktorral, nulla izgalommal, viszont sok meztelenséggel, és egy bizonyos bájossággal ellátva, amiért hajlandó vagyok egy 10/3-at is megadni. Mindenesetre az "Akarsz tudni egy titkot?"-nál, vagy a "Haláli hullák hajnalánál" ezerszer jobb.
En el nombre del padre, del Hijo y del Espíritu Santo Amén.

La horde (2009)

2010-10-24T14:48:00.021+02:00

A franciák mindig is furcsa nép voltak, nem azért mert az elnöküket Sárközynek hívják és titokban csigát esznek, hanem mert a jó borokon kívül baszott jó filmeket alkotnak. A mozgókép világban betöltött szerepük megkerülhetetlen. Filmjeiknek mindig volt egy sajátos íze. Legendás színészeikről nem is beszélve. Louis de funes agymenései, Alain Delon - Belmondo rivalizálása, a kihagyhatatlan Depardieu. Én meg már olyan öreg vagyok, hogy szerelmes voltam Sophie Marceauba. Mivel ez nem a romantikus szekció, meg kell említenem olyan filmeket is amik eme blogra kívánkoznak. Örülök,hogy a gallok nem ragadtak le az Asterix – Taxi sikereinél és kisebb műhelyekben, akár underground szinten más rétegeknek is készítenek ínyencségeket. Martyrs, Magasfeszültség és így tovább. Nem bánom amiért a franciák ezen a téren is kiköveteltek maguknak egy szeletet. Lehetne dobálózni nagy szavakkal, új hullámos horror, low-budget meg ilyenek, sajnos ehhez nem vagyok elég sznob, maradok a kisbetűs mondatoknál. Nosza...

A történet egy szeméttelepen kezdődik. Szomorú szemű alak néz egy hátrakötözött kezű hullát. A jelenet olyan hosszú, hogy már azt hittem elromlott a lejátszom, ha nem veszem észre a háttérben lassan ringatózó bokrokat biztos kikapcsolom. Ekkor a gondolataimban már az cikázott, megint valami agyonerőszakolt művészfilm lészen a dologból. Snitt, és egy rövid temetési ceremóniát követő vendettába cseppenünk. A franciáknál is működik a szemet szemért dolog. Bosszúra éhes alakok settenkednek az árnyékokban vérfürdőre készülve. Az egyetlen bökkenőre akkor derül fény, amikor támadókból foglyokká válnak: ők lennének a rend őrei. Meggyilkolt társukért szeretnének bosszút állni. Fogva tartóik nem kispályások brutális ellenfelek. A benti feszültséget tetőzendő, az utcákon is zajlani kezdenek az események. Elszabadul a pokol és gyorsan fel is ér a cselekmény zombik képében az emeletre szereplőinkhez.Az egyik hirtelen elhalálozott túsz feltámad poraiból, rövid, ám annál véresebb, torokszaggató gyilokba kezd. Hiába eresztenek bele pár tárat, csak egy eltévedt golyó lukat ütve homlokába fékezi meg. Aki egyszer látott hasonlót tudja mi következik. A hullák egyre többen lesznek. Hőseink felmenekülnek a ház tetejére. Itt a survivorok arcáról leolvashatjuk a dolgok állását. Ehhez nem is kell semmit látnunk elég csak a fények játékát nézni s tudjuk odakünn tombol a káosz. Kiút után kutatva fogoly és fogva tartó szövetkezni kényszerülnek. Aki ment már éjszaka sötét lépcsőházban az tudja milyen érzés, összerezzenni minden neszre. Szerencsére átmeneti búvóhelyre lelnek a cseppet sem normális házmesternél. Előkerül némi alkohol, majd a túlélőkben rejtőzködő őrület. Mindenen végigsöpör, talán ez normális ebben a kiszolgáltatott helyzetben. A feszültség túl lépett az elviselhetőség határán és hajlandó vagyok elhinni, hogy nem is horrorfilmet nézek, hanem valami gengszteres mozit, csak Al Pacino és De Niro hiányzik. Némiképp meglepő egy ilyesfajta filmnél. Az odakint vadászó zombik szinte csak a köret az egészhez.

A színészek ,,alakítására”, sem Yannick Dahan első filmjére nem lehet különösebb panasz. Láttam már jobb filmet, mégis azt kell mondanom a La Horde egész fasza kis horror. Nem lesz klasszikus, sem az "év mozija" cím nyertese, a Jézuskától sem ezt kérem. Sőt irritáló karakterekből sincs hiány. A főszereplő nő kifejezetten idegesített az első adandó alkalommal a zombik elé vetettem volna. Mindent egybe vetve mégsem untam, pedig majdnem az egész cselekmény egy lepukkant panelban játszódik. A húsrágók kellően csúnyák. Az egész múvi egy nagy túlzás. Nincsenek nagy megfejtések, vagy nagy monológok, az emberek futnak, vagy reszketve lapítanak. A töltények repkednek, a vér fröcsög, mi kell még egy emberzabálós filmbe? Van pár impozáns, nagyon szépen megkomponált jelenet. Az egész így jó ahogy van. Nincs töltelék csók jelenet két vérontás közben.. Mindenki harcos alkat, próbálnak keménynek látszani, igazi túlélő karakterek. Tesztoszteronban nincs hiány, hehehee. Szerencsére egyikük sem halhatatlan. Ilyennek kellett volna lennie az elbaszott Karantén filmnek. Egyszer érdemes nekifutni. Hazudhatnám, többet vártam. Minek? Ez erről szól.

10/7

A tetovált lány - Män som hatar kvinnor (2009)

2010-10-22T10:42:00.011+02:00

(Elérkezett a pillanat, amikor az idők szelének engedelmeskedve, a "gender-mainstream" parancsára hallgatva (lófaszt!) blogunk kis közösségében üdvözölhetünk egy hölgyet is, akiről csak röviden annyit, hogy egy furcsa párosítást képvisel, méghozzá "konzervatív-feminista". (Hehe, ezt nem hagyhattam ki...) Ezenkívül szép, okos, meg biztosan ügyes is. Ő kérte, hogy fényezzem. :)
Tehát, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak, a tudtotokra kellett adnom, hogy senki nem lett buzi íróink közül, hanem immáron női kritikusunk is van.
Jó szórakozást!)

sovinizmus; feminizmus; nácizmus; us;

Régen ihletett meg úgy valami, mint a fenti címmel ellátott film (könyv). Én jobbnak tartottam volna, ha az eredeti címet meghagyják – A férfiak, akik gyűlölik a nőket - , mert nem hiszem, hogy ebben a mai világban ez olyan nagyon fület sértő lenne. Főleg, hogy a cím olyan témára is rávilágít, mely korunk egyik problémája. Miért kezdenek a nők elférfiasodni, és fordítva? Hova is vezet ez a fene nagy egyenjogúság? (Bontok is egy sört és rágyújtok, és majd később meg is borotválkozom…)
Ritka dolog, de most azt kell, hogy írjam; a film jobb, mint a könyv! Adott egy történet, mely nem is annyira egy történet… Adott egy ország, adott a sztorrri; adottak a főszereplők… Szóval minden adott! (Csak a nap nem süt soha!) Legszívesebben nem is írnék többet, mindenki saját értékítéletére alapozván döntse el, hogy ez a film mennyire szól a szegény, ártatlan nőkről, vagy a „mindenki megérdemli a sorsát” világról. De hát mégis csak az van itten elvárva, hogy „kritikusszemmel” írjam le saját véleményemet.

Úgy ültem be a moziba, hogy még így sem és úgy sem láttam svéd filmet (legalábbis nem emlékszem), bevallom: már a könyökömön jön ki a SOKK, ami az amerikai fertők miatt alakult ki! Mert mindig minden „hepi”?!A film első percétől éreztem, hogy jó lesz. Aki utál olvasni, főleg feliratot film alatt, az bele se kezdjen, mert a svéd nyelv csak rá tesz egy bazi nagy lapáttal. A történet több szálon fut: a rendelkezésre álló 150 perc nem igazán elegendő, hogy mindent teljesen bemutasson magából a mű. Ne is igazán akciódús filmet képzeljünk el, hanem inkább a tényfeltáró nyomozások, gondolatmenetek, brutális és bizarr jelenetek teszik izgalmassá. Egy igazán jól megrendezett krimi az, amit láthatunk.
Egy Mikael Blomkvist nevű újságíró meghurcolásával, szavahihetőségének romba döntésével kezdődik minden, ezért kénytelen is elvonulni a nyilvánosság elől. Pont kapóra jön neki, mikor egy milliárdos bukkan fel, aki 40 éve eltűnt uncsihúgát szeretné viszont látni. (Mé most? Jó kérdés; „vággya” a halált, osztán kéne egy örökös…). Újságíró haverunk híres arról, hogy semmit nem ad fel, ezért Ő a kiszemelt egy kis Colombózásra. Az oknyomozó zsurnalisztát megformáló Michael Nyqvist nem egy Don Juan, de azt gondolom, hogy erre a szerepre amúgy egy ilyen kissé „puhos”, kissé ragyás, kissé eldeformált fejű szereplő a legjobb választás. Hazájában egyébként ismert színész, bár azt hiszem ez az a film, ami az ismertséget leginkább meghozta számára. A másik főszereplő Lisbeth Salander: 24 éves. Hacker. Antiszoc! Biszex! Hát nem éppen a nőiesség megtestesítője. Na szóval a bige nem egy pasik álma (bár annyiban esetleg, hogy nem bőbeszédű), az antiszociális személyiségzavar és a bizarr külső ellenére szimpatizálni is lehet azért Vele. Egy magánnyomozó cég elismert „hekkerkéje”, arra felbérelve, hogy firkász haverunk után nyomozzon. Mivel EZ A DOLGA! (A megbízó az a milliárdos, aki felkéri Mikaelt, hogy nyomozzon az eltűnt rokon után…Na ezek a svédek bonyolult egy népség...). Ráadásul a csaj gyámság alatt van, de erről majd később…Az „itet” megformáló Noomi Rapace is régóta ismert a svéd mozi világban. Az, hogy megkapta a legjobb színésznő díjat is, csak azt árulja el, hogy a különben csinos Noomi nagyon jól formálta meg a szociálisan nem túl nyitott és nem túl kommunikatív Lisbeth Salander szerepét… Természetesen most mind a kettő szereplő „húllivúd” felé vette az irányt, tehát Velük még fogunk találkozni a filmvásznon… Na de vissza a történet(ek)hez: A megbízás vége után fel-feltörve oknyomozónk laptopját azért követi az eseményeket, s miután AZ megakad, hát segít neki. Össze is cuccolnak a milliárdos szigetén, hogy együtt megfejtsék a titkot, hová is tűnt el a kis Harriet? Az jó, hogy van egy faszi és van egy bige, azért szerelmi románc itt nem alakul ki. Csak full szex! Na ez Európa, azon belül Svédország. Itten nem kellenek Huaniták, Don Pedrók könnyei! Itt a száraz tények kellenek a nedvesség kialakulásához…A sziget világa is elég borús, de ezen nincs is mit csodálkozni északon, mert amint azt írtam, nem egy Miamit kell elképzelni, amint extra csöcsű csajok tangában végigslattyognak a parton. Azt azért a svédek sem hagyhatták ki, hogy a legundorítóbb bűn e világon az, ha valaki náci… Az elítélendő, undorító, megdöglendő… Mert azoknak, akiknek közük van nácikhoz csak rossz emberek lehetnek, csak emberi húst fogyasztanak, örülnek a másik szenvedésének, kegyetlenek et cetera, et cetera. Merthogy kiderül, az eltűnt rokon kutatása közben, hogy az egész család aberrált, és a nácikkal szimpatizáltak anno. Ezen a szálon elindulva a film a mai csudálatosan gyorsan fejlődő technikák (basszus kifogyott a tollam) felvonultatásával és alkalmazásával felgöngyölít egy sorozatgyilkosságot. Igazából Harriet eltűnése háttérbe is szorul, és a gyilkosságok felderítésére koncentrálhatunk. Kiderül ám, hogy itt nem egyszerű sorozatgyilokról van szó, hanem évtizedeket átszövő, több összetevős kéjkillerségről. Az, hogy Harriet miért tűnik el a szeretet szigetéről - ahol kicsiny családja nagy geciséggel élt boldogtalanul, míg meg nem haltak nagy többségben -, szorosan összefügg a kegyetlen gyilkosságokkal. A szigeten marad a tesó, a jó nagybratyi, anyuci aki alkesz, még egy nagybratyi, aki a háborúban náciskodott, és most szenilis mogorva vénember, meg még egy-két leszármazott. Milliárdokkal nem lehet boldogságot vásárolni(az enyémet mondjuk megtudnám), szóval elég depisek...
A film annyi külön drámát mutat be, hogy egyenként is egy egész estés nem családi mozit lehetne belőlük rendezni. A problémás hacker csajról kiderül, hogy az ügy nagyon közel áll kicsiny szívéhez. Az hagyján, hogy sok jó nem történik Vele az életben, de pszichiátrián kezelték 12 éves korától, mert megpróbálta kinyírni apucikáját, amiért az anyucikáját terrorizálta. Erre a csaj besokallt és benzint kapott magához, leöntötte apját mondván hadd égjen! Hát gyufát rá! Persze ez azért mégsem annyira derül ki a filmből, mint inkább a könyvből, mert Lisbeth visszaemlékezéseit nem igazán értjük mi nézők, csak ha olvasunk a sorok közt. Természetesen nem írható a film rovására ez a hiányosság, mert eléggé fontos szál a folytatáshoz, csak éppen most mellőzhető. Viszont az ifjú Lisbeth tini fejszerkezete sem egy tündibündi kiscsajra emlékeztet, mint ahogy a felnőtt Lisbethé sem. A pszicho osztályon aztán mindenféle szexuális és beteges zaklatás után valahogy mégis csak felnőtt, de gyámot kap maga mellé, és az újonnan szerzett gyám persze folytatva a perverzkedést zsarolni kívánja. Le is szopatja magát az office-ban megmutatván ki is itt a főnök. A filmnek ezen része igazán jól bemutatja, hogy azért mi mindennek is van kitéve egy nő! Óhh.. Aztán meg, hogy egy pasi! Áhh.. Szerintem a legkegyetlenebb horrorfilm-kedvelők is homlokráncolva rezzennek belegondolván a szituba, ami történik. Lisbeth cigiről cigire kigondolván, hogy a szoppantyú nem mehet így tovább, kamerát ragad magához és elmegy aberrált gyámja lakására. Értésére szeretné adni, minden fizikális kapcsolatot kizárva, hogy nem hajlandó többet a zaklatásban részt venni. Na, erre öreg barátunk berág, és jól meganalizálja a kb. 40 kilós lányt. Aztán Lisbeth újra cigiről-cigire, sörrel hűtve magát, azt találja gondolni, hogy visszavágót rendez és el is megy „apja helyett apjához”, akit nagyon szépen megmunkálva, jól kicsinál. Egy bazi nagy mittudoménmit nyom fel annak rectumába, hogy ő is érezze már a kéjt. Ez a rész különben már csak azért is fontos, mert a filmnek van még két folytatása is, amelyek erre a brutális erőszakra épülnek, de ez már egy másik történet!
Azért nem kell megijedni, mert természetesen a gonosz itt is meglakol tetteiért, miközben a tetkós woman hero módon megmenti az újságírót. És, hogy hiányérzetünk se legyen a már-már elfelejtett Harriet ügye sem marad megoldatlan. A hősnő meg a hősférfi pedig nem gyünnek össze, ahogy az szokott lenni! Végre!

Cronos (1993)

2010-10-12T17:52:00.010+02:00

Oh, Senor Gris, most újra meg kell, hogy öljem....

Jesus Gris az idős régiségkereskedő a véletlen folytán különös lelethez jut. Egy angyal-szobor belsejében meglapuló szépen megmunkált mechanikus szkarabeusz-bogár kerül a kezébe. Sőt, még bele is mar, mert felhúzás után hirtelen hegyes póklábakat növesztve a kezébe döf, valami furcsa anyagot juttatva szervezetébe.
Bár az öreg még nem tudja, de velünk már megosztották az információt: a szerkezet az 1500-as évekből származik, egy inkvizíció elől menekülő alkimista mesterműve, amely magát a halhatatlanságot tartalmazza, belsejében egy bogárral, amely folyamatosan termeli az örök élethez szükséges szert.
Egy haldokló üzletember, Dieter de la Guardia is tudomásában van a tárgy létezésének, évek óta kutatja, és amikor kissé kretén unokaöccsét elküldi megvásárolni a szobrot, ráébred: a csodás elixírt már előtte kiemelték belőle. Gris felesége és unokája meglepve veszi észre: Jesus szinte megfiatalodott, ráncai fogyatkoznak, elevenebb, mint valaha. Ám mindennek ára van, pont a halhatatlanságnak ne lenne? Egyre erősebb vonzódást érez az emberi vér iránt, hiszen ez az, ami katalizálja a különleges ajándékot.
Angel de la Guardia, nagybátyja parancsára megkeresi Gris-t, ám szerencsétlen módon végez vele. Az öreg azonban újra életre kel, és unokája segítségével elindul, hogy elrendezze ügyét Guardia-val, mert nem akarja, hogy a szerkezet rossz kezekbe kerüljön...
Ennyi röviden a kissé sötét, és egyáltalán nem mindennapos história, vagy, ha ismerős is a sztori, hát elkészítve ilyen formában nem láthattuk még soha. Elsősorban bizonyára annak köszönheti mindezt, hogy nem a jól ismert amerikai stúdiók munkájáról beszélünk, hanem Mexikóból érkezett a film, Az alkotás természetesen magán viseli Guillermo del Toro direktor kézjegyét, aki borús hangulatú meséivel és fantáziájával már beírta magát a mozi történelmébe, olyan művekkel, mint az Oscar-díjas 'A Faun labirintusa" (bár még nem láttam, de a díjazása rám riasztóan hat...), az "Ördöggerinc", a "Hellboy 1. - 2." és a "Mimic - A júdás faj". Na jó, egy-kettő ezek közül ugyan nem hagyott mély nyomot az emberiségben, és akkor már a "Penge 2."-t már nem is említem, azt azonban nehéz lenne elvitatni, hogy különleges stílusa van del Toro-nak. A "Cronos" volt az első komolyabb egész estés műve, amelynek ráadásul forgatókönyvét is saját kútfőjéből merítette, és nem véletlenül indult meg ezután a pályán. (Elméletileg ő fogja dirigálni a H.P. Lovecraft nagyszerű elbeszéléséből készült "Az őrület hegyei" című produkciót 2013-ban, de persze addig sok víz fog lefolyni a Dunán, vagy, hogy stílszerűek legyünk, a Rio Grande-n...).
A kezdő lökés tehát megvolt, és jó néhány díjat besöpört ezzel a filmjével, amely a kritikusok szerint "nem csak véres és elegáns, de kedves és intelligens". A főszerepeket sem bízta a véletlenre: kedvenc argentin színészét, Federico Luppi-t alkalmazta (akit a fentebb felsorolt rendezéseiben sem hanyagolt el, hiszen az "Ördöggerincben" és 'A Faun Labirintusában" is szerepeltette), és a karakteres arcú Ron Perlman-t, ( Alien: Feltámad a Halál, Desperation, Az ördög kriptája, Alvajárók, The Last Winter, Hellboy... és még bőven sorolhatnám) aki perfektül hozta az erőszakos, ámde kissé terhelt unokaöcsit. Kitérhetek továbbá Tamara Shanath-ra, a szinte néma kislány, Aurora szerepében, bár nem nagy művészet eljátszani, de mégis sikerül az emberből kicsiholnia a féltés és a sajnálat érzését a lényéből sugárzó csendes magánnyal.
Nem egyszerűen egy horrorról beszélek most itt Nektek, Kedves Olvasó. Ahogyan gyakorta megesik az Amerikán kívül készült filmekben, úgy itt is elmondhatjuk: több ez egy hétköznapi rémisztgetésnél, nem elsődleges cél a ijesztgetés, hanem inkább egy történet elmesélése, amely azonban magában hordozza (mint szinte minden mese) a sötétséget, az erőszakot és a halált. Művészien közelíti meg a témát, és sikerül némi tragikus szépséggel is megtöltenie az egészet, hogy még jobban átérezzük a drámát, és a kontrasztot az élet (Aurora), és az elmúlás között. Néha sötét humor is megcsillan benne, bár azért érthetetlennek tartom az imdb által a meghatározásába belesulykolt "comedy" címszót, maradjunk annyiban, hogy ez pont belefér. Kiemelkedő még a színek és zenék mediterrán összhatását nyújtó világa, néha még enyhe szürrealizmust is felmutat, szereplői nagy része kissé bizarr figurák. Hívhatjuk ugyan "vámpírfilmnek", de ez a meghatározás is körülbelül annyira állja meg a helyét, mint a komédia, nehéz behatárolni. Súlyosabb párhuzamrendszert is tartalmaz, hiszen "Jesus" kísértésbe esik a film végén, de legyőzi önmagát, a benne támadó szörnyű vágyat. Mindenképpen rendhagyó mozi, és érdemes megnézni.
A művészi szépség és az arra való törekvés azonban néha tompítja a feszültséget és izgalmakat, nem mozgat meg rengeteg adrenalint bennünk, ámde ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, Elmélyült és kissé fajsúlyosabb alkotás, viszont mindemellett, vagy éppen ezért szórakoztató is, olyan, amiért érdemes egy másfél órát a képernyőt bámulni. Tedd meg Te is, ajánlom figyelmedbe, már, ha az intelligensebb olvasók táborát szaporítod.
10/8

Captivity (2007)

2010-10-11T20:19:00.004+02:00

Végre egy film amely meglehetősen pozitív előjelekkel kecsegtetett mielőtt a megnézésébe kezdtem volna. Egyrészt a film rendezője (Roland Joffé) kivételesen nem valami hobbifilmes, aki kizárólag esküvőket filmezett és intimbetét reklámokat rendezett mielőtt a szóban forgó nagyjátékfilmet elkészítette volna, hanem olyan műveket tett le a filmgyártás képzeletbeli asztalára, mint például az 1986-os Misszió (Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével), illetve az 1995-ben forgatott A skarlát betű című alkotások. Ezeket természetesen az internet segítségével szedtem össze és nem fejből tudom, de attól még megjegyzendő, hogy rendezőnk, ahogyan pestiesen mondanák, "nem szarral gurigázik". Két ilyen film után szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hogy ezúttal is egy minimum nézhető alkotással örvendeztet meg minket. Feltételezhettem mindezt annak ellenére is, hogy ezúttal úgymond "idegen vizekre" evezett, hiszen horrorfilmet ezt megelőzően tudtommal még nem rendezett. Ezt a műfaji megjelölést azonban óvatosan kezelném, de erről majd később. A neves rendezőn kívül, a film másik pozitív előjele az a meglehetősen erős visszhang volt, ami a Captivity bemutatását megelőzte. Állítólag a filmet erőszakossága és brutális jelenetei miatt 13 országban tiltották be már a megjelenése előtt és szintén állítólag 24-szer vágták újra az eredeti változatot, mire sikerült egy viszonylag bemutatható verziót elkészíteniük. Nos, hogy ebből mi igaz azt nem tudom, mert a vágatlan verzióhoz nem volt szerencsém, a cenzúrázott változat pedig... Na de ne szaladjunk ennyire előre , nézzük a szereplőket. A főszerepet, vagyis az ünnepelt modell figuráját, Elisha Cuthbert alakítja, aki ezt megelőzően olyan filmekben játszott, mint a Viasztestek, az Igazából szerelem, vagy a Szüzet szüntess! Nem egy agyonfoglalkoztatott sztár annyi szent. De ugyanez mondható el a másik főszereplő, a Gary Dextert alakító Daniel Gillies munkásságáról is, aki a Captivity előtt a Pókember második részében vett részt elméletileg. A film főszereplői közül egyedül a Ben Dextert alakító Pruitt Taylor Vince tudhat magáénak tekintélyesebb filmes múltat, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Vörös zsaru, a Törvénytől sújtva, a Veszett világ vagy éppen a (számomra abszolút favorit film) Jákob lajtorjája. Mindent összevetve nem tűnt rossz választásnak a Captivity című film, ám sajnos hamar rá kellett döbbennem, hogy ez a film bizony igencsak közelről súrolja a nézhetetlen és a filmművészeti szemét között húzódó igencsak keskeny határvonalat.

Kezdjük mindjárt a történettel. Adott egy népszerű, az összes férfimagazin címlapján és az utcai óriásplakátokon szereplő, szőke szupermodell (Jennifer Tree), aki természetesen egyedül él és akire szintén magától értetődően a magánéletében a kutya sem kíváncsi. Jennifer egy végigmulatott fogadás után arra ébred, hogy egy ismeretlen, sötét, nyirkos de minden kényelmet kielégítő pincében találja magát. A film ezen részében a Lepkegyűjtő című zseniális könyv ugrott be a hasonló sztori miatt, ám hamar magamhoz tértem, mert sajnos a film nagyjából idáig hasonlított John Fowles remekművéhez. Innentől már kénytelenek vagyunk a Roland Joffé és Larry Cohen által kiötlött förmedvényt végigszenvednünk, amely már cseppet sem hasonlít a feltehetőleg általuk is olvasott klasszikushoz. Jennifer, mivel retteg a bezártságtól (éppen úgy, mint a sötétségtől) pánikba esik és megpróbál kimenekülni luxusbörtönéből, ám természetesen próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. Mindeközben egy másik szálon végigkövethetjük, amint a rendőrök megpróbálnak a már régóta üldözött sorozatgyilkos nyomára bukkanni. A foglyul ejtett Jennifer pedig rájön, hogy korántsem ő az egyetlen szerencsétlen áldozata a titokzatos pszichopatának, mert pinceszobájának falát kaparászni kezdi egy ismeretlen fickó, aki szintén akaratán kívül tölti ott monoton mindennapjait, ki tudja mióta. A két szerencsétlen áldozat persze, ahogy az egy pocsék forgatókönyvben meg van írva, egymásba szeret. Mondani sem kell, hogy mindezt gyilkosunk ezernyi kamera és egyéb számítógépes kütyü segítségével természetesen nyomon követi és természetesen vödörnyi nyálat csorgat mindeközben, ahogyan azt egy sablonos "B" kategóriás filmben szokás. Szintén nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy mindezek tetejébe még jól meg is kínozza áldozatait a pszichopata fickó, de erre csak halvány utalást tesznek, mert egy csepp vért, annyit nem látunk, nemhogy kínzást. Látszik, hogy dolgozott a vágógép, mint a rotációs kapa. Tulajdonképpen mindent kivágtak a filmből, amit csak lehetett, hiszen a legdurvább jelenet a filmben az, amikor az elmebeteg figura Jennifert elaltatja és egy hatalmas üvegkalitkába rakja, amit szép lassan elkezd feltölteni homokkal, miközben mindezt kamerákon keresztül, egy pohár fehérbort kortyolgatva végignéz. Mondanom sem kell, hogy a szomszéd szobában raboskodó fickó az utolsó pillanatban természetesen kiszabadítja a halálra rémült szupermodellt és ettől még jobban egymásba szeretnek, amit szintén végignéz az enyhén perverz fogvatartójuk, akiből a film végéig nem látunk többet, mint Dr. Fondorból a Bigyó felügyelő című rajzfilmben.

A film elején már megismert rendőrök természetesen folyamatosan nyomoznak, látszólag teljesen reménytelenül, Jennifer elrablója után, mígnem eszükbe jut egy hatalmas ötlet, miszerint a pszichopata sorozatgyilkos valószínűleg tucatszám vásárolja fel a számítástechnikai és elektronikai kütyüket, ezért ellenőrizni kell valamennyi ilyen terméket árusító üzletet és az ott nagy tételben vásárlók között lesz a gyilkos. Elképesztő felfedezés, ám az nem derül ki a filmből, hogy erre a megállapításra, ami végül elvezeti őket a gyilkoshoz, hogy a fenébe jutottak. Egyszerűen csak ülnek a járőrkocsiban és az egyik agytröszt agyában felvetődik az ötlet. Hihetetlen forgatókönyvírói bravúr. Nem szarakodik azzal, hogy a rendőrök nyomoznak, vagy gondolkodnak, esetleg nyomokat rögzítenek vagy apró mozaikokat raknak össze. Nem. Ő egyszerűen beleírta, hogy a két rendőr közül az egyiknek egyszerűen kipattan a fejéből az isteni szikra, hogy a sorozatgyilkos feltehetőleg minden nap a Média Marktban vásárol. "Mert hülye azért nem vagyok". Úgy látszik mégis, mert nyomozóink ezen a logikai szálon végigfutva jutnak el végül (több év sikertelen nyomozás után) a Jennifert elrabló elmebeteg fickóhoz, akinél természetesen leülnek a kosárlabda rájátszást megnézni és míg a szívélyes házigazda elmegy nekik sörért, véletlenül csatornát váltanak ahol naná, hogy a privát Big Brother megy, Jenniferrel a főszerepben. A film hátralevő részét már nem mesélem el, nem lőném le a poént, meg a végén még elhelyezett kötelező csavart, ami nagyjából éppen annyira kiszámítható, mint a film azt megelőző mintegy nyolcvan perce.

Mindent összevetve a Captivity című film feltehetőleg Roland Joffé azon alkotásai közé fog kerülni, amivel még az ismerősei előtt sem fog dicsekedni. Persze lehet mondani, hogy ez egy erősen cenzúrázott film volt, és a vágatlan verziótól megálltam volna a növésben, megőszültem volna a félelemtől és önként jelentkeztem volna az MSZP hívő tagozatába, ám véleményem szerint ezen a filmen már az sem sokat segített volna, ha a főszereplőket félholtra kínozzák miközben orrukon-szájukon literszám dől a vér. Sajnos Roland Joffé ezen alkotása, az első perctől az utolsóig úgy ahogyan van el lett rontva. A szereplők, főleg a modellt alakító Elisha Cuthbert és Daniel Gillies, teljesen átlagosat nyújtanak, de ugyanolyan átlagos a zene, hogy a történetről már ne is beszéljek. Sablonos, kiszámítható, unalmas, vérszegény iparosmunka. Nincs benne semmi, ami kiemelné a több ezer tucatfilm közül. Mondanám, hogy egyszer nézhető, de még ez sem lenne igaz, mert ezt a filmet megnézni valódi időpocsékolás.

3/10

Sátáni játszma - Lost Souls (2000)

2010-09-29T16:12:00.004+02:00

Ez az a film, amely az abszolút véletlennek köszönheti, hogy a kezembe került. Van néhány horror és egyéb témájú mozim, és érdekes módon, minél több van belőle, annál nehezebb választani, hogy melyiket is nézzem meg. Jelen boncolgatni-valónkkal is így találkoztam össze, a címe, na hát az aztán semmitmondó, ám mivel a melóhelyre kellett, ahol azért jelentősen megnövekedik a filmek szórakoztatófaktora, mert ott azért kevésbé válogathat az ember, hát bevittem magammal. Sátáni játszma, ez ugye a magyar verziója, csak kissé tanácstalan vagyok, hogy a Lost, vagy a Souls jelenti-e a "sátánit"?
Az bizony benne van a pakliban, hogy jelentős álmosság keríti hatalmába az embert olyan hajnali 4 óra tájban, így a bevezető képsorok és a kissé lassacskán kibontakozó történet okán már néha átúsztam kómába, de tényleg csak olyan másodpercekre, aztán azon vettem észre magam, hogy kezd érdekelni, sőt magával ragadni. Éppen ezért gyorsan kikapcsoltam, és beraktam a lejátszóba a "Sherlock Holmes és a lángoló várost". Azon már nyugodtan aludtam, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, nem zavart az a tudat, hogy esetleg lemaradok valamiről. Itthon aztán ebéd közben-után már befejeztem, viszont a Sherlock Holmes-ból egy pillanatra sem emlékszem, de valami azt súgja, hogy nem ért nagy veszteség ezzel.
Már említettem, hogy a műfajon belül igencsak kedvelem a tengereken, óceánokon játszódó történeteket, de az én igazi szerelmem a "démonos-antikrisztusos-ördögös" sztorik. Tudom, ezt makogná minden tizenéves rokkersátánista is, akik dummyborgirt, méjhemet, meg palcsótamást hallgatnak, de esetemben nem valamiféle okkult ál-megszállottság ez. Nem vagyok sátánista (haha, az igazi sátánisták is tagadják!!!) sőt, hívő ember vagyok, még, ha nem is egyházi kereteken belül. Megmagyarázni ugyan különösképpen nem bírom ezt a vonzódásomat, de szerintem a zsáner más szegmenseihez ragaszkodó emberkék sem tudnák maradéktalanul alátámasztani, hogy miért éppen a földönkívülis, vagy a sorozatgyilkosos, netán a zombis témák ragadják meg igazán. Az emberi testet megszálló gonosz erők, vagy az Antikrisztus voltaképpen meg vannak említve a keresztény tanításokban is, ezáltal ha hiszel, akkor ezeket is el kell ismerned valósnak. Persze ez nagy blődség, mert azért nem rettegek ezektől a dolgoktól különösebben, a Biblia nem éppen ezen részével ragadott meg, de azt hiszem a gonosz, sőt a nagybetűs Gonosz bizony igen sok formájában mutatkozik meg az emberiség előtt nap mint nap. Meg ugye részemről nem kifelejtendő, ahogyan 11 évesen éjszakánként majd összeszartam magam (mondom csak majd'!) miután kiolvastam az "Ördögűzőt". Lehet akár ez is indok, nem szeretem magamat analizálni, de tény, hogy elég komoly hatást tett rám a könyv és a témája.
De elég belőlem (SOHA NEM!!!), épülésetekre következzen a történet.
Maya Larkin kislánykorában már átesett egy ördögűzésen, így felnőttként a tanítás mellett hívatásának tekinti az egyháznak a hasonló ügyekben való segítséget, és ezenkívül a Gonosz eljövetelének a jeleit kutatja. Egy családirtó férfi egzorcizációján megdöbbentő részleteket tudhat meg az Antikrisztus érkezéséről, ám ennek ára van: a gyilkos és Maya mentora, Lareaux atya is kómába esik. A megszállt férfi jegyzetei között lelt számkódokat megfejtve megtudja, kinek a testét foglalja el a Sátán, hogy a világot a saját igájába hajthassa. A neve Peter Kelson, bestseller író, aki a sorozatgyilkosok elméjét elemezgető könyveinek köszönhetően híres ember, és keresztény nevelése ellenére ateista, boldog házasságban él, szigorúan a tudomány és a logika embere, mit sem sejtve arról, hogy mire van kiszemelve születése óta. Az ördögűzésen szintén részt vevő Townsend atya radikális módszerhez nyúl: szét akarja durrantani egy estélyen az író fejét pisztolyával, de megakadályozzák, méghozzá úgy, hogy az az életébe kerül. Maya nem hagyja annyiban a dolgot, és megkörnyékezi Kelson-t, majd el is mondja neki a sorsát, de a keményfejű fiatalember természetesen nem hisz neki. Ám különös dolgok esnek meg vele, és tesz néhány olyan felfedezést, amely egyre inkább arra készteti, hogy újra felkeresse a lányt és együtt kezdjenek nyomozásba. Az egész világa összeomlik, és a fekete leves még hátra van:már csak egy napja van hátra, mert 33. születésnapján megtörténik az átalakulás. Mindent megtesznek, hogy a végzetet sikerüljön elodázni, de az viharos gyorsasággal közeledik.
A film minden különösebb hírverés nélkül került forgalomba az ezredfordulón, nem volt különösebb felhajtás körülötte érdekes módon, annak ellenére, hogy szereplői mind ismert és profi színészek. Forgatókönyvét Pierce Gardner jegyzi, aki ezen kívül íróként nem sok mindent alkotott, direktora pedig Janusz Kaminski, akinek ez volt az első rendezése, ebben a szakmában ő szintén nem különösebben aktív, de olyan filmekben működött közre operatőrként, mint a "Különvélemény", "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Amistad" és a "München", valószínűleg nagy spannja lehet Spielberg-nek, no meg "távoli rokona" is. Szinésznőnk, a nagy barna szemű Winona Horowitz, akarom mondani Winona Ryder, akit szerintem nem kell bemutatni, bár nekem magamtól csak az "Alien 4" jut eszembe, de szerepeltették doszt orrba-szájba kismillió filmben, hát szép lenne, ha szarul játszana, bár enyhén fáradtnak tűnik az alakítása. Szimpatikusra sikeredett második főhősünk Ben Chaplin játékában, az események után kissé kullogó Peter Kelson-ként, aki egy idő után már csak sodródik az árral, ahogyan minden összeomlik körülötte. Említeném még John Hurt-öt, aki szintén nagyágyú és felsorolni is sok lenne a szerepeit, nekem leginkább ugye a jó öreg Kane-ként ugrik be, ahogyan a filmtörténelemben elsőként esett áldozatul az alien-eknek.
A cselekmény drámaisága mellé kapunk alapból egy szinte színtelen sötét világot, fojtogató atmoszférával. Néha meg-megállunk egy-egy lényegtelen pillanatnál elidőzve ebben a különleges látásmódban, ezért is tűnt eleinte kissé vontatottnak az egész, de szépen lassan épülget, majd aztán már a felgyorsult események alatt inkább még időt szeretnénk még hőseinknek. A sztori ugyan megesett már jó párszor, alapként természetesen mindenki kórusban mondhatja, hogy Omen, de azért sikerült feldobni és érdekessé tenni, legalábbis engem megragadott, és az ezzel sokszor párhuzamba állított "Stigmatát" szerintem jó pár körrel lehagyja, bár én úgy érzem ez nem valami magas mérce. Minden a helyén volt, de senki ne várjon egy őrült vágtát a Gonosz ellen, inkább nyugodtabb és filozofikusabb, ám nem hiányzik a kellő feszültség és valami nyomasztó fílinggel manipulál. Zenéje ismerős a hasonló alkotásokból, de a mai világban szerintem ez már nem botránkoztathat meg senkit. Most viszont eljött a pillanat, amikor a negatívumot is fel kell vezetnem. Ide sorolhatnám az eleinte kissé lassan csordogáló eseményeket, de mindemellett egy kőkemény pontot jelent mínuszban a befejezés sutasága. Oké, manapság ugye elvárás a csavar a sztorik végére, sokszor felemeltem én is eme blogban a szavam ez ellen, nem kell mindig az a divatos fordulat... De itt egyszerűen itt maradunk katarzis nélkül. Befejeződik, tehát nem lehetne kifogásom, de ha hasonlatban akarnám kifejezni, olyasmi, mintha egy koncerten a zenekar levonulna a végén, és semmi ráadásra nem jönnének elő újra. Súlyos hiba, bár nem teszi feledhetővé az egészet, mégis értetlenül húzzuk fel a szemöldökünket: csak ennyi?
Mindezek ellenére és mindezekért, kap egy történelmi jelentőségű 8,5 pontot, az én nagyszerű ajánlásommal ellátva: meg kell nézni!

UI.: Még annyi szöget ütött a fejembe, hogy a Sátán miért olyan balfasz, hogy előre elárulja, kinek a testét foglalja el? Lúzer.

Lost Souls (Theatrical Trailer)

A szellemek havában - They Wait (2007)

2010-09-20T16:49:00.007+02:00

Uwe Boll-on viccelődni már körülbelül olyan kurva unalmas, mint a BIKICSUNÁJ, a SÜN! és Kiszel Tünde szemöldökén való vihogás. Ez a Boll faszi nem egyedülálló ám a maga nemében a szar filmekkel, csak megemlíteném Fred Olen Ray-t, vagy Jancsó Miklóst. Boll mester persze leginkább a kocka-gamer/lamer-eket haragította magára fos játékfeldolgozásaival, a magam részéről nem tartom különbnek a BloodRayne-től mondjuk a többi B-kategóriás fantasztikus filmeket a DinoKrok, vagy a Pterodactyl - Szárnyas gonosz - t, netán a Megalodon, a gyilkos cápát, vagy a Schindler listáját. Uwe most éppen amúgy is valami holokausztos baromságot kíván forgatni, minden bizonnyal újabb egetverő borzalmakat tekinthet meg Auschwitz-ról a tisztelt nagyérdemű, hogy majd néhány év múlva már megtörtént esetként kezeljék. Mint ahogyan tették ezt egy fentebb említett mozival, na nem a Megalodon-ra gondolok.
Tehát itt van ez a neves direktor, de ne riadjunk meg, Kedves Olvasó, jelen alkotásunkban csak mint prodjuszer szerepel, meg amúgy is csak nyugi, én nézek meg Értetek minden huszadrangú ökörséget, hogy aztán elhozzam nektek az Igét. Félre előítéletek! Amúgy is sok lenne már ezekből, miután megtudtam, hogy ráadásul kísértettörténetet nézhetünk meg, már kissé ráncoltam a homlokomat, mert valahogy uncsi már a csontjaikat keresgélő, megszentelt földben megnyugvó szellemek (vagy szellemkislányok) sztorija. Eccer-kéccer-ímmel-ámmal elmegy, de azért túlzásba ne vigyük, na. Aztán megláttam, hogy kóborló és bosszúért sóvárgó lelkünk ázsiai, hát elég morcos lettem. Amúgy is ki mondta, hogy én nem vagyok tele előítéletekkel???!!! Azonban mindennek ellenére megérdemlem a sörömet, meg minden egyebet, mert végighevertem ezt a másfél órát, sós mogyorót és Arany Ászokat tömködve a képembe. Micsoda kurva nagy áldozat, remélem értékelitek! Viszont az alkotók is megérdemelnek irányomból egy finom bocsánatkérést, mert el kell ismernem, annyira nem is volt rossz.
Ernie Barbarash a Kocka harmadik felejthető részéért felelős, mint rendező, vagy a "Hetedik érzék" második részéért (ilyen télleg van???), vagy a "Bedrótozva" című akciófilmért, amely kívül esik az érdeklődési körömön, ezért nem is kommentálom. A forgatókönyvet Trevor Markwart jegyzi, akinek ez az első komolyabb alkotása, kissé összeollózottnak tűnik, bár van benne néhány kellemes meglepetésnek ható egyedi íz is. Jaime King, főhősnőnk alakított többek között a "The Spirit" című marhaságban, meg a "The Tripper"-ben, amely neve ellenére nem nemibetegségről szól, hanem horror-vígjáték, és említésre méltó tőle továbbá a "Véres Valentin 3D"-beli szerepe. Egészen kellemes külsejű a hölgy, és még a színészkedése is egészen meggyőző, ügyesen alakítja a kétségbeesett szülőt, továbbá Sarah-nak hívják, mint szinte minden film hősnőjét. Vagy ez, vagy a Rachel. Láthatjuk még pár percre a jó öreg Michael Biehn-t, akit csak mellékesként említek meg, mint Sarah-n kívüli egyetlen fehér embert és ha nem lett volna ő Kyle Reese vagy Hicks tizedes, hát most baszhatná, mert egy mondatot sem pazaroltam volna rá. Ázsiai szereplőinkkel nem igazán foglalkozom, elnézést, ez nem rasszizmus, de nekem mind ugyanolyan, kivétel persze Bruce Lee, Jackie Chan, Sho Kosughi és még egy páran, no meg az a sok punci a pornófilmekből. Térjünk a lényegre.
Sarah és családja Sanghai-ban élnek, mígnem férje üzenetet nem kap Észak-Amerikából, hogy Raymond bácsikája elhunyt. Ezt meg is tekinthetjük rögtön az elején egyébként, ahogyan egy medvevadászaton valami sokfogú lény kinyírja itet. Összecsomagolnak és gyermekükkel útra kelnek az ottani kínai negyedbe a temetésre. Mint megtudhatjuk, éppen a Szellemek havában járunk, amikor áldozni kell a holtaknak, ételt, italt, pénz, nőt, ja nem, az utolsót azt nem. Sam, Sarah fia különös dolgokat lát, amit más nem. Ez lesz a veszte is: a halott Raymond bácsi (aki mellékállásban halottak csontjait küldte vissza a szülőföldjükre) lepusztult textilgyárában egy fiatal lány kísértetével találkozik, amely után egyszerre csak kómába esik. Anyja pánikba esve kezd nyomozni, vajon mi és miért történhetett gyermekével ez, szerencsére egy öreg kínai gyógyszertáros segít neki a hihetetlen igazságot felfedezni. A múltban borzasztó dolgok történtek, és a halottak segítséget követelnek, viszont a Szellemek Hava már csak napkeltéig tart, és akkor Sam meghal. Sarah versenyt fut az idővel gyermeke életéért, randa családi titkokra bukkanva.
Kétségtelenül elhasznált panelekből lett építve az egész, a feléig magam is amolyan középszerű kísértetfilmnek tartottam. Tudod, mint a lego házikó: próbálhatsz mást építeni az összetevőkből, de az eredmény úgyis a szokásos lesz. Viszont a történetnek sikerült adni némi egyéni ízt, és ötletesnek tartom az alapokat. Frászt nem fogunk kapni tőle valószínűleg, kissé megfáradt és elcsépelt, aki akar, vagy tud, az próbáljon némi feszültséget érezni, vagy izgalmat, nem garantálom, hogy nincs benne, de engem nemigen vágott meg az éle. Említhetem még a zenét, amely egészen ügyesen sikerült, és a bevezető képsorokat, a medvevadászattal - és erősen pozitív a végén kisülő meglepetés, amely az sztori kulcsa is egyben. Érdekességként megjegyzem, hogy a film kanadai, és tapasztalataim szerint ez rossz ómen. Valamiért nem különösebben sikerednek olyan faszára az onnan érkező alkotások, persze nem a "Váratlan utazás" című sorozatra gondolok, mert az jó, hehe... Vagy csak a sok Sci-Fi Channeles produkció miatt lenne bennem ez az előítélet? A műfajt bizony nem sikerült megreformálniuk, még különösebben maradandót sem hoztak össze, olyan se hús, se hal. Egyszer azonban érdemes megnézni, mert nem igénytelen és gagyi, mindannak ellenére, amit fentebb felsoroltam. Tudom, nem sikerült valami ínycsiklandóra a jellemzés, senki nem fog rohanni a képernyő elé, hogy végigülje, pedig inkább a pozitív irányba billen a mutató. Megy a 10/6, mert ennyit azért megérdemel.

UI: Mellékelt képünk sajnos nem a filmből van, de főhősnőnket ábrázolja, és milyen ember lennék, ha nem osztanám meg férfitársaimmal???!!!

Piranha 3d

2010-09-10T15:03:00.015+02:00

NÉMO NYOMÁBAN

A nyár egyik nagyon várt attrakciója a Joe Dante - féle kultikus Piranha 3d remake. Az eredetit is láttam, a folytatásait szintúgy és ha akkoriban több eszem van, biztos olyanokon merengtem volna a csillagok alatt fekve: vajon ez egy kontra a Spielberg Cápa-filmekre? Mindenesetre rossz érzés maradt bennem ezzel az élőlénnyel kapcsolatban. Egy újabb iszony a fóbia listámon. Bosszúból én meg a latin nevét nem tanultam meg, úgysem tudnám leírni. De, ti is bevallhatjátok (senki nem fog gyávának tartani) nem simogatnátok meg három kívánság reményében. A mostani történetről dióhéjban annyit: a régi divatos katonaikutatósmodósítósizét mellőzve, egy tó alatti barlangrendszerből valami szeizmikus mozgás következtében előkerült halraj hozza ránk a frászt. Különösen üdítő lehet egy ilyen film a nagy meleg elmúltával némi nyárutó ízt csalva ebben a borús őszi időben.

Amerika. Viktória tó. 40 fok árnyékban. Ibiza hangulat. Itt a nyár, fiatalok buliznak, délelőtt 9 óra. Nehéz eldönteni ez már a buli, vagy még az after party. Ők nem sejtik, hogy nemrég kiszabadult pár vérszomjas ponty. Igen, már így az elején és nem a 80. percben. Itt kerül a képbe főszereplőnk Jake (Steven R. McQueen -Vámpírnaplók) a helyi seriff lúzer fia. Neki ez a hely nem a paradicsom, ő egy helyi srác. Valami nagy mázlinak köszönhetően mégis idegenvezetője lehet a környéket kipécéző „nagyon” híres pornófilmes stábnak, Derrick (Jerry O’Connell -Sliders sorozat) főnöksége alatt. Egy igazi fasz hatalmas egóval, saját site-tal és dögös csajokkal. Valahogy a hajóra keveredik Jake volt nője Kelly, még páran a stábból és kiruccannak filmezni a közeli sziklákhoz.

A tóhoz érkezik még egy kis szeizmológus csapat is, feltérképezni a rejtélyes földrengés okait. Ők amilyen gyorsan jöttek, úgy el is haláloznak. Ez van. Nem állhat az egész múvi mókából meg félmeztelen lányokból. Csabexnak lesz mit feltennie a csöcsös blogjára. Szép lassan előkerülnek az eltűnt helybéliek... maradványai. A seriff (Elisabeth Shue) nyomozásba kezd. A fentebb említett kutatók halálakor ,,kifognak” grátisz egy hatalmas piranhát. Szerencsére a helyi halas fickó felismeri a 2 millió évvel ezelőtt kihalt példányt. Nem szeretnék minden dolgot leírni, mert akkor nem lesz meglepi. Azt még muszáj elárulom a fiatalok buliznak ezerrel. Az igazi partiarcok mégis a film vége felé érnek oda amikor megnyit a piranha-étterem.

Több jelenet is van amikor nem látunk semmit a sok vértől :) A halacskák dolgoznak rendesen, csont nem marad szárazon, asszem erre mondják vérfürdő. Nem csak a dögök ontják a vért, az írók is igyekeztek az eluralkodott pánikot mindenféle halálnemmel izgalmasabbá tenni. Hajókarambol egy véletlenül ott kapaszkodó ember buksiján. Elég kemény amikor az egyik táncikáló ribancot ketté vágja egy kábel, arról nem is írva amikor a hajócsavar megskalpol egy csajt. Ezeket csak azért írom le, ha netán valaki nem sejtené mire fizet be, legyen némi fogalma mi vár rá, és a legdurvábbat még nem is említettem.... A készítők igyekeztek megfelelni az elvárásoknak. Az álprűd amcsiknál biztos meg is kapja a legmagasabb korhatárt. Tegyük hozzá joggal.

Az egyetlen jelenet amibe bele tudok kötni az lenne amikor a hőssé avanzsált nyálas képű kutató Rémbóvá változik, (biztos az adrenalin, meg a rendező) és jetskivel elkezdi kimenekíteni az emberkéket, majd 20 méter kaszkadőrködés után beleejti őket a vízbe- ,,ússzatok ki a partra” Ez nem egészen volt világos, majd a nagy életmentés és kötszertekergetés helyett a seriff anyukával tart a fiát menteni. Biztos befutó lehet a mostohaapa szerepre, ha megéri a film végét. Na jó, van még egy dolog, ez a film végi túlzásoknál csücskösödik ki, aki megnézi tudni fogja most mire gondolok.

Az egészet összefoglalva: Alexandre Aja (Magasfeszültség, Tükrök) eddigi munkáira sem lehet sok panasz, az eddig látottakra rátesz még pár lapáttal és bár a történet nem valami fondorlatos semmiképp nem nevezhető vérszegénynek. Picit öncélú és túlzásoktól sem mentes mozi kerekedik ki a végére, de mit vár az ember ha adva vagyon sok száz vérszomjas hal, szórakozni vágyó fiatalok és mi is ezt szeretnénk. Van feszültség, szemet gyönyörködtető idomok és sok víz. Minden együtt egy remek kis nyárvégi Trash mozihoz. Az külön kuriózum, hogy a rendező úr nem átallott egy-két híresebb embert cameóztatni. Így kell méltó remake-et csinálni. Szeretnék még a Balatonban megmártózni és ki tudja, hátha felbukkan egy-két piranha áldozatra várva-a-a, ezért nem merek kevesebb pontot adni.

10/10

The Expendables (2010)

2010-09-02T11:19:00.014+02:00

Úgy gondoltam, hogy nem írok erről a filmről, hiszen mostanában ettől lesz hangos az egész internet, méltató és lehúzó kritikák-leírások árasztanak el bennünket tonnaszám, nem győzvén kapkodni a fejünket, és vakarászni: kinek higgyek? Dehát baszok bele, mégiscsak bepötyögöm a meglátásaimat, hiszen a Kedves Olvasó nagyon is kíváncsi az ÉN véleményemre és értékítéletemre, legalábbis a rengeteg rajongói levél alapján, haha. Meg vissza-visszakanyarodnék néha az eredeti felálláshoz, (mert néha el is felejtem), hogy az egész csak egy blogocska, amelyben leírhatjuk egy páran a véleményünket, aztán ha olvassa valaki, akkor olvassa, ha nem, nem. Persze azért nem árt, ha néha belenéztek...
Itt van tehát ez a múvi, amely régóta várva-várt pillanatot foglal keretbe, bár kissé megkésve. A 80'-as 90'-es évek akció és B-kategóriás sztárjai együtt. Megöregedve, kissé ráncosan, néhányuk csak pillanatnyi szereppel, de mégiscsak: egy olyan mozi-álom vált valóra, amit a magamfajta egyszerű, kissé elferdült ízlésű (bár a 90'-es években ez volt a normális, mindenki ezen nőtt fel, nem a "Hangyák a gatyában"-on) filmrajongó nagy örömmel vesz tudomásul. A VHS kazetták nagy szellemei újra itt kísértenek, éppen ezért némi elfogultság fog jelentkezni részemről, előre jelzem.
A 64 éves Sylvester Stallone ( Filmek nagyjából, ki ne ismerné ítet: Rambo-sorozat, Rocky-sorozat, Kobra, Túl a csúcson, Tango és Cash, A Pusztító estébé...) úgy érezte, hogy tartoznak ezzel a filmmel még a rajongóknak, (vagy egyszerűen csak ő tartozott már néhány hitelintézetnek, a lényeg az eredmény), és összekaparta régi vetélytársait, akikkel nem különösebben szívlelték egymást. Legalábbis az akkori bulvárhírek szerint, erősen rivalizáltak egymással. No persze azért ne higgyük azt, hogy Eric Roberts (a lófejű Julia Roberts testvére, továbbá olyan filmek szereplője, mint a Szökevényvonat, Riválisok, Halálos riválisok, Szirénázó halál, A specialista és még sok egyéb...) valaha is komoly riválisa lett volna mondjuk Mickey Rourke-nak (Lásd: Angyalszív, A sárkány éve, 9 és fél 7, Nyerő páros...). Belevágok a sztoriba, amely nem meglepő módon nem követel sok leütést.
Van egy sziget valahol a Mexikói-öbölben, amelyet egy nagyon gonosz diktátor (minden adva van ehhez a gonosz el presidente szerephez; állandó katonai egyenruha, akcentus, és a nélkülözhetetlen barett sapi) irányít, és természetesen őt pedig a jó öreg gonosz ámerikaiak mozgatják a háttérből a kábítószerért. A zsoldoscsapatot felbérelik, hogy ugyan hatoljanak be a kis államba, és öljék meg az El presidente-t. A művelet nem sikerül különösebben, sőt, még összekötőjüket (aki ráadásul maga a tábornok lánya) is otthagyják Vilena-szigetén, mentve saját bőrüket. Barney lelkiismeretfurdalással küszködik a lány miatt, és úgy dönt visszatér, ha kell egyedül. Mindeközben a csapatból kábítószeres őrült viselkedése miatt kidobott emberük árulóvá válik, és nyomra vezeti az Államokban is ellenségeiket. Így már végképp nincs más hátra, mint a szabadítóakció (Rambo ebben kurva jó, amúgy is), amelyben szerencsére vele tartanak társai is, majd egy kisebb háború következik, verekedések, tűzijáték és minden, ami elvárható egy ilyen alkotástól.
Talán nem okoz meglepetést, ha elárulom, nem érdekelnek a fegyverdörrenéssel teli lőporfüstös mozik, kivéve, ha a '80-as 90'-es évek nagyszerű és minden alapot lefektető tesztoszteron-szagú heroikus művei azok. Manapság, mintha kivontak volna minden esszenciális anyagot ebből a műfajból. Nincsenek hősök, csak szereplők, hiányzik a férfiasság, próbálnak némi intellektuális ízt belekeverni, holott a könnyedség hiányzik, az irónia, az egyszerű történetek bája, és a pátosz. Nincsenek már kultikus sztárok, azok az idők már sosem térnek vissza. Illetve most mégis.
Több dolgot is igazán fájlalok. Elsősorban az időzítést. Miért, miért, miért nem lehetett leforgatni ezt a kilencvenes évek közepén? Nem lett volna jobb, sikeresebb? Vagy egyszerűen akkor még elfoglaltak voltak a mostanság kissé mellőzött színészek? Mindent vitt volna a mostanra kissé nyugdíjas sztori. A másik igazi fájdalom az Arnold Schwarzenegger (Huhh, rengeteg nagyszerű és korszakalkotó szerep, Conan, Terminator, Predator, Kommandó, Vörös zsaru, Total Recall...stb...) és Bruce Willis ( Die Hard-széria, Sin City, Ponyvaregény, Az utolsó cserkész...) rövidke cameo-ja. Sajnos az akciófilmek két koronázatlan királya nem vállalta már a filmforgatás maceráit.
Mindettől függetlenül egy igazán remek élménnyel lehetünk gazdagabbak, ha megnézzük. Még talán az ifjabb generáció is, már, ha egy kis időre elfelejtik azt a téveszmét, hogy az ilyen filmekbe a Daniel Craig-ek, meg az Adrian Brody-k valók. A parádés szereposztás, a pörgő akciók és a durva erőszak után mindenki megnyalhatja a tíz ujját. A történet egyszerűsége senkinek ne vegye el a kedvét, és a néha furcsa és lehetetlen akciók sem. A harci koreográfia pontos és villámgyors, nyoma sincs a szinte művészieskedő verekedéseknek, mint régen, így jóval valósághűbbnek tűnik és erőszakosabbnak. Nincs leállás, nincs üresjárat, mint egy körhinta, csak visz és nem szállsz ki belőle, csak ha lejár. Ami kellemes meglepetés: hiányzik belőle a romantikus faszkodás, egymás karjaiba omló szerelmesek a The End felirat alatt. Nagyszerű, ideje is leszokni erről a baromságról. Nagyon sok megmosolyogtató kikacsintást tartalmaz, amit természetesen leginkább azok értenek, akik legalább fél szemmel követték a szereplők életpályáját. Feszes és pörgős az egész, Stallone, ha sztori-íróként nem is remekel (de kell-e vajon több egy ilyen mozinak?) rendezőként mindenképpen. Az ifjabb generációnak is jut hős, ő a másodfőszereplő, Jason Statham, szerencsére kiegyensúlyozottan meg is marad másodhegedűsnek és profi tőrvetőnek. Ami igazán örömmel töltött el, az Dolph Lundgren (Pl: A Megtorló, Vörös skorpió, Tökéletes katona, A világ urai, Sötét Angyal, Leszámolás Kis-Tokióban...) . A szőke óriás mégsem süllyedt el a bűnrossz "Tökéletes katona 3."-mal (amely olyan volt, mintha itthon forgatta volna néhány hobbifilmes) a mellőzöttség mocsarába, és minden szerep-percében bravúros. A film kasszasiker, és remélhetőleg az elkorcsosult ifjúság végre felfedezi, hogy az olyan manapság semmibevett fogalmak, mint bajtársiasság, hősiesség, férfiasság igenis szép és felemelő dolgok. Esetlegesen rámutathatna Hollywood fospoducereinek arra, hogy igenis van még létjogosultsága ezeknek, nem csak a gübbedt hátú baszgörcsös zsidó tiniknek, a formátlan és torz arcú "szexszimbólumoknak", és a nyálcsöpögtetős "könnyed" romantikának. Kedvesem tized-annyira sem szereti az ilyen filmeket. mint én, de a végén elismerően nyilatkozott róla. Ez végképp meggyőzött. 10/10.
A fanyalgók, meg kapják be.

UI: Elméletileg (a nagy sikerre való tekintettel) készül már a folytatás, lenne néhány ötletem a szerepekre, mondjuk: Jean-Claude Van Damme, Michael Dudikoff, Chuck Norris, Cynthia Rothrock, Don "The Dragon" Wilson, Steven Segal, Jackie Chan, Steve James, Lorenzo Lamas, Mark Dacascos... na jó, abbahagyom, pedig lenne még... :)

End Of The Line (2007)

2010-09-01T23:06:00.019+02:00

Itt egy újabb film, azon több tucat "műremek" közül, amely feltehetőleg nem fogja megváltani a horrorfilmek világát, gondoltam mielőtt az End Of The Line című alkotás megnézésébe kezdtem volna. Ezen megállapításomat alátámasztandó hosszasan sorolhatnám az indokokat, de elég ha azt írom, hogy a film rendezője (Maurice Devereaux) első filmjét (Blood Symbol) 1992-ben készítette el és az azóta eltelt tizennyolc év alatt, az első filmjét is beleszámolva, az End Of The Line a negyedik alkotása. Mondhatnánk persze, hogy "jó munkához idő kell" és pufogtathatnánk egyéb idióta közhelyeket, de csak abban az esetben, ha azok igazak lennének és teljes mértékben fednék a valóságot. De nem. Devereaux úr előző három alkotása bizony még a Google-nak is feladta a leckét, mert szinte semmiféle információval nem lettem gazdagabb a szóban forgó rendező korábbi munkásságáról. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy elméletileg készített a most elemezni kívánt alkotáson kívül is három filmet, de itt megállt a tudomány. Devereaux úr mintha nem is létezne, a filmművészetéről már nem is beszélve. Erős volt a gyanúm, hogy nem vesztettem sokat azzal, hogy alkotásaihoz nem volt eddig szerencsém. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kikövetkeztessem, valószínűleg nem a Google esküdött össze a tehetséges rendező ellen, sokkal inkább valószínűsíthető, hogy rendezőnk filmjeire, a szűk haveri körén kívül, nem volt nagy kereslet. De nincs is ezzel semmi baj. Nem születhet mindenki filmrendezőnek. Azt azonban nem értettem, hogy három (feltehetőleg) megbukott film után miért kell erőltetni azt, ami nyilvánvalóan nem megy? Az első kudarc még magyarázható azzal, hogy Kanada nem Hollywood és ez rendben is van, de a második és főképpen a harmadik film bukása után már kissé groteszk Devereaux úr kétségbeesett próbálkozása a filmrendezés terén. Azt sem értem egészen, hogy három olyan film után, amit gyaníthatóan teljes érdektelenség és közöny fogadott, ki adhatott pénzt arra, hogy negyedszerre is megpróbálkozzon a lehetetlennel.

Az, hogy mennyire bíztak Devereaux úr sikerében a film költségvetésén jócskán meglátszik, ám szerencsére ez semmit sem ront le annak nézhetőségéből. Ja igen elfelejtettem írni, hogy rendezőnk ezúttal egy nézhető, sőt helyenként kifejezetten jó filmet készített. Az alacsony költségvetést kiválóan ellensúlyozta azzal, hogy az egész történet tulajdonképpen egyetlen helyszínen (egy metró alagútrendszerében) játszódik és mindössze néhány óra történéseit meséli el. Ezért a bravúrért mindenképpen megérdemli a dicséretet, mert olyan remekül tette észrevétlenné a film minden bizonnyal minimális anyagi hátterét, hogy az a legkevésbé sem zavaró. Kifejezetten jót tesz a film történetét tekintve amúgy is komor hangulatnak a sötét, rideg, alagútrendszer.

A történet tulajdonképpen pofon egyszerű. Egy teljesen átlagos ápolónő, egy fárasztó nap végén (egyik ápoltja, miután gyógyultnak nyilvánították és kiengedték a kórházból, bekattant és a metró elé vetette magát) hazafelé utazna az éjszakai metró utolsó járatával, amikor valaki két állomás között hirtelen meghúzza a vészféket és a szerelvény az alagút közepén megáll. Aki kicsit is szorong a bezártságtól, annak feltehetőleg mondani sem kell, hogy már itt milyen nyomasztó érzés keríti hatalmába a nézőt. Az utastájékoztató hangszórójából recsegve, szaggatottan, alig érthetően a vezető tájékoztatja a metróban rekedteket, hogy hamarosan újra indul a szerelvény, addig is őrizzék meg megmaradt nyugalmukat. Könnyű azt mondani, főleg úgy, hogy a már említett ápoló a sötét alagútból mindenfelől ijesztő neszeket, sikolyokat és egyéb, az idegeket nem kifejezetten simogató, barátságtalan hangokat vél hallani. De ez még a legkisebb gondja. Nagyobb az, hogy amint a szerelvény megállt, egy "Örök Remény hangja" nevű szekta tagjai, akik szintén azon a járaton utaznak, üzenetet kaptak a személyhívójukon keresztül a szekta vezetőjétől, hogy mivel hamarosan bekövetkezik az Apokalipszis, meg kell váltani a bűnben szenvedő embereket. Ez eddig nagyon kedves és humánus dolognak is tűnhet a részükről, a probléma mindössze annyi, hogy a feloldozás alatt a szekta tagjai nem a bűnök megvallását és az azért kapott bűnbocsánatot értik, hanem az élők elpusztítását Elképzelésük szerint az általuk megöltek üdvözülnek és megtisztult lelkeikből áll majdan össze Isten serege, amely az Apokalipszis bekövetkeztekor majd a Gonosz által feltámasztott halottak ellen megvívja a harcot. A rögeszmés szektatagok megkapva tehát a jelet, elkezdik lemészárolni a két állomás közt megrekedt metró utasait. Innentől kezdve a főszereplő és az időközben köré verődött kis csoport nem tehet mást, mint megpróbál kijutni a felszínre, hogy megmeneküljön az őket üldöző fanatikus szektások által kínált "feloldozás" elől. Röviden ennyi maga a történet, de természetesen ennél jóval többről szól a film. Érdemes például megjegyezni azt, hogy a filmben igyekeznek elkerülni azt a sablonos megközelítést, miszerint vannak a "jók" és vannak a "rosszak", közöttük pedig éles határvonal húzódik jól elkülönítve őket egymástól. Nos az End Of The Line esetében szerencsére erről szó sincsen. Igaz, hogy a filmben a "jó" oldalt képviselők többnyire valóban pozitív tulajdonságokkal rendelkeznek, ám az úgymond "rossz" oldalon állók, a szektatagok, esetében ez már közel sem annyira egyértelmű. Inkább tűnnek egyszerű, teljesen hétköznapi embereknek, akik esendőségük és befolyásolhatóságuk miatt egy magát Tisztelendőnek nevező manipulátor áldozataivá váltak, mintsem gonosz, elmebeteg gyilkosoknak. Ami további nagy erénye a filmnek, hogy a befejező képsorok után már korántsem lehetünk biztosak abban, hogy a főszereplőket üldöző és azokat a haláluk árán "feloldozni" kívánó vallási fanatikusok egy őrült téveszme szerencsétlen áldozatai, illetve abban sem, hogy amit tesznek az voltaképpen rossz. Nem lőném le a film végét, de érdemes elgondolkodni rajta és ha másért nem is, de ezért mindenképpen megéri megnézni.

Összességében az End Of The Line egy remek sztorin alapuló film, nagyon jó zenével, helyenként egészen nyomasztó atmoszférával és képi világgal, de igencsak közepes színészi teljesítménnyel. Egyetlen hibát tudnék kiemelni, ami a horror műfajnál nem feltétlenül hiba, ám ennek a filmnek az esetében kicsit felesleges volt, az a véres jelenetek mennyisége. Pozitív, hogy a filmben szinte egyáltalán nincsen üresjárat, hogy már az első tíz percben ömlik a vér és onnantól kezdve aztán másfél óráig mást sem láthatunk, mint kőkemény vérfürdőt és válogatott öldöklést, ám ez jelentősen rontott a film indulásakor érezhető nyomasztó, rideg, szorongató hangulaton. Ezt az egyet sajnálom. Egy remek, az idegeket próbára tevő film helyett kapunk egy érdekes sztorival rendelkező tucathorrort a durvább fajtából. Nem azt mondom, hogy rossz film, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de kár érte, mert véleményem szerint ebben a sztoriban sokkal több volt.

7/10

Kísértethajó - Deep Rising (1998)

2010-08-15T11:53:00.004+02:00

A mű nem összetévesztendő még véletlenül sem a „Szellemhajó” (Ghost Ship) című alkotással, noha van közös vonásuk egyébként, hiszen mindkettőben a vízen játszódnak az események. Meg hajókon. Van néhány egyéb, de részemről elhanyagolt hasonlóság is bizonyára még, amelyekről már csak azért sem tudok nyilatkozni, mert a „Ghost Ship” – et régebben láttam, és igazándiból nem sok minden maradt meg bennem, csak némi keserű szájíz, ami biztos jele annak, hogy nem igazán sikerült elbűvölnie. Mint azt már többször is lekopácsoltam ebben a fantasztikusan jó blogban, nálam, ha egy horror a vízen-vízben játszódik, az már fél siker. Van valami hátborzongató a végtelennek tűnő óceánban, és a tág horizont ellenére is elfogja az embert a rideg magárahagyottság érzése. Már legalábbis az ilyen filmekben, natürlich, ha valaki szeretne befizetni engem egy föld körüli utazásra egy luxushajón, az ne legyen szégyellős, nyugodtan tegye meg, mert alkoholos koktélokat kortyolgatva szívesen elgyönyörködnék a naplementében, meg a bikinis bulákban egy kényelmes napágyban dögölve a hátsó fedélzeten. De, mint említettem, valóban tud olyan félelmetes hely lenni, mint mondjuk egy északi-sarki támaszpont, vagy egy sivár idegen bolygó. Legalábbis számomra, asszem Spielberg baszott ki velem anno, mert kicsiny gyermekkoromból megmaradt emlékeim szerint még a fürdőkádban is cápáktól féltem.
Jelenlegi rendezőnket nem is nagyon kell bemutatni, hiszen Stephen Sommers olyan nagy volumenű szemetekben vett részt, mint a „Múmia” és összes visszatérése, a Van Helsing és a G.I. Joe film. Ezek alapján leginkább a gagyi-gyáros kép vázolódott fel szemeim előtt. Mert mindezek ugyan nagy költségvetésből készülgettek, ámde rendkívül bugyuta, elcsépelt történetek és karakterek összessége, leginkább a látványvilágával moziba csalogató produkciók. Tegyük hozzá, hogy a történetekben ott van a keze, nem csak egyszerűen megrendezte ezeket. Főszerepre Treat Williams (Többek között: Hair, Nyugodjak békében, Mulholland - Gyilkos negyed, Fantom, Az ördög maga, Piton 2….) lett felkérve, aki perfektül hozta Finnegan szerepét, mintha csak ráöntötték volna, bár eredetileg Harrison Ford-ra bízták volna alakítását, kíváncsi lettem volna arra a verzióra is, hiszen nagyon Han Soló-sra sikeredett karakter. Valószínűleg jóval felfutottabb moziról beszélnénk ezáltal, de nem szomorkodom emiatt különösebben, nekem így is megfelel. A flegma és kényszeredetten hős kapitány mellé a szép Famke Janssen került hősnőként, akit már a „100 Feet” kritikájában is csak dicsérni tudtam, most sincs ez másként, tökéletesen formálja meg a szimpatikus (és persze gyönyörű) szélhámosnőt. (Az ő szerepére eredetileg a szintén első osztályú muff, Claire Forlani indult volna, de három nap után összebalhéztak a direktorral, úgyhogy olaj és csere!) Odacsapták melléjük még Kevin J. O'Connor-t, aki a kalandfilmes hagyományokból átmentett vicces figura, jópárszor sikerült megmosolyogtatnia ebben a különös masszájában a kaland-horror-akció-sci-fi-thriller-nek. Bele is vágok. Már a sztoriba.
„Az vezet, aki fizet” – vallja Finnegan kapitány, ezért aztán minden különösebb kérdezősködés nélkül felbérelhető két társával (Pantucci, a kissé féleszű gépész-zseni és Leila a gyönyörű ázsiai lány), hogy kis hajójukon különböző gyanús figurákat szállítsanak, csempészgessenek. Jelenlegi utasaik állig felfegyverzett keményfiúk csapata, a halmozottan ellenszenves Mr. Hanover-rel az élükön valahová a Dél-Kínai tenger egy pontjára akarnak eljutni. Magukkal hozott szállítmányukat a kíváncsi Pantucci titokban megvizsgálja: több hatalmas torpedót hoztak magukkal. Rajtakapják vizsgálódás közben, és csak Finnegan és egy szigonypuska menti meg a halálra veréstől. Innentől kezdve már senkinek sem őszinte a mosolya a fedélzeten. Nem messze tőlük eközben nagy mulatozás folyik az Argonautica nevű óriási luxusóceánjárón, mígnem valami borzalmas dolog történik, és egy mentőcsónak elszabadul. Hőseink neki is rohannak ennek, mivel radarberendezésük folyton lerohad, és a motorcsónak baszott nagyot robban, még meg is lékeli őket.
Mint kiderül a profi harcosok csoportja éppen az Argonautica-ra igyekszik, azon egészen prózai okból kifolyólag, hogy jól kifosszák és elsüllyesszék. A kapitányt és gépészét magukkal cipelik, hogy a sérült alkatrészeket megszervizelhessék. Fenn a hajón meglepetés várja őket: a gazdag vendégsereg sehol, viszont minden csurom vér. Találnak néhány túlélőt, többek között egy raktárba zárt szélhámosnőt, és a páncélteremben a kapitányt és az egész kóceráj tulajdonosát. Az életben maradtak beszámolója némiképp zavaros és hihetetlen, éppen ezért magyarázatképp hamarosan személyesen is összefutnak hőseink a randa, ámde hatalmas féregszerű lényekkel, amelyek sürgős jelleggel költséghatékony módon megszabadítják a produkció készítőit a színészeknek kifizetendő nagyobb gázsiktól, mert rövid úton lecsökkentik a létszámot. Az ésszerűség szerint már a foglyok is fegyvereket kapnak, mert már minden kézre szükség van a megmeneküléshez. Szerencsére Finnegan sosem veszti el hidegvérét és humorérzékét, így van még esélyük megúszni néhányuknak a sokfogú tekergőző szörnyeket.
Igazán jól szórakoztam a filmen. Erősen érződött rajta a „nagymozis” fíling, látszik, hogy nem videóra szánták. Mind a nagyszerű zenéjén, mind a feszültségoldó poénos beszólásokon, amelyek azonban nem mentek a hangulat kárára, sőt, inkább kiegészítették azt. Nem unatkozunk, míg elérünk a film akciós-csúcspontjáig, hanem élvezzük a kissé ismerős karaktereket és párbeszédeiket. Persze vérben és szörnyűségben sincs hiány, arat a halál bőségesen, ahogyan azt elvárhatjuk egy ilyen filmtől. Érződik az átlaghorrorok feletti költségvetés, bár a CGI szörnyek attól még CGI szörnyek maradnak, ám ezt már fel sem vesszük manapság. Főképp, mivelhogy itt sikerült bennünket kárpótolni kellemes, majdnem „popcorn-mozis” könnyedséggel és érzéssel. Ezzel persze nem arra célzok, hogy bugyuta lenne, hanem a kifejezésnek inkább a pozitívabb vetületeire célzom, izgalmak, humor és szórakozás.
Enyhe negatívum a kissé elnyújtott végjáték, a hosszadalmas menekülés – de ugye nem lehet minden tökéletes. Azt hiszem egyike lesz azon ritka filmeknek, amelynek még egyszer neki fogok ülni, és ez nagy szó. Megérdemli a 9 pontot, erősen javallott!!!

Deep Rising (Theatrical Trailer)

Hibrid - Splice (2009)

2010-08-14T21:32:00.013+02:00

Az ide visszatérő olvasók tudják, mi itt horrorfilmekről (néha másról) szoktunk írogatni. De, főleg ijesztgetős témákban utazunk. És amit most készülök írni, az sem horror :) sokkal inkább sci-fi, némi thriller beütéssel. Ellenben beindítja az ember képzeletét. Legalábbis nálam ez történt. Régóta foglalkoztat és talán többeket is érdekkelnek a génmanipulációról szóló hírek. A lehetőség ugyanakkor aggodalommal tölt el bár, azt le kell szegezni Isten a legnagyobb mókamester, mert oly sok dolog mellett létrehozta a DNS láncot amibe mikroszkópjaik fölé görnyedt fehér köpenyes tudósok belepiszkálhatnak. Legyen az ok bármily nemes és jó szándékú, nem biztos, hogy buzerálni kéne!. És mint oly sok alkotásból tudjuk, ezeknek többnyire katasztrofális vége van könnyekkel, sikítással és hullazsákokkal. A Newstead nevezetű gyógyszercég fejesei nem néztek még ilyen filmeket, vagy nem okultak az ott látottakból. Fittyet hánynak az ilyesféle dogmákra. Tudósaik már létrehoztak két eltérő gén keresztezéséből egy új fajt aminek testében rengeteg hasznos orvosi alapanyag megtalálható. Elérkezettnek látják az időt új szintre emelni a kísérletet. Az igazgatói székben ülők nem fogadják ezt kirobbanó örömmel. Mindenféle felmerülő etikai és morális lehetőségre hivatkozva lefújják a továbbiakat. Ezért istenkomplexusos kutatóik Clive (Adrien Brody Predators, A fiók) és Elsa (Sarah Polley, Váratlan utazás, Holtak hajnala remake) titkos kísérletben pármillió évet kihagynak a törzsfejlődésből és egy evolúciós hiperugrással új fajt hoznak létre ember és állat génkeverékéből. Persze mindezt a nagyobb, önzetlenebb cél érdekében, csak bizonyítási vágyból, és ha sikerrel járnak akkor úgyis elpusztítják amit létrehoztak. Kihagynám a tudományos maszlagot lévén nem értek hozzá és ez most nem is annyira érdekel. Olyan ez mint a jazz. Kell a hallgatásához egy bizonyos érettség. Szerintem meg szimplán szar zene és kész. Ez nem tartozik ide csak azért írtam le, hogy elüssem az elnyújtott jelenetet amíg színészeink kutatósat mímelnek a képernyőmön. A hosszú sikertelen kísérleti időszakot végül siker koronázza. A kísérleti fázis végeredménye egy 50 centis ondó kinézetű lény. Hááát, ez veszélyes! Most mi lesz, mindenkit megtermékenyít? Szerencsére ez csak egy átmeneti életforma és a ronda külsőből előbújik egy kis cuki őőőőő, hát olyan ízé. Valami simogatni való plüssfóka. Persze az előre beígért majdmegöljükhaéletképes duma csak duma is marad, nem lesz újabb halom a virágoskertben. Játék közben még nevet is kap. Dren, ezután így kell hívni, még jó mert az Izé név már foglalt.

A növekvő csemete egyre több értelem jelét mutatja magán, emellett, nő, mint a gomba. Alkotói kénytelenek nagyobb életteret keresni, nem kockáztathatják a lebukásveszélyt. Végül Elsa elhagyott farmján kötnek ki, távol mindentől egy huzatos pajtában. A lány, bocs, a lény felnő és a tinédzserek minden jellemző tulajdonságát felfedezhetjük rajta, beleértve a hisztériát és a dührohamokat is. Még jó, hogy nem tud beszélni, csak csipog mint a gumikacsa. Az idő ketyeg. Miközben közelebb kerülnek szereplőink gyermekükhöz egyre jobban elhidegülnek egymástól. Dren rendesen kikupálódik a kis ,,valamiből" kész felnőtt lett. Az ő esetében beszélhetünk igazi karakterfejlődésről :) A lassan, már-már monoton módon építkező film eléri a tetőfokát és ezen a ponton keveredik az Oidipusz történetével. Ami látványként szépen kivitelezett, de totálisan felesleges. Nem is értem miért, vagy minek kellett ezzel elbaszni (szó szerint) a film végét. Mert, innen már csak 15 perc van hátra egy összecsapott fináléval és kiszámítható befejezéssel.

Sajnos a történet alapját szolgáló kutyuljuk a DNS-t séma nem a legeredetibb, de úgy álltam a filmhez, ha nem kell másfél órán át petri csészében matató alakokat néznem, minden rendben lesz. Nem várhatom örökké, hogy a régen megszeretett filmeket überelje valami új. És valóban a türelem működött, a hangulat magával ragadott. A Splice nem akciófilm! Az egész film kb. 100 perc, ezalatt egy fegyvert sem sütnek el. Öreguras komótossága ellenére nem is hiányzott a lézer vagy a robbanás. Ezek nélkül is működik a dolog, nem tudom mitől, vagy miért nekem bejött. A tudományos kísérletnek indult történet olvasztótégelyként magába fogad minden belegyömöszölhető stílust. A romantikán át a fantasztikus filmek újat-keresését is belegondolva, a gótikus történeteket átitató vészjósló hangulatot és még kitudja mit.

A rendezői székbe Vinczenzo Natali foglalt helyet, neki köszönhetjük a Kocka című filmet. A Dren nevű lényt alakító hölgyről nehéz bármit is írni, azonkívül, hogy dekoratív és a fél teste animált (nem animál) nem lehet rá panasz. Sarah Polley (Elsa) a legpasszívabb az egész filmben. Se nem szimpatikus, se nem figyelemre méltó, olyan semmilyen, pedig úgy hírlik nagyon tehetséges. És, mennyire bizonyult jó választásnak az újkori intelligens akcióhős ideálnak kikiáltott általam nem favorizált Adrien Brody. Róla inkább elhiszem, hogy az amit alakít. Éppen csak vetíteni kezdték a másik moziját Predators címmel és megint egy szkáj-fájban láthatjuk ami bizonyára háttérbe szorítja eme filmjét. De se baj, úgyis kevesek kedvence lesz a Splice a maga sajátos hangulatával.

Nekem mindenesetre 10/8
Ámen

Védtelen gyermek - Case 39 (2008)

2010-08-08T13:07:00.004+02:00

Mindenkitől elnézést kell kérnem, mertmivelhogyminekutána jó ideje egy mondatot nem böfögött eme oldalra senki, de van kifogásom: a többiek lusták, én meg nem érek rá. Na jó, őszintén szólva (aki így kezdi, az hazudik!) nyár van és kurvára nincs kedve az embernek a TV előtt punnyadni, filmet nézni, amikó’ mehetek kocsmázni, strandolni, meg kocsmázni a strandon. De erőt veszek magamon, és sokszor emlegetett szociális érzékenységem felülkerekedett rajtam, hogy segítsek Nektek, Kedves Olvasó, mit érdemes megnézni és mit nem. Időm ugyan nem volt, ezért mélyen sanyargatott helyzetben a munkahelyemen voltam kényszerítve arra, hogy ezt a filmet megnézzem, bár az igazat megvallva (má’ megin’ hazudik!) jobban szeretek dvd-t nézni az ágyban fekve, elsötétített szobában, sörömet kortyolgatva, de ez jutott, szomorú helyzetben vagyok.
Hogy a magyar címet ki adta ennek a mozinak, azt nem tudom, de reménykedek benne, hogy hamarosan munkanélküli lesz.
Vágjunk is bele: Renée Zellweger úgy tekintett rám a képernyőről, mint egy rózsaszínre sült malac, amely csak a citromért könyörög a szájába, na, mondok magamban, ez is jól kezdődik, pont ezt a hülye picsát kellett főszereplővé tenni egy horrorfilmben, de hát mindegy, a Texasi láncfűrészes 4.-ben is nyújtott erősen feledhető szerepet a bridzsitdzsonsz. Hogy kellően megalapozott legyen unszimpátiám, kiderült, hogy a főhősnőnk valami szociális munkás, akinek a becsületes munkája az, hogy szülőket foszt meg a gyermekeitől. Mindezt tetézve valami borzalmas elhivatottsággal, és persze tudjuk, mi az eredménye annak, ha a hülyeség szorgalommal párosul. Zellweger a jól bevált aranyszívű szinglit hozza, amiért legszívesebben 100-as szögeket vernék a seggébe, de úgy látszik a sors erre kárhoztatta őt, még két év, és dagadt néger nagymamát fog játszani valami elbaszott eddimörfi-vígjátékban. Én szóltam.
Nos, megnyeri a főnyereményt a kis édes, ugyanis látókörébe kerül egy szintén fájdalmasan taszító kislány, Lilith, akit a szülei bőszen bántalmaznak. Magam sem tennék másként, már csak ránézésből sem, és amikor szülei bepakolják a sütőbe, már csak a vegetát hiányolom, kit érdekel, lehet, hogy összetörte anyukája porcelán nippjeit, vagy leejtette a zsíros kenyeret a parkettára, süssék csak meg a kis majmot! Ám megérkezik zsaru barátjával Emily (ez Renée filmbeli neve) oszt jól kiszabadítják a leánykát, elnyerve ezzel végképp az undoromat. Apuka biztosan jobban tudja, miért teszi ezt, nem értem, miért kell beleverni a fejét oly’ brutálisan a hűtőszekrénybe, beavatkozva egy család magánügyeibe. A hozzám hasonlóan szociálisan érzékeny Emily, aki olyan gusztustalanul geil módon tudja kiejteni a „Lily” nevet, hogy folyamatosan ökölbe szorul a bicska az ember zsebében, magához veszi a szerencsétlen kis neveletlen gyermeket, persze ímmel-ámmal, mert bizonyára a szingli életmódba csak a harcos melldöngetés fér bele, meg a jogunk van mindenhez-duma, de amikor kötelességről kerül szó, rögvest húzzák a szájukat a ribik. Van néhány jó napjuk, amíg egyszerre csak az egyik gyámolított kisfiú, Diego szanaszét nem bassza szülei fejét egy pajszerrel. (Go Diego Go!!!) A hab a tortán: hajnali kettőkor a kissrác telefonhívást kapott, és nem az aloeverát áruló majmoktól, hanem Emily lakásáról. Mivel ducifejű hősnőnk tudja, hogy ő nem hívta a kölköt, felébred néminemű gyanú a pici agyában friss gyermeke iránt, ha másért nem, legalább azért, mert észreveszi, hogy az turkált a cuccai között, ahol megtalálhatta Diego aktáját is. Én már izzítanám a sütőt, vagy legalábbis kigurítanám a labdát a sínek közé, amikor jön az expressz, de a jóhiszemű picsa mindent elkövet, hogy ne kedveljük. Azért annyit megtesz, hogy elviszi Lilith-et (mán’ a neve is gyanús!) egy vizsgálatra, ahol közeli jóbarátja, Doug elbeszélget egy teszt eredményeiről a gyerekkel. Jól megkapja, és a visszataszító kis picsa még azt is kiszedi belőle, mitől retteg a leginkább, az meg el is makogja, ahelyett, hogy felkenné a falra a flegma gyereket: a lódarazsaktól fél gyermekkora óta. A maszületett anyukának elmondja később: még sosem érezte magát ilyen rosszul, ennyire fenyegetve egy gyerek által sem. Aztán nem is kell csodálkozni, amikor otthon, a fürdőszobában lódarazsak másznak elő minden testnyílásából, és figyelem: kitöri kézzel a saját nyakát! Annyit azért a liba pozitív mérlegébe kell helyezni, hogy hamar feltámadt benne a gyanú és tartani kezd Lily-től, aki továbbra is igyekszik marhára édeske maradni, már csak ezért is tarkónlőném. A gyerek otthonában furcsálkodva nézett biztonsági-tolózáras ajtó már neki is aktuálissá válik, főként, miután rendőr haverja hülyének nézi. Ellátogat az igazi szülőkhöz, anyuka a diliházban fetreng folyamatosan a pokol tüze által égetve érezvén magát, apuka viszont még egészen jó állapotba leledzik,és semmiféle meglepődést nem mutat a látogatás okán. Elmondja, hogy a gyerek születése óta minden rokonuk meghalt, és hogy szerinte biztos, hogy démon költözött Lilith testébe. Emily-nek ki kell találnia valamit, hogyan is pusztítsa el a kis fattyút, meg, hogy elhízott feje valahogy illeszkedjen a formás testére. Mit ne mondjak, mindkét esetben kudarcot vall, bár legalább szimpatikussá válik egy szakadó esőben nedves ruhában való szaladgálástól. A pontot az i-re a hekus halála jelenti, aki már kezdett hinni neki. Emily akcióba lendül (Hehe, mint valami fasza kis pornófilm címe…). A végeredményt nézd meg.
A film nem rossz. Főként, ha párhuzamba állítom az utána megtekintett „Summer’s Moon” című fossal. Ahhoz képest fenomenális. Láttad már ezerszer ezt az Omen-tipusú filmet, a gyermek maga a gonosz, meg kell ölni. Itt viszont valami borzalom passzív a nevelőanyuka. Egyszerűen nem lép tovább a rettegés és sírás-rívás határán. Ahelyett, hogy ésszerűen szanaszét pofozná nyilvánosan a kis picsát, hogy elvegyék tőle, inkább reteszeket szerel a szobaajtajára. Jó, a dolog viszonylag érthető: nem szeretné, ha más família is beszopná. Valahol viszont szétesett az egész kohéziója, és jó néhány perc okoz nekünk unalmat, megterhelve elménket feleslegesen elhúzott pillanatokkal. Néha csak elborzadva nézem: ilyen a valóságban nincs, ennyire naiv picsa, ilyen tutyi-mutyi emberek… vagy csak én vagyok kissé heves. Megüli némi feszültség némi kihagyással az egészet, hiszen mindannyian sejtjük, hogy borzalmas dolgok következnek, és persze valóban. Christian Alvart, direktorunk eddig megrendezte a „Pandorum” című sötétben játszódó kissé fárasztó sci-fi-t (nem vagyok hajlandó horrornak nevezni), és az „Antitestek”-et, amely annyira nem volt kellemetlen élmény, ám egyik sem durrant túl nagyot. Nem mintha ez a műve kiemelkedő lenne, bennem azonban mégis megmozdított valamit. Olyan fele-fele érzés: néha rohadt unalmas, néha rohadt izgalmas. Annak ellenére, hogy sejtjük, mi lesz a vége. és annak ellenére, hogy Renée Zellweger-t legszívesebben egy savas kádban látnám viszont, a végére sikerül elnyernie némileg a szimpátiámat,. de mindez lehet, hogy csak annyi, hogy vártam már, mikor baszik ki alaposan a kis szutyokkal. Vagy csak a testre feszülő vizes ruha miatt lettem engedékenyebb. Meglepetést nem okozott, hiszen, mint fentebb említettem, már láttuk ezt a sztorit sokszor, ennek ellenére élvezetet okozott, ami nagy szó. Hogy sikerült belőlem kicsiholni némi gyűlöletet a karakterek iránt, az a kislánynak köszönhető, Zellweger meg bónuszba kapta. Szóval valamennyire megmozgatott, ezért pozitív irányba lendül a mutató, bár nem olyan erősen: a 10-ből 6,5-öt kap.

Lake Dead (2007)

2010-07-18T13:40:00.132+02:00

Őszintén szólva nem volt különösebb hiányérzetem, nem estem kétségbe, nem forogtam álmatlanul éjszakánként attól, hogy lassan három év telt el úgy, hogy nem volt szerencsém megtekinteni George Bessudo 2007-es, Lake Dead címre keresztelt, bemutatkozó filmjét. Úgy gondoltam, elsősorban a film címe alapján, hogy bár a minden évben megrendezésre kerülő amerikai "After Dark Horrorfest" elnevezésű horror-majális 2007-es programjában azon nyolc film közé tették, amelyeket úgymond látni kell "mielőtt meghalsz", én inkább szenderülök jobb létre úgy, hogy ezt az alkotást kihagyom, mintsem kidobjak másfél órát az életemből. Amúgy is könyvtárnyi irodalma van az 1000 film, hanglemez, festmény, város, koncert, temető, szeméttelep stb. "amit látnod kell mielőtt meghalsz" típusú könyveknek. De könyörgöm, kinek van erre ideje? Lassan már meghalni sincsen időnk nemhogy mindenféle jöttment, ráérős, fontoskodó filmesztéta ajánlásait végignézni. (Jó helyen mondom én is, na mindegy. Ettől ez még így van.) Nem szeretném előre lelőni a poént, de azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy a Lake Dead című alkotást nem fogják még a legelvetemültebb kritikusok sem azon ezer, de még tízezer film közé sem sorolni, melyeket okvetlenül látnia kell annak, aki nyugodtan akar átkerülni a másvilágra.

Jöjjön aminek jönnie kell, boncolgassuk kicsit George Bessudo úr első alkotását, melynek története körülbelül annyira eredeti, mint amennyire azt a címe is sugallja. Magyarán szólva, semennyire. Bár úgy harangozták be, mint valami korszakalkotó filmet, véleményem szerint ezt vagy maga a rendező írta hulla részegen, vagy olyan valaki, aki még életében nem látott horrorfilmet. Az egész történet körülbelül annyira eredeti, mint a kínai piacon kapható edzőcipő. Adott egy Isten háta mögötti lerobbant motel egy fákkal körülvett tó partján. A motelnek egy vén szivar a tulajdonosa, aki azt egy vele hasonló korú öreglánnyal kettesben vezeti. Az öreg az egyik éjszaka, nem bírva magával, kipattan az ágyból és mint akinek a maradék esze is elment őrjöngeni kezd, hogy márpedig ő véget vet "ennek" mert ez már "nem mehet így tovább". Ámokfutása nem mondható hosszúnak, mert a helyi seriff kiszállítja az autójából és agyonlövi. Ezzel a kissé béna, ámde annál sablonosabb jelenettel indul a film, de ami a nagyobb baj, hogy később sem lesz benne több eredetiség, mint abban a bizonyos kínai cipőben. A következő jelenetben megismerkedhetünk a főszereplőkkel, Brielle és Kelly Lake-kel (Kesley Crane, Kesley Wedeen) a két teljesen átlagos (tinihorrorba egyenesen ideális) szőke testvérpárral illetve Samatnhával (Tara Gerard) az alkoholista és ebből kifolyólag természetesen egy hatalmas szemétdombhoz hasonlító lakásban élő, ám ennek ellenére mindig tip-top (!) harmadik Lake lánnyal. A testvéreket nagyapjuk halálának híre és természetesen a hirtelen nyakukba szakadt örökség váratlanul éri, mivel a kedves apuka már évekkel korábban azt mondta nekik, hogy a nagyfater a másvilágra költözött. Akinek halálhírét keltik... A három testvér közül, a sablonoknak megfelelően, egyedül az alkoholista Samanthát nem hatja meg a nagytata halála így ő természetesen a temetés helyett, megelőzve a többieket, kiautózik a tóhoz, hogy szemügyre vegye a friss örökséget, amit természetesen a lehető leghamarabb pénzé szeretne tenni. A lerobbant motelben egy még lerobbantabb ám annál nyájasabb nő fogadja (Gloria szerepében Pat McNeely) a kivételesen józan Samanthát, de sajnos nem élvezheti sokáig a vendégszeretetét mert még aznap éjjel két, feltehetőleg elmebeteg, fickó meglehetősen kegyetlen módon bántalmazza, majd a még élő lányt a tóba dobja. A nagyfater elföldelése után a két testvér úgy dönt, hogy néhány haverjukkal kiegészülve kimennek a motelhez és eltöltenek egy hétvégét, hogy közben eldöntsék mi legyen az ölükbe pottyant örökség sorsa. A hirtelen összecsődített társaság természetesen szintén a már jól megszokott klisés tinihorror-figurákból áll. Van itt kanos, a barátnője szeme láttára flörtölő "nagymenő", ezt nagyvonalúan eltűrő de természetesen a háta mögött bőszen anyázó barátnő, és a kihagyhatatlan folyton tüzelő "iskola szépe", aki persze már az első alkalommal sikeresen ki is kezd az ügyeletes "nagymenővel", amikor elmennek tüzelőt gyűjteni tábortűzhöz.

Az üzekedésük után, hogy szigorúan ragaszkodjunk a kötelező klisékhez, azonban kellemetlen meglepetés éri őket, ugyanis a két félbolond, anorákos favágó újra lecsap és kegyetlenül elintézi őket. Szokás szerint halálsikolyaikból a barátaik egy kukkot sem hallanak, de amint kivégezték őket hirtelen hiányozni kezdenek nekik és szintén a megszokott módon rá is találnak az arcoskodó srácra, akit az anorákosok fellógattak egy fára. A társaság pedig, ahogy az a z ilyen típusú filmeknél lenni szokott, futásnak ered és nem foglalkozva azzal, hogy a másik barátjuk esetleg életben van vagy sem, mindent hátrahagyva bepattannak a lakóbuszba és elmenekülnek. Akinek ilyen barátai vannak, annak nincsen szüksége ellenségre, ahogyan azt mondani szokás. Az enyhén sokkos állapotban lévő társaságot a film elején már megismert rendőr állítja le, és vonja kérdőre. Már megszámolni sem lehet, hogy ez hányadik sablonos jelenet volt ebben a filmnek csúfolt valamiben, ám véleményem szerint ez lenne a legkisebb baj az egésszel. Nagyobb, sokkal nagyobb probléma, hogy sikerült úgy összecsapni a forgatókönyvet, hogy innentől kezdve tulajdonképpen már egy félbolond, Harry Potteren szocializálódott hülyegyerek is könnyedén kitalálja azt, ahová a történet ki fog futni. A társaság megmaradt tagjait a rendőr elviszi a motelba, mondván, hogy ki akarja őket hallgatni, ahol aztán szépen lassan kibomlik ennek az eredetiségnek még a legapróbb csíráját sem tartalmazó történetnek a lényege. Kiderül, hogy az őket üldöző két elmeroggyant, anorákos fickó valójában szintén a Lake családhoz tartozik, ugyanis a nagypapa által felfogadott Gloria sorra nemzi az utódokat abból a célból, hogy a Lake család fennmaradjon. A filmnek ezen a részén már én is nehezen igazodtam el, de valami olyasmit hámoztam ki ebből a teljesen összezagyvált katyvaszból, hogy az őket üldöző két agyhalott, akinek rendkívül eredetien Kane és Abel a neve, a rendőr és Gloria gyermeke. Azé a rendőré, aki meg (mint kiderült) szintén családtag, hiszen ő meg a lányok apjának a testvére, magyarul úgyszintén Gloria fia. S, hogy mindenre legyen magyarázat kiderül, hogy Samantha Lake valójában nem volt a lányok édestestvére, őt annak idején örökbe fogadták, ezért ölhették meg. Meg azért, mert feltehetőleg maga a rendező is tudhatta, hogy ennek az egész másfél órás borzalomnak az lesz az egyetlen értékelhető mozzanata, amikor a két kezeslábasba bújt szellemi hontalan megtámadja Samanthát. A film lezárását már felesleges is elmondani mert egyértelmű. A fiatalok felveszik a harcot a motelben élő kissé belterjes és meglehetősen hibbant társasággal, majd természetesen sikeresen elmenekülnek onnan.

Összességében nem is tudom mit lehet mondani erről a filmről. Mit lehet mondani egy olyan filmnek nevezett szemétről, aminek a történetét pofátlanul összelopkodták, amiben annyi eredetiség nincsen, mint egy feldolgozásokat játszó tribute zenekarban, aminek a forgatókönyve maximum a felhasznált papír miatt lehet egyáltalán említésre méltó, aminek a szereplői, az operatőre, de még a zenéje is kritikán aluli. Ez az a film, amit nem DVD-re hanem egyenesen a Film+-ra vagy a Hálózat tévére készítettek. Oda még elmegy. Ez az a film, amit az ember még a legádázabb ellenségeinek sem kíván. Ez az a film, amit valóban csak kifejezetten erős idegzetűeknek merek ajánlani. Aki esetleg ezek alapján érdeklődik Bessudo mester munkássága után (amit erősen kétlek) annak elárulom, hogy 2008-ban leforgatta második és egyben az eddigi utolsó filmjét Farmhouse címmel. A címadás úgy látszik továbbra sem erőssége a májsztrónak és észlényekkel teletűzdelt csapatának, de ki tudja talán az jobban sikerült, mint ez a borzalom.

2/10