2011. június 26., vasárnap

Mega Python vs. Gatoroid (2011)

Nehezen találok szavakat.
Mindig, amikor egy újabb Asylum projektről szerzek tudomást, igyekszem az arcizmaimat úgy rendezni, hogy ne látszódjon rajtam a rettegés és próbálom hisztérikus röhögésemet elrejteni... Mégis, valamiért, mint lepke a gyertyalánghoz, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megmerüljek a szennycsatornában, hogy némi önkínzással töltsem az időmet. Ez van, bizonyára mélyen gyökeredző mazochizmus kínoz. Alant boncolt filmünk pedig már címével sokat ígérően köp minket szemen. Mintha szándékosan készítenék a moslékot, hogy aztán a hozzám hasonló emberkék bezabálják. Sokszor mondom, hogy az élet olyan rövid, nem érdemes másfél órát belőle elbaszni valami kretén filmre, mégis újra és újra megteszem... Nem értem, honnan van ez a lelkesedés bennem, az igény a szemét fércmunkák iránt.. Főnyeremény lennék egy pszichológusnak, valószínűleg pályája csúcsára kerülne egy rólam alkotott disszertációjával...
Azért ezen irányban műveletlen olvasóimnak kissé kifejtem, miért is eme reakció a stúdió nevének hallatán is.
Előszór is némi magyarázat, néhány alapfogalommal. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a B-kategóriás mozi kifejezés, mert túl sok embert hallottam dobálódzni ezzel a szóval, mert divatos, de alapjaiban véve fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent ez. Tehát, nem egy jogosítványba kerülő index, de még csak nem is balfasz-kategóriát jelent (néha mégis), hanem annyit, hogy az ámerikái mozikban még az aranykorban egyszerre két filmet vetítettek a mozikban: Volt az A-film (amely nagyobb költségvetésből készült, tehát érthető ez alatt igényesebb forgatókönyv, igazi színészek, jobb minőség minden szempontból), és a B-jelű, amely nem sok pénzből, összehányt sztorival, huszadrangú színészekkel és mocsokkal gazdálkodott. (Gyakorlatilag olcsó pénzből kis kockázattal bevételt nyerni...) Itt megemlíteném Tarantino-t, aki az abban a korszakban született B-filmekből lopkodja össze utóbbi időkben mozijait, mivel valószínűleg a Ponyvaregény hírneve alatt még el lehet adni saját ötlettelenségét. Persze tegyük hozzá, hogy a régi jó trash-filmekkel nekem nincs semmi bajom, néha kimondottan élvezhető és ötletes, vagy éppen bájos történetek ezek.
És itt érkezik a képbe az Asylum stúdió, amely valami különös indíttatásból kimondottan ezekre a kis költségvetésű, tökéletesen ruppótlan B-filmekre specializálódott, amelyek természetesen a büdös életben nem kerülnek filmvászonra, annál inkább csak DVD-re, és ráadásul igazán nagyszerű partnert talált magának a SyFy Channel-ben, amely minden szart lead sci-fi, horror és egyéb hasonló témákban - persze tisztelet a kivételnek. Legerősebb irányvonala az u.n. "mockbuster" , amely a blockbuster-ek, azaz a népszerű kasszasikerek fos verziója. Íme, a példának okádék néhány filmcím, az eredetivel összevetve: "Transformers" - "Transmorphers". "Thor" - "Almighty Thor". "I Am Legend - I Am Ωmega". "Snakes on A Plane" - "Snakes on a Train". És az oldalunkon egyszer már boncolt "Alien vs. Hunter".

Remélem meg sem kell említenem, ugyan minek is a gagyi verziója... Eme művekhez a lehetőségek tárháza nyílt meg az olcsó számítógépes technikával, a CGI-vel (Computer Generated Imaginery), amit legtöbbször fájdalmasan szar minőségben okádnak képünkbe. Legtöbbször olyan, mintha élő színészek közé bevágnának valami 90-es évekbeli PC-s játékot. Mert kérem, az a kurva veszélyes óriáskígyó még véletlenül sem téveszthető össze a valódival, pixeles, természetellenes, hülyén és gagyin animált. Az Asylum pedig nem átallja túllicitálni önmagát a hülyébbnél hülyébb filmekkel, gondoljunk a "Megacápa az óriáspolip ellen", "Megacápa a Krokoszaurusz ellen", és íme megérkezett hozzánk a "Mega Python vs. Gatoroid". Filmünk producere ismerős név a szakavatottabb horror és trash moviek rajongói előtt: Christopher Olen Ray. Igen ő az, gyermeke a híres-nevezetes Fred Olen Ray-nek, aki örökítette szemétfilmek iránti elhívatottságát leszármazottjára, aki már most állócsillag a B-filmek kategóriájában azon rendezéseivel, miszerint "Almighty Thor", "Reptisaurus", és a már említett "Megacápa a Krokoszaurusz ellen". De ne álljunk meg a hírességek neveivel, hiszen gyászosan tűnik szemembe direktorként Mary Lambert neve... Hogy hogyan adhatta a nevét ehhez a szarhoz a nagyszerű "Kedvencek temetője" rendezőnője? Bár leépülése jól látható pályáján, hiszen a "Rémségek könyve 3. - Véres kor" is az ő keze alól került ki. És íme főszereplőink, akiket az olyan öreg rókák, mint én jól ismerhetnek, Debbie Gibson és Tiffany. A két hölgy a '80-as évek tinisztárjai voltak anno, olyan slágerekkel, mint a "I Think We're Alone Now" Tiffany-tól, vagy az "Out Of The Blue" Gibson-tól... Remélem vannak olvasók, akik emlékeznek a két hölgyre, és nem én vagyok tényleg a legöregebb fasz ezen a blogon... A tini évek elmúltával sztárjaink, akik jó barátnők, nem süllyedtek vissza az ismeretlenségbe, inkább megragadták az alkalmat, hogy a Playboy-ban mutassák meg önmagukat, viszont ellentétben a hazai senkiházi "celebekkel" ők valóban helyeztek valamit arra a bizonyos asztalra, nem a muffjuk villogtatásától lettek "énekesnők", "DJ"-k, "dubai sztárkurvák"... Nos, meg volt a mai napi epehányásom, úgyhogy folytassuk a rendkívül összetett sztorival.

Rögtön egy dögunalmas klisébe botlunk: megszállott természetvédők, élükön Dr. Nikki Riley-val, (aki természetesen az ilyen filmek szabályainak megfelelően bárminek néz ki, csak doktornőnek nem) kiszabadítanak valami intézetből egy halom kígyót, hogy szabadon engedjék. A mélyen tisztelt főokosokat lófaszt sem zavarja az ökoszisztéma egyensúlya, miszerint talán nem kellene olyan helyre ereszteni a hüllőket, ahol nem nagyon van helyük... Szabadon engedik a csúszó-mászókat, az Everglades Nemzeti Parkban. Ahogyan az szabályszerű, az egyre nagyobbra nőtt kelgyók nekiállnak borigatni az ökót, mígnem megelégelik a helyi szervek (élükön Terry O'Hara-val, akit Tiffany játszik, kiemelném XXL-es csöcseit), és a suttyó paraszt aligátorvadászoknak engedélyt adnak a lelövöldözésükre. Persze a hülye zöld-faszok rögvest tiltakozással reagálnak, de ez lényegtelen. A vadászó csapat néhány tagja természetesen áldozatként végzi, de ez nem hat meg senkit, mert a lényeg az az, hogy az esküvőjükre készülő Terry férjjelöltjét csúnyán kinyírja egy csomó pixeles kígyó... Annyira Terryt sem rázza meg, mert néhány ripacs kiborulásos jelenet után már bőszen tud mosolyogni, miközben bosszút tervez a rohadék hüllők ellen. Óriási ötlete van, szerez egy halom szteroidot, meg törvénytelen testnövelő szert, és beinjekciózza husiba, és behajigálja az aligátoroknak, hogy azok majd nagyra nőve jól kinyírják a kurva kígyókat. Telik múlik az idő és a baszom nagyra nőtt krokodilok egyre több gondot okoznak, és a kígyók pedig elkezdik a szteroidos krokó tojásokat zabálni, amitől azok is óriásira nőnek, micccsoda bonyodalom!!! Egy indián tudós, Dr. Diego Ortiz is megérkezik, hogy utánajárjon a sok előforduló problémának... Ráébred, hogy itt aztán nagy gáz van, és értesíteni kell a Nemzeti Gárdát, nem, nem masírozni, mint a hazai bohócok, hanem akcióba lépni. Különböző hülyeségek miatt ez nem történik meg, viszont szemtanúi lehetünk egy hosszas csirke-párbajnak, amelynek résztvevői a doktornő, és Terry parkőr, akik Terry meg nem esett esküvőjének emlék-estélyén verekednek össze, és egyetlen nyomorult ruhaletépést sem képesek produkálni, sajnos. Viszont rettenetes dolog történik, a különböző hüllők egyként támadnak a party-ra, és mindenkit felzabálnak. Ennek már a fele sem tréfa, gondolja a két hülye picsa, és összefognak. De a pokol végképp elszabadul, a kibaszott nagy dögök nem állnak meg, és irány a város, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Ennyi röhejes faszságot vígjátékban nem láttok, ezt garantálom, a retinámra égett örökre, ahogyan a vonat egy óriáspiton szájába robog be, mint az alagútba. Vagy amikor a hülye kígyaja beleharap egy léghajóba, és aztán a leeresztő alkalmatosságba akadva úgy röpköd körbe-körbe, mintha lufira akasztanánk valami papírfecnit. És a veszély növekszik: a közeli atomerőművet fenyegetik a hüllők... Szerencsére egy pár literes feromonnal el lehet csalni (na persze) a világ összes óriási krokodilját, meg pitonját és mind elindul egyetlen irányban... Aztán jön a vég, és az Isteni igazságszolgáltatás... Mi pedig elégedetten dőlünk hátra... Na végre ezen is túl vagyunk...
Nyilvánvalóan ez egy nagybötűs FASZSÁG, a szó szoros értelmében... Csapnivaló sztori, csapnivaló színészek, csapnivaló effektek. Néha a fejemet fogtam, néha hajamba markoltam, néha csodálkozva felröhögtem.
Nehéz az én munkám, már látom. De mégis: az előtte újranézett Démoni szél című köpethez képest ez egy egészen elviselhető kis baromság. Időnként a gyanú is feltámad: ezek nem lehetnek ilyen hülyék, szándékosan pakolták tele hülyeséggel ezt a filmet, és a létező összes klisével. Mintha direkt módon elhelyezett humor csillanna meg benne, de persze nincs igazán túlzásba víve... Kegyetlen nagy baromság, röhejes animált szörnyekkel, a komolyság egyetlen szikráját sem mutatja fel... Nincs ezen mit túlragozni, mert nem is érdemes: trash-fanoknak kötelező, vagy alkohollal turbózott mulatság szórakoztató fénypontja... Adok egy 10/3-at.
UI: Képeinken főszereplőink sajnos nem a filmből vannak kivágva, hanem mert hím soviniszta disznó vagyok, szükségét éreztem beilleszteni a meztelen képeiket. Na, ilyen nem lesz a filmben... Sajnos...

Nincsenek megjegyzések: