2013. július 23., kedd

Oslo, augusztus (Oslo, 31. august) (2011)



Joachim Trier második, Oslo, 31. august címre keresztelt, alkotásáról már a megtekintést megelőzően is lerítt, hogy egy hamisítatlan skandináv filmmel lesz dolgom. Nem azért, mert a filmet Norvégiában forgatták, a rendező pedig dán származású, hanem sokkal inkább azért, mert a témája (elidegenedés, kiútkeresés, elmagányosodás, melankólia stb..) kifejezetten gyakori jellemzője ezen országok filmművészetének. Ha skandináv film, akkor szinte borítékolható a keserédes, szomorkás hangulat, a happy end nélküli végkifejlet, amit kárpótolnak a többnyire igen jól kidolgozott karakterek, emberközeli történetek, mély és elgondolkodtató mondanivaló és nem utolsó sorban a kiváló fényképezés. Ezek a jellemzők Joachim Trier filmjében is egytől egyik megtalálhatóak, így azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy az Oslo, august 31. egy figyelemre méltó, ennél fogva erősen ajánlott alkotás. Még akkor is, ha a témája már több tucat film alapjául szolgált. Ajánlott, mert Triernek sikerült ezt a már-már unalomig lerágott csontot úgy bemutatnia, hogy az a legkevésbé se legyen giccses, sablonos, ne legyen belőle egy ezredik Trainspotting utánzat.  (Sőt, véleményem szerint sok szempontból Trier filmje még jobban is sikerült, mint az előbb említett, kissé túlértékelt kultmozi.) Sikerült egy, a filmművészetben már agyonismételt témát feldolgoznia úgy, hogy az mégis újszerű legyen és a legtöbb ilyen jellegű alkotással ellentétben ne közömbösséget, hanem magunkba nézést, továbbgondolást, valódi érzéseket váltson ki. Trier filmje elcsendesít. A szó legjobb értelmében.



A film kezdő képsorain egy idilli város képei bontakoznak ki archív felvételekből összeállított montázs formájában, amely alatt fiatalok egymást követő monológjait hallhatjuk, amitől egy pezsgő, élhető, boldogan lüktető Osló jelenik meg előttünk, ahol minden adott ahhoz, hogy a benne élő elégedett legyen (fű, bulik stb..). Ám, hogy mindez mennyire ingatag lábakon áll, mennyire mulandó, menyire ideiglenes és látszólagos, azt Trier egy felrobbantott irodaház képsorával illusztrálja, mialatt az utolsó monológot hallhatjuk. A rövid bevezetőt követően megismerhetjük a film tulajdonképpeni egyetlen főszereplőjét a harmincas éveinek közepén járó Anderst (Anders Danielsen Lie) aki egy drog rehabilitációs intézet programjában vesz részt A program részeként a társadalomba lassan visszatérő Anders egynapos kimenőt kap, hogy elmenjen egy jónak ígérkező állásinterjúra és egyúttal ismerkedjen azzal a világgal, amelyet egyszer már elutasított, és amely elől végül a drogok nyújtotta pszeudo - valóságba menekült. Anders nagy reményekkel, bár kissé botladozva és esetlenül próbálja meg másodjára is megtalálni a helyét és a boldogságát ott, ahol látszólag mindenki másnak sikerült.



Hiszi is meg nem is, hogy ez neki, a harmincas éveinek közepén járva az egész életét elölről kezdve, is sikerülni fog. De a megannyi elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tűnő ember, akikkel a zsúfolt nagyvárosban találkozik, kezdi meggyőzni arról, hogy igenis lehet és érdemes megpróbálni a lehetetlent, megpróbálni újrakezdeni mindent akár a nulláról is, még abban a világban is, amit korábban elutasított. Keresi a mankókat, amikre támaszkodhat, a reményt, amibe kapaszkodhat, az indokokat, amelyek az újrakezdés, az élet igenlése, a boldogság lehetségessége mellett szólnak. Éppen ezért úgy dönt, megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot a szüleivel, akik azonban már hallani sem akarnak róla. Felkeresi a látszólag ideális párkapcsolatban élő, családos Thomast (Hans Olav Brenner) az egykori barátot, hogy példájából erőt merítsen, de a harmónia álarca mögött kiüresedést, reménytelenséget, rezignáltságot, reményvesztettséget, keserűséget, kiábrándultságot talál. A szerelem látszata mögött, egy kiégett, hideg egymás mellett élést rejt a valóság. Szex helyett számítógépes játékok adta együttléteket, munkába temetkezést, megszokást, kötelező és felszínes beszélgetéseket. Anders egyre inkább úgy érzi, hogy bármelyik világot is választja, akár a kábítószerek által teremtett illúziókét, akár magát a valóságot, a boldogság mindenütt csupán látszólagos. A mosolyok mögött céltalanság, fájdalom, kilátástalanság húzódik. Fájdalmasan hat benne a felismerés, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert egyik világ sem jobb vagy élhetőbb a másiknál. A világ felé kinyújtott kezét elutasítás, közöny fogadja. A teljesen reményvesztett Anders az utolsó szalmaszálba kapaszkodva a nap folyamán többször is megpróbálja felhívni egykori szerelmét, ám hívásaira mindannyiszor csak az üzenetrögzítő közönyös hangja válaszol. Hiába kap esélyt az újrakezdésre, ha nincs semmije, amivel azt megalapozhatná („Harmincnégy éves vagyok, és nincs semmim”) ha nincs senkije, akire támaszkodhatna, ha az a világ, amelyben ezt megtenné, nem tud elegendő okot adni rá. Ez a valósággal való keserű szembenézés vezet az első pohár pezsgőhöz egy házibulin, ez viszi el a régi dealeréhez, és ez vet véget minden próbálkozásának és erőfeszítésének a beilleszkedéshez. A nap végén búcsút int a nyár és búcsút int Anders is minden reménynek, hogy akár így, akár úgy, de megtalálja a helyét és a boldogságát a világban, hogy megpróbálja a nulláról is újrakezdeni, hogy célokat tűzzön ki maga elé. Mire beköszönt a reggel elhalványul minden reménye, hogy bármiféle jövő is várhat rá és az eladásra ítélt, üres családi házban egy melankolikus zongorajátékot követően levonja a fájdalmas konklúziót, és ő maga is búcsút int a világnak.



Mindent összevetve az Oslo, 31. august egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. Témája ellenére nem lett egy ezredik „drogos” film, hiszen cselekménye tulajdonképpen ott kezdődik ahol a legtöbb hasonló mű véget ér. Trier azt próbálja meg bemutatni (sikeresen), amit a nagy elődök (Trainspotting, Rekviem egy álomért) nem tudtak vagy nem is akartak, hogy milyen nehézségek várnak az elvonó után, amikor elvileg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A társadalomba való beilleszkedés, az újrakezdés, a megszakadt kapcsolatok újraélesztésének problémáját mutatja be a film, méghozzá rendkívül hitelesen. A minimális cselekmény miatt elengedhetetlen a karakterek kellő mértékű kidolgozása, ami mind Anders, mind a kevés számú mellékszereplő esetében egyaránt sikerült. Annak ellenre is, hogy a főhős személye nem kelt sem szimpátiát, sem ellenszenvet a nézőben, nem érzünk iránta részvétet, nem reménykedünk sorsa jobbra fordulásában, így kézenfekvő, hogy bukása sem vált ki belőlünk szomorúságot. Anders sorsa törvényszerű, eleve elrendeltetett. Trier már az elején kiöl belőlünk minden reményt a katarzisra. A filmben végig jelen lévő, lassan hömpölygő melankólia, az Anders kétségbeesett próbálkozásait fogadó közöny és elutasítás pedig kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Anders sorsa elkerülhetetlen, hogy a rá nehezedő problémák nem oldódnak, - mert nem oldódhatnak meg - egyetlen nap leforgása alatt. Mert csodák márpedig nincsenek. Legfeljebb a filmekben. De Joachim Trier alkotása több mint egy film. Maga a fájdalmasan szomorú valóság.


9/10




Nincsenek megjegyzések: