Carnege Park (2016)

0 megjegyzés
"Az amerikai álom véget ért..." 

 Mielőtt a magukat demokratáknak nevező őrjöngő anarchisták táncra perdülnének örömükben néhány transznemű Black Lives - támogatóval, közölném: nem Trump kapcsán említem ezt a tényt. Mert ki lehet mondani, az agyagból épült budi már régóta omlik össze. Mert az az álom véget ért Kennedy furcsa meggyilkolásával, majd a Vietnamból visszatérő koporsók és nyomorékok tömegének látványával. Hogy miért ez az eszmefuttatás? Csak próbálok némi alapot adni a jelen cikkemben boncolásra váró filmnek. Hogy tudjuk: ez nem csak egy full agyatlan "Halálos kitérő" - rész, vagy bármelyik "fiatalok eltévednek, és a texasi mutánsok megölik őket a picsába" történet. Hiszen a poszt-traumatikus stressz szindróma létező dolog, bár már manapság nem Vietnámról szól, hanem Irak, Afganisztán, és egyéb olyan helyekről, ahová a szuperhatalom "demokráciát exportálva" gyilkolászni küldi katonáit. Ha valaki nem tudná, csak annyit röviden: az átélt traumák, feldolgozhatatlan élmények, a halál borzalmas látványa és okozása bizony nem egy könnyed kis popcorn-zabálós mozi. Jusson csak eszünkbe Rambo, aki a legjobb példa erre, legalábbis a sorozat első részében. Aki nem bírja abbahagyni a háborút. A fiatal ugyanis lelkesen, a propagandára hallgatva, lobogó tűzzel szívében indul neki a harcnak. Különösen jellemző a naiv amerikaiakra, hiszen sosem éltek meg annyi borzalmat csak a XX. században, mint mi, az öreg kontinens lakói. Fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk, és, ha épségben is térnek meg az idegen országokból, a frontokról, többé soha nem lesznek ugyanazok. Van, aki ugyan vissza tud valamilyen szinten illeszkedni a társadalomba, de soha nem lesz a régi. És van, aki örökre ott hagyja lelkét a csatamezőkön, a bajtársak, gyermekek holttestei között. Ilyenkor jön a veterán-szindróma. Vagy öngyilkosság következik, vagy teszi tovább, amit szinte tinédzser korától belevertek a kiképzők: öl.  Mindezt megkoronázta különösképpen a vietnami háború után az értetlenség, amikor az infernóból visszatért Joe-kat otthon lenézték, tüntettek ellenük, semmibe vették, leprásként kezelték, s az ő szempontjukból jól érthető a megrázkódtatás, hiszen ő azt hitte a hazáért ment harcolni, és azok a drogos hippik, akik velük egykorúak, semmit sem tudnak az életről, nem járták meg a halálos darálót. Elnézést a hosszú bevezetőért, nem akarok túlságosan mélylélektani elemzésekbe merülni, de jelen gyilkosunk nem a szokásos "anyu bántott" mészáros, hanem pont a fentebb analizált fajta, amely ad egy bizonyos ízt és realitást a sztorinak. 

 Most már tényleg lényegre térek, és bízom benne, hogy nem untattam a T. Olvasót túlságosan. Adva vagyon tehát, rögtön a kezdésnél egy Wyatt Moss nevű, fentebb említett rendellenességgel küszködő mesterlövész, aki már az első percekben egy monológban kifejti, mi is a problémája. Persze nem ilyen szabatosan, ahogyan jómagam. 1978-ban járunk, és a kattant faszi gázmaszkba bújva saját hatalmas birtokán valahol lent Kaliforniában, közel a mexikói határhoz annak szenteli minden kis idejét, hogy az arra tévedőket lemészárolja. Ebben nagy segítség, bár nem fizikailag, testvére a seriff, aki egyszerűen nem akar tudni arról, amit tud, nem akarja karrierjét, életét feláldozni az igazság oltárán, ezért tehát mélyen hallgat sejtelmeiről. Hamar indul a körhinta, amolyan "Tarantinósan": bankrabló páros, az egyik a hátsó ülésen halódik, persze nem szívinfarktusa van, hanem meglőtték szépen. Társa, "Skorpió Joe" őrülten száguldva menekül a zsákmánnyal, de persze letér az útról, áthágva az útlezáró láncon, mondhatni, hogy ezáltal megmenekülve, de gyanítom a sitten jobban járt volna... Partnere ólommérgezésben hamar itt hagyja az árnyékvilágot, ezen okból kifolyólag biztonságosnak tűnő helyen megállva megszabadul a hullától. Itt megtudjuk: a csomagtartóban van egy túsz, egy amolyan igazi "tökös" farmerleány, Vivian (a tököst nem félreérteni...), akit maga mellé ültet a nagy "Skorpió Joe", mígnem ki nem lövik az autó kerekét. Pár perccel később Joe agyveleje díszíti az ablakot, miközben hősnőnk, a kormányhoz van bilincselve, amikor is megjelenik Moss, aki elkábítja őt. Nemsokára felébred, a rabló hullájához láncolva, amelyen segít egy nagy kő segítségével... Innentől megkezdődik a pokoljárása, az őrült élvezettel és folyamatosan vadászik rá, miközben különös hangokkal, légvédelmi szirénával, lelassított dalokkal emeli magasabbra a hölgyben a rettegés szintjét. Vivian menekül, miközben a távcsöves puska mindenhová követi. Megtekintheti a rémségek teljes tárházát, kínzások nyomait, vért és holttesteket. Amikor túlélőre akad, azt rövid úton lövések pusztítják el. Nem adja fel, felveszi a harcot a háborodott mészárossal. Háát, így leírva elég klisésen hangzik a történet. Ám Mickey Keating, író-rendező gondoskodott róla, hogy kiemelkedő kreáció legyen a többi "menekülős - mészáros" múvi közül. Keating igazi független filmes, ami nekünk pozitív kicsengésű, de lehet, hogy ő ennek nem örül és szívesen rendezne a nagy stúdióknak, amelyek azonban általában és köztudottan megfojtják a tehetséget. Részemről kedvenc alkotása a "Pod" című, de neki köszönhetjük az ismertebb művei közül a "Ritual" és a "Darling" című horrorokat. Egyéni atmoszférát tud teremteni, és egyedi történeteket. Ashley Bell, azaz Vivian elismerésre méltóan játssza szerepét, ami persze nem csoda, hiszen ő már igen ismert szereplistával dicsekedhet, mondjuk filmográfiájában az engem érdeklők csak a "The Day", és az "Utolsó ördögűzés". Nagyon jól játssza az erős karakterű, gondok közt nevelkedett határozott nőt, a harcias amazont... Természetesen a rémült és rettegő oldalát is ügyesen hozza. Említeném még a kissé enerváltan szereplő Pat Healy-t, aki mintha úgy érezné, ebbe a kisebb költségvetésű moziba nem kell annyit bele feccölnie, mivel tetemes szerephalmazzal rendelkezik, bár leginkább sorozatokban. 

 Na, de itt érkeztünk el a konklúzióhoz. Miért is olyan más az egész. Különös hangulattal rendelkezik, amikor belenéztem őszintén szólva inkább megpecsételtem magamban, mert valahogy nem vagyok oda a szándékosan fakó színű múvikért. Itt pedig nem fekete-fehér, de fekete-halovány rózsaszín a kép. Persze idővel ezt megszokjuk, sőt, valahogy az 1978-as évhez illik is, amikor játszódik, úgy érezzük. A  fentebb említett Tarantino - hatás valóban érezhető (pl a flashback-ek is a rablásra, vagy, hogy hősnőnk miért is járt éppen arra...), de szerencsére nincs túlzásba víve, keverve némi road-movie és afféle "Hills Have Eyes" fílinggel... A zenék találóak benne, a furcsa képi világ mellett néha igen bizarr, néha oda nem illő nóták is hangzanak fel, de van, amikor a kihalt hegy-völgyet country -val pásztázhatjuk. Mindezek így együtt erős hatást váltanak ki, tetézve az extrém kamerabeállításokkal, és amikor úgy negyedóra múlva megszokjuk, már kimondottan élvezettel tekintünk a nem mindennapinak tűnő képi-zenei egyvelegre. Főként, mivel nem hagy pihenni a tempó: talán a vége előtt kicsit leül a feszültség, de addig hol az akciók, hol az izgalom, hol az elborzadás sodor magával. A folyamatos fenyegetettség nem hagy nyugodni, hiszen szinte végig nappal van, amikor rendkívül könnyű egy gyakorlott mesterlövésznek vadásznia. Főszereplőnkkel is könnyű együttérezni: végre nem egy sikoltozó szerencsétlen hölgyike, hanem harcias és életerős nőszemély, amely jóval szimpatikusabb az előbb említett életképtelen fajtánál. Bár itt elérkeztünk némi negatívumhoz is. Néhány klisé sajnos előfordul benne, amely kimondottan zavaró tényező, mint a szokásos, leütöm, meglövöm a killert, és nem addig lőjük-ütjük, míg pépes nem lesz, hanem rádobjuk a fegyvert és otthagyjuk. Ezt súlyos hibának rovom fel, hiszen pont nem ez illene a fentebb lefestett karakterhez. Ott van továbbá az ilyen mozikban elmaradhatatlan panel, a kisebb autópark, amely Moss áldozatainak a kocsijaiból áll össze, no és a mészáros házába besétálni. Mindezek kicsit rontanak az összképen, de megbocsájtható. Mert üde színfolt az efféle filmek között, semmiképpen nem bánod meg, ha megnézed ezt az érdekfeszítő műfaj-mixet. 10/7


 
Copyright © Filmboncolás Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur