What Keeps You Alive (2018)

0 megjegyzés
 A "The Vicious Brothers" szerzőpáros már maga mögött tudhat néhány kellemes hangulatú horrorfilmet. Colin Minihan és Stuart Ortiz közösen leginkább a forgatókönyv-írásban működnek együtt, társas rendezésük a "Grave Encounters", amely nagy sikert aratott, bár a magam részéről az elcsépelt "elmegyógyintézetben kísértetek" tematika okán lazán lepontozom magamban, annak ellenére, hogy volt hangulata. (Sajnos a szellemeket utóbbi években olyan szinten elhasználták, hogy nehéz viszolygás nélkül viszonyulnom a témához, és jelzem, hiába nevezték át démonoknak egyes rettentően jól szaladó mainstream blockbuster-sorozatokban, azok még mindig csak kísértként, poltergeistként viselkednek...). Minihan viszont egyedül ül általában ezen kívül a direktori székbe, és rendezésében ott van az "Extraterrestrial", amely már témája okán is közel áll szívemhez, vagy a "Vérvörös homok", amely a zombie-zsánerből egészen kitüremkedő és a tradíció unalmát kikerülő kis műremek. Lássuk, mit is sikerült összehoznia a boncasztalon hidegen fekvő alanyunkon.

Hideg, langyos, melegszik, melegszik, nagyon meleg!

 Nem akarok úgy tenni, mintha nem léteznének homoszexuálisok. Egyszerűen csak olyan elhanyagolható minoritás, amely súlyához mérten egyre nagyobb tért foglal a filmiparban is. Beszélhetnénk buzilobbiról is, de botorság lenne, ha csupán ennyit feltételeznénk, mintha egy nagy kirakós egyetlen darabkájára koncentrálnánk. Hogy divatból, vagy a korszellemnek meghajolva, netán extremitást felkarolva készült-e ez a mozi, meg nem tudnám mondani, ám rá tudok mutatni, félretéve a saját koncepciómat, hogy hol is hibádzik az egész. A meleg filmet hidegen boncolva, érdemei elismerése mellett próbálom bemutatni, bár tudom, a negatívumokat majd jól rá lehet húzni az előítéleteimre.

"Subidubi rókaprém..."


 Jackie és Jules igazi álompár. Normál esetben. Ám esetünkben két hölgyről van szó, Jackie a szép és nőies, Jules pedig a leszbikusok "butch", vagy "dyke" elnevezésű fajtájába tartozik, azaz fiús, nőietlen. Egy éve "házasok", amikor is egy szép kanadai rengetegbe érkeznek, valahová Ontario tartományba, egy szép tó mellé Jackie felmenőinek a nyaralójába. A tó túloldalán lakó Sarah látogatóba azonban lehangoló meglepetést hoz, még, ha nem is tud róla: gyermekkori leánypajtását nem is Jackie-nek hívják, továbbá egy közös barátnőjük gyanús halála mintha az édes Jackie lelkén száradna, azaz gyanúsított volt. De ugye a szerelem mindent legyőz, a gyanakvást, az értetlenséget is... Egyvalamit nem: ha a csajod lelök egy szikláról a magasból, hogy ott pusztulj el. Hát, Jules így járt. A sztori itt el is veszíthetne minden további érdeklődést természetesen, ha "Gyula" ne lenne olyan kurva keménykötésű, hogy szétcsapva, a biztos halált kijátszva nem kóvályogna el onnan, és bujkálna az időközben Rambóvá átalakuló nője elől, akiről kiderül: rögeszmésen írtja a partnereit, félreértelmezve egy apja által mondott fasza és ciszhetero mondatot... Igaz, ez az állatokra és a kajára vonatkozott, de lám, félresiklott.

Nyugalom, ez itt nem spoiler, szinte minden leírásban olvasható eddig a mese.


A testileg és lelkileg összetört Jules-nek hatalmas kínokat kell kiállni, miközben szembesül választottja totális elmebajával. Menekülni próbál. Ravaszkodni próbál. Ellenállni próbál. Ölni próbál. Ám szíve hölgye olyan, mint a terminator, szinte megállíthatatlan, ráadásul még más is áldozatul esik tébolyának.

 Minden elismerésem a "Vicious Brothers" projektjeiben gyakori vendégszereplő Brittany Allen - nek. Ahogyan a többi szerepében hozta a szívdobogtató és vonzó szépséget, úgy tehetségének hála ezt az alakítást Jules bőrében elképesztően sikerült felvennie. A pornómozik puncinyaldosó édes leszbikus kiscicái helyett a valódi leszbikát láttatja. A szerepjátéka tökéletes, ahogyan szembesül "felesége" torz lelkével. De itt a pont, ahol megbicsaklik a sztori. A kapcsolat, a szerelem, az emelkedett lelkiség porba hullása súlytalan számunkra. Nézzük, de nem tudjuk átérezni. Hidegen hagy. Ha ez heteroszexuális párral esik meg, legyünk annyira őszinték és non PC-k: megrázó lenne. Így viszont nézzük, de némileg érdektelenségbe pácolva: jahh, biztos úgy van, csak éppen az empátiám nem terjed tovább a normalitás határain átívelve. Ahogyan az intim pillanatok, a romantika sem működik, sőt zavaró. Csak a fizikai fájdalmak érintik meg a nézőt, a lelki, amely igazán megkoronázná, elmarad. Feszültség persze így is akad bőven, bár kissé elnyújtva, és főhősnőnk balfaszkodása átfordul egy idő után abba a szokásos bosszankodásba, hogy "jól van, ha hülye vagy, akkor megérdemled a sorsodat", hányszor szalasztod el még a bosszúdat...? Normál pár akciója  esetén is értetlenek vagyunk ilyen esetben, de így...? Minihan azonban így is megfűszerezte némi gyomorideget kiváltó izgalommal a hajszát, ahogyan láthatjuk, az erdőben otthonosan mozgó beteg gyilkos és szinte reménytelenül harcoló áldozatának párbajával. A vadon szép, ám kicsit túlzásba vitt mutatása okán, miután átszellemültem leszbikussá, akkor is zavaróvá vált, nem akarom az erdőt percekig nézni, ez nem a NatGeo. Amikor már művészfilmbe csúszunk át, az bizony nem sokat dob a hangulatunkon. Átlábalunk a thrillerből horrorba, aztán drámába. Működik a dolog amúgy, színészeink és a rendező tesznek arról, hogy az ember várakozással telve meredt szemmel várja az elkövetkezendőket... A végén bezuhanó fordulat, ha átérezzük, ütős lenne, csak már megint kiakadt az empátia-méter, és nem megy a szerelem eme különös formájának a lendülete. Olyasmi, mint a fiatal és bulizó társaság pusztulása egy slasher-ben: essen meg már, mert súlytalan. Egy kellemes thriller, némi brutalitással, ámde nem átérezhető eseménnyel. Mivel van benne a jóféle szorongásból, ezért megkapja a 10/5-öt.

Mandy - A bosszú kultusza (Mandy) (2018)

0 megjegyzés
 
Nem túl hálás feladat Panos Cosmatos legújabb filmjéről kritikát írni akkor, amikor a véleményem szöges ellentétben áll azzal, amit a nyomtatott és az elektronikus média filmes szakértői állítanak. Ilyen esetben ugyanis könnyen kerítheti hatalmába az embert az az érzés, hogy itt vagy mindenki hülye és csak ő látja, hogy a király meztelen, vagy vele van probléma és a Mandy című fércmű valóban az évtized, évszázad, évezred, de ne legyünk kisstílűek, minden idők legjobb horrorfilmje. És ez nem túlzás, nem a tények önkéntes felnagyítása. Ezeket a jelzőket, vissza lehet keresni, valóban megkapta filmkritikusi körökben a Nicolas Cage és Andrea Riseborough főszereplésével készült katyvasz. Igaz, hogy eleinte biztos, ami biztos hozzátették, hogy az „előzetes alapján” a „plakát alapján” a rendező rokonai szerint, ami azért árnyalt valamennyit a képen, de végül számomra érthetetlen oknál fogva, a bemutatót követően sem finomítottak sokat ezeken a jócskán túlzó állításokon. A Mandyt legenyhébb esetben is megosztó filmként aposztrofálták, ami annyit tesz, hogy vagy kimagaslóan jó, vagy nézhetetlenül szemét, döntse el mindenki magának, de természetesen műveletlen tuskó az, aki nem látja meg benne a korszakalkotó zsenialitást. Mégis, ha csak valami véletlen folytán nem egy másik filmet néztem ugyanazzal a címmel, kénytelen vagyok venni magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, a Mandy nem több, mint az utóbbi idők egyik leginkább túlértékelt mozija, egy hatalmasra fújt lufi, ami már akkor lyukas volt, amikor felfújták.  Ilyen lyuk volt azon a bizonyos lufin például Nicolas Cage személye. A szinte kizárólag B-filmekben szereplő, és ott sem brillírozó színész nevének és az „évtized legjobb horrorfilmje” kitüntető jelzőnek egy mondatban való szerepeltetése meglehetősen paradox. A kettő ugyanis kizárja egymást. Kivételt képez az az eset, ha az említett színész egy tömegjelenet statisztájaként vesz részt egy valódi filmben. De erről szó sincsen, Cage ugyanis egyenesen a főszerepet kapta Cosmatos alkotásában. Gyaníthatóan azért, mert magára valamit is adó színész úgy vágta volna hozzá a forgatókönyvet Cosmatos úrhoz, hogy a fal adta volna a másikat. Cage ellenben nem az a válogatós fajta. Ha még a szép emlékű videotékák korszakát élnénk, akkor a legjobb esetben is az alsó polcokon, valahol a Troll 2. és a Függetlenség napja című tákolmányok között helyezkedne el a teljes munkássága. 
 Nem csoda hát, ha nála nagyobb nevet ehhez a művészinek álcázott, korszakos ostobasághoz nem talált a rendező. De nem is volt rá szüksége. Cage ugyanis tökéletesen hozta azt a színészi munkának nem nevezhető, kamera előtti téblábolást, ami a Mandy című film főszerepéhez szükségeltetett. Mentségére szóljon, hogy nem könnyű eldönteni vajon ő volt a szokásosnál is unalmasabb, netán a forgatókönyv veszett el, vagy tekerte be egy jó kövér jointnak és szívta el azt a rendező menet közben. Esetleg mindhárom ebben a sorrendben. Tény azonban, hogy két óra közönyös mormogásnál ezúttal nem futotta többre tőle. Ami már csak azért is szánalmasan kevés, mert a Mandy elméletileg nem egy monodráma, hanem egy bosszúfilm. Legalábbis annak készült. Természetesen ráhúzzák a művészfilm jelzőt is a szemet erősen próbára tevő fényképezés és dilettáns operatőri munka palástolására, de mindez inkább tűnik egy lepukkant, kálvin téri szipus hallucinációinak, mint tényleges művészetnek. Az ugyanis nem művészet, hogy leforgatok egy két órás filmet, a második felétől bugyi-piros színben, néha bevágok pár jelenetet a Balu kapitányból és a Tapsi Hapsiból, miközben a főszereplő valami NDK-s szado-mazo pornófilm műbőr-szerelésében mormog a bajsza alatt és bosszút áll a szerelme (felesége, szeretője, akárkije ez nem derül ki) gyilkosain, akit egy félbolond szektavezér elraboltatott és a főhősünk szeme láttára megöletett a sleppjével a hobbitelkük verandáján, aki eközben is mormogott.  Lehet itt belemagyarázni szimbólumokat, mögöttes tartalmat, elvont utalásokat, ez akkor is egy unalmas, se mögöttes se semmilyen tartalommal nem rendelkező katyvasz. Pestiesen szólva úgy szar, ahogyan van.
 Gondolom ebből a hosszabb bevezetőből is kiolvasható, hogy Panos Cosmatos író, rendező második nekifutása a filmművészetnek nem igazolta azokat a fennkölt és magasztos jelzőket, amikkel elhalmozták Mandy című munkáját. Ha ezek után kíváncsi bárki a film történetének bővebb bemutatására az megérdemli, hogy elolvassa, de a fentieknél több értelmet ne keressen abban sem, mert azt nagyítóval sem találni.
 Esetleg egy második megtekintés után felfedezném az értelem szikráját benne, de ennyi felesleges szabadidőm nincsen. Akkor talán térjünk rá a film történetére, és próbáljuk meg úgy bemutatni, mintha egy valódi filmet elemeznénk. Adott egy férfi, (Red Miller szerepében Nicolas Cage) aki favágóként dolgozik egy erdőben, (hol máshol) ahol a takaros faházában együtt tölti az idejét egy nem túl mutatós nővel, (Mandy Bloom szerepében Andrea Riseborough) aki az erdőszéli vegyeskereskedés eladójaként keresi a kenyerét. Azt, hogy kettejük között milyen viszony áll fenn nem kötik az orrunkra. Ami azért egy bosszúfilm, de bármely más normális film esetében sem lenne hátrány. Nem elhanyagolható, hogy egy filléres kurvát, netán a szerető feleségét gyújtják fel a főszereplő szeme láttára. Ami kiderül kettőjük kapcsolatáról az annyi, hogy szeretnek egymás mellett feküdni az ágyban, vagy éppen a csillagos ég alatt, hogy felismerik a csillagképeket az égbolton és elcsépelt közhelyeket pufogtatnak azokról. Továbbá, hogy a nő apja évtizedekkel ezelőtt földhöz vágott egy seregélyt, ami örökre beleégett Mandy nem túl bonyolult elméjébe. De a lényeget, hogy kik is ők egymásnak, azt találjuk ki. Ki is találnánk, ha érdekelne, de annyira unalmasak a karakterek, hogy lényegtelen is. Mindenesetre jól elmormogják egymással a film első óráját, és mivel egyéb nem is történik, a filmnek ezen szakaszát le is zárhatjuk. Ilyenkor jönne a szokásos „és akkor felpörögtek az események” része az elemzésnek, de nem pörög fel semmi. A második egy óra oktatófilm lehetne kezdő elmeorvosok és addiktológusok számára, mert az emberi elme minden retardáltságát produkálja. A hülyeség lovai itt már kitörnek a karámból és végképp elszabadulnak. Kiderül ugyanis, hogy az erdőben, a két hülyén kívül, tanyát vert még néhány korlátolt elméjű, kommunában élő szektás kretén is, akiknek erősen istenkomplexusos vezetője, (Jeremiah Sand szerepében Linus Roache) egy köcsög (nem Nicolas Cage játssza) megfújásával mindenféle szögekkel kivert fejű motorosokat tud áthívni egy másik dimenzióból. Reménytelen körökben ezért a néhány ócska jelenetért meg is kapta a film a „jobb, mint a Hellraiser” jelzőt, de ezt már kommentálni is felesleges.  Természetesen Jeremiah kiszemeli magának Mandyt és egy éjszaka a szektás haverjaival elrabolják a szunyókáló, legalább addig sem mormogó Red mellől, aki ahelyett, hogy megköszönné, amiért megszabadították az idegesítően suta nőszemélytől, érthetetlen okból vissza akarja őt szerezni. Ezzel azonban igencsak elkésik, és már csak azt nézheti végig, amint Mandyt egy paplanba csavarva ropogósra sütik. Ahhoz képest, hogy szereti, viszonylagos nyugalommal konstatálja, hogy a szeretett hölgyeményből egy marék hamun és néhány csonton kívül semmi sem maradt. Kicsit viharverten hazabotorkál, kötelezően leissza magát a klotyóban, majd magához vesz kapát, kaszát, láncfűrészt, káposztagyalut, és mintha a Pride-ra készülne, bőrszerkóba bújva elindul bosszút állni. Ezt követően a maradék háromnegyed órában retinaégetően piros színekben, drogos hallicunációra hajazó képi világgal és rajzfilmes bevágásokkal (ez a film művészi része) végignézhetjük, ahogy főhősünk egyesével lekaszabol mindenkit, (ez pedig a film horror része) majd eljut Jeremiah-hoz és őt is lekaszabolja.

 Mindent összevetve a Mandy című film, a kritikákhoz képest óriási csalódás volt. A szereplők unalmasak, kidolgozatlanok, a legkisebb együttérzést sem tudták kiváltani a nézőből. A történet csapnivalóan egyszerű, a két órás játékidőhöz képest meg pláne édeskevés. Az egész történet belefért volna egy öt perces videoklipbe is. A megvalósítás pedig a legalja volt mindennek. Ez nem művészet, hanem valami dilettáns, drogos elmebaj, amit filmként próbálnak eladni. Az első egy óra, ha unalmas és teljességgel felesleges is volt, de legalább nézhető operatőri munkával és vágással volt elkészítve. Ami azonban utána következett, az már fizikailag is fájt. Idegesítően erős vörös színben úszó, idegbeteg módjára összevágott, láncfűrészes, Mad Max-et idéző, drogos látomáshoz hasonlító, b-kategóriás road movie. Vagy még annál is silányabb, kategorizálhatatlan álművészi szemét. Ha akarnék sem tudnék a film ezen részéről értékelhetőt írni. Igaz az ezt megelőző egy órájáról sem. Nézhetetlen, túlértékelt hulladék.

1/10 


 
Copyright © Filmboncolás Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur