2010. június 2., szerda

Rémálom az Elm utcában - Nightmare On Elm Street (2010)

Tökéletesen felkészületlenül toppantam be a premier előtti vetítésre parkaboi kollégával. Úgy értem, sört már ittam, meg sajtburger is volt nálunk, de amúgy semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a film? Egy időben rebesgették, hogy ez egy előzmény-film lesz, aztán azt, hogy remake. Még csak előzetest sem láttam róla, őszintén szólva volt bennem némi érdektelenség, valahogy eléggé takaréklángon égett bennem a lelkesedés a „Rémálom” iránt. Ahogy esik úgy puffan, gondoltam, majd jön, megnézem, aztán túl leszek rajta. Valahol mélyen valószínűleg ott gyökeredzik az egész, hogy már maga az eredeti széria sem ragadott magával olyan hűdenagyon, kivéve persze az első és az utolsó rész (nem a Freddy vs. Jason című fosról beszélek…), a többi említésre sem nagyon méltó, néha hihetetlen mélységekbe süllyedt az egész és röhejbe.
Aztán a VOX magazin szerkesztője vagy kije, (a nevét meg ne kérdezzétek, mert nem emlékszem rá) elmondta kicsiny beszéd keretein belül, hogy ez egy remake (hurrá, süppedtem mélyebben a székembe, áhítozva némi alkoholért, amely átsegít az elkövetkezendő másfél órán), és hogy tekintsük meg, sikerül-e az eredeti sorozat nyomdokaiba lépnie az újrázásnak. Nem ilyen szépen mondta, mert ilyen bravúrokra csak én vagyok képes, de ez volt a lényege. Izgatottságom magasra hágott, ahogyan leperegtek az első képkockák, erősen szorongani kezdtem, hogy ne kelljen felállnom és kimennem vizelni. Eközben megállapítottam, hogy nem érdemes kimozdulni az emberek közé, mert a 91%-uk undorító gyökér, akiket legszívesebben tarkón lőnék, ezt az ingert egyébként filmnézés közben is megerősítette néhány fasz, aki érthetetlen módon olyan jeleneteket talált viccesnek, ahol én nem leltem semmi humorforrást. Például az adott általános derültségre okot, amikor a kádban elszunnyadó Nancy lábai között feltűnt Freddy pengével ellátott kesztyűje. Trógerék ezt rendkívül mulatságosnak tartották, én meg értetlenül néztem össze parkaboi-jal, biztos nem érhetünk fel intellektuálisan az ilyen baszottul pedigrés mozilátogatókkal. Természetesen ilyesmi minden mozilátogatásnál előfordul, gondolom, az ilyen taplók miatt létezhet még például az Adam Sandler és Ben Stiller-féle erősen altesti humor, ezek még a tortadobáláson is vihognának, bár napjainkban inkább az a vicces, ha van benne fing-fasz-geci-büfi, amely kritériumokat tökéletesen kiszolgálja a fentebb említett két ripacs és még néhány szintén „zenész” kollégájuk.
Na, megvolt a napi gyűlölet, úgyhogy vissza a filmhez, és rögtön említsük is meg, hogy rendezője ezúttal Samuel Bayer volt, aki olyan monumentális filmeket készített eleddig, mint a „Max” című rövidfilm, ne csodálkozz, ha nem hallottál semmit róla. Ezenkívül rockzenekaroknak készített videókat, oszt’ ennyi, alaposan megválogathatták, gondolom, hogy kinek a kezébe adják a gyeplőt. Főszerepben pedig Rooney Mara, aki jelen szerepében leginkább valamiféle penészvirágot alakított (eddig a „Rémségek könyve 3.-ban szerepelt, húúú és haaa) és társa a harcban
-->Csavardi Samu Kyle Gallner, a hobbitképű ifjú, aki említésre méltó filmként (részemről) a „Danika” című horrorban és a kurva ügyesen „Az ördög bújt beléd” címre fordított „Jennifer’s Body”-ban vett részt. Valahogy a nyolcvanas évek tinédzserei sokkal szimpatikusabbak voltak számomra. A két főszereplő kiválasztása pedig megerősíti a gondolataimat a Hollywood-ban folyó deheroizálásról, melynek keretein belül a szép és megnyerő külsejű színészek helyett „Danny deVito”-k, „Sarah Jessica Parker”-ek és egyéb korcs külsejű „sztárok” kerülnek előtérbe, valószínűleg tolerancia-leckeként. De tovább, mert sosem jutunk a végére; Jackie Earle Haley-nek drukkolhatunk Freddy Krueger szerepében, aki viszont igen jó választásnak bizonyult, bár feledtetni nem tudja soha Robert Englund erősen fekete humorral átszőtt karakterét. Megjelent a „Mániákus zsaru 3.”-ban, a "Viharsziget"-ben és a „Watchmen”-ben alakította emlékezetesen „Rorschach”-ot.
A történet nem újdonság, bár némileg eltér az eredetitől: A rémálmoktól gyötört Dean látszatra saját torkát vágja át egy kis étteremben, miután beszámol a hitetlenkedő Chris-nek a szörnyű figuráról, aki alvás közben kísérti és meg akarja őt ölni. A temetésen a kis pincérlány, a hervatag külsejű Nancy elmondja Chris-nek, hogy ő is álmodik a gyilkos faszival. Nem sok kell, hogy aztán már Chris is rémisztő módon, ágyban, párnák közt haljon meg, miközben a faszija mellette szunyál. Persze szabályszerűen menekülésbe fog, és persze börtönbe dugják, ahol jól elhalálozik. Nancy és kissé szánalmas barátja, Quentin, ráébred, szorul körülöttük a hurok, és sürgős jellegű nyomozásba kezdenek, egyre kimerültebben a kialvatlanságtól, ki is az elégett arcú rém, és hogyan lehet legyőzni.
Asszem ennyi elég is, mert a kissé erősebb szájbarágáson kívül nem sokban különbözik az eredetitől. legalábbis a sztori. Lássuk a további különbségeket: A Wes Craven mozijában jelenlévő kis humor itt nyomokban sem jelenik meg, holott az igazán fontos eleme, legalábbis én úgy érzem. Egyféle jelzésértékű kiegészítés, hogy nem kell véresen komolyan venni, a készítők sem tették ezt olyan vadul. Valahogy ezáltal már a remake kissé besüpped a közönséges átlag-horrorok közé. Krueger itt maga az ősgonosz, a macska-egér játékokat kevéssé élvező, inkább kegyetlenül célratörő gyilkos, pont ezáltal veszített némi vonzerőt is. 
A feszültség kevéssé jellemző erre a műre, inkább az ijesztgetésre törekedtek, ám ez nem igazán jött össze, ijedelmem oka átlagban leginkább a hirtelen nagy hangrobbanással bekövetkező váratlan mozzanatok voltak, na ez az otthoni képernyőn nem fog összerezzenteni senkit, gyaníthatólag. Őszintén szólva nem sikerült kitölteni kereken a másfél órát, a vége felé hihetetlen módon erős álmosság és unalom vett erőt rajtam, szerencsére a végjáték tartalmaz némi „adrenalint”, ha szabad viccelnem, majd meglátjátok miért… Freddy vaskarmait a mozi során többször csörgette-zörgette-karcolta, mint az eddigi részekben összesen, hát úgy látszik azt gondolták, hogy ez az egyetlen igen erős jellemvonása van ennek a figurának, igyekezzünk hangsúlyozni. Imigyen született meg a lélektelen Krueger, akit a karakteres gyilkosok közül letaszítottak szimpla ölőgéppé, ahogyan nemrég tették Michael Myers-sel is. Úgy látszik, korunk ötlettelenségében már a legendaépítés nem megy, inkább a rombolás és átalakítás a menő. Mindazonáltal persze nem nézhetetlen alkotással van dolgunk, mert azért sikerült egy új „Rémálom”-filmet összehozni, amely a széria néhány részét jelentősen túlszárnyalja. Borongós és kissé beteges is, van benne izgalom, riadalom, szikrázó pengék, kutatás, enyhe pedofiling. Nem több, nem kevesebb a mai mozis horror-felhozatalnál, egy régi ismerős új köntösben. Inkább a „nézd meg” kategória, tegnap este a vetítés után 6-ot akartam neki adni, de engedékeny hangulatomban most vetek neki egy 10/6 és felet. (Hamarosan elkészül már a következő része is, mert Freddy mindig visszatér, no meg ez a rész jó kis bevételt tudhat magáénak…)
UI: Ja, és csöcsök nincsenek benne. Így akarnak piacképesek lenni??? Botrány!!!

Nincsenek megjegyzések: