2011. november 19., szombat

Kínzó mindennapok (Trouble every day) (2001)


Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle  sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film,  néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.



A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.



A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől  vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is  és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.



Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát.  Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét,  de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.

9/10




Nincsenek megjegyzések: