2010. február 20., szombat

Sherlock Holmes (2009)

Arthur Conan Doyle 28 évesen teremtette meg a klasszikus Sherlock Holmes karakterét, nem is sejtve, milyen maradandót alkotott. Az akkoriban még szinte épphogy kialakuló bűnügyi irodalom (milyen furcsa) épp még csak járni tanulgatott Poe nyomdokain, hol volt még Hercule Poirot, Miss Marple, Derrick, Colombo, Maigret, Charlie Chan, Palmu, Lucas Davenport vagy Járai őrnagy.
1887-ben született meg az első történet, a „Bíborvörös dolgozószoba”. Innentől nem volt megállás, Holmes bravúros nyomozásai megéltek még ötvenhat novellát és négy regényt, továbbá egy közkívánatra elkövetett feltámadást is a halálból. A filmművészet idejekorán felfedezte a figurában rejlő lehetőségeket, és már 1905-ben, Doyle életében némafilmet készítettek belőle. Persze innentől nem állt meg a mókuskerék, és az író enyhe megkattanása (gyermeke halála után mániákus spiritiszta lett) majd 1930-as halála után is folytatódtak a kalandok, mind könyvekben (még Stephen King is írt novellát egy Watson doktor által felderített ügyről), mind képregényekben, rajzfilmekben, és természetesen a gyöngyvásznon és televízióban is.
Amiről feltétlenül meg kell emlékeznem, mert kihagyhatatlan az életműből, az a Granada Televízió sorozata. Előtte és utána sem készült ehhez hasonlóan hiteles megformálója hősünknek: Jeremy Brett. Mintha a könyv lapjairól lépett volna ki az elegáns és arrogáns különc zseni. Elképesztő hitelességgel alakította Holmes-t. Aki olvasta kalandjait és aztán szembesült Brett karakterével, az nem is tud mást elképzelni a nyomozó bőrében. A sorozat részei meglepő élességgel adták vissza Doyle korszakát és figuráit, ám érdekes módon mindenféle visszhang nélkül (néhány díjacska) múlt ki a tervezet Brett sajnálatos halálával.
Megérkeztünk hát napjainkhoz időugrásokkal telített írásomban.
Guy Ritchie eddigelé mindössze kilenc filmet rendezett, amely munkásságból ki kell emelnem természetesen a két kultikus szintre emelkedett (nálam bizonyosan) művét, a „Blöff”, és a „Ravasz, az Agy…” –at. A többit nem láttam, de annyit már a S.H. készítésének első hírének érkeztével megelőlegeztem magamban: nem lesz ez rossz kis múvi, ha ez a Ricsi gyerek ül az ordítótölcsér mögé. Szerencsére különleges látásmódja (amelyet oly’ sokan próbálnak utánozni) valamennyire érvényesülni tudott ebben a filmben is, hogy kirándulásunkat a múltba néha kissé furcsán anakronisztikusnak tűnő mozzanatokkal, kameraállásokkal és a gyors flashback-ekkel fűszerezze.
Nevezzetek műveletlennek is, akár, de a színészeket nem különösebben ismerem. Robert Downey Jr. szinte teljesen kimaradt az életemből, talán a „Született gyilkosok” faszkalap riportere az egyetlen általa alakított szerepe, amelyet láttam. Nos, igen, megvannak a hátrányai is annak, (de csak ilyenkor), ha az ember leginkább egy műfajra fókuszál. Természetesen ez nem szűklátókörűség, honnan a picsából tehetnék arról, ha eddig szar filmben szerepelt? Jude Law-val már összefutottam a „ Krokodilok bölcsességé”-ben, amely a látszat ellenére nem állatos horror, hanem vámpíros. Láthattuk őt a tökéletesen szar eXistenZ-ben is, és érdekességként megemlíthetjük, hogy szerepelt 1991-ben a fentebb említett Jeremy Brett-féle sorozatban, a „Shoscombe Hercege” –ben. Rachel McAdams – ről meg alig-alig ugrik be valami, azonkívül, hogy jó punci elsősorban, még szerepelt a „Éjszakai járat” című thrillerben is. Hát így érkeztünk el kanyargósan a történethez, amely sajnos nincs kegyetlenül, sőt, szinte semennyire sem túlbonyolítva.

Lord Blackwood egy csúnyán sátánistának tűnő szertartáson lesz rajtakapva, miután már három nőt kinyírt. Természetesen a csendőrök előtt odaérkező Holmes és hű társa kapja el a lenyalt hajú gonosztevőt. Hamarost eléri a halálos ítélet, ám akasztása előtt üzen Holmes-nak, hogy látni akarja, miközben annak nagy problémát okoz barátjának eljegyzése, hiszen ezáltal Watson elköltözik a közös lakásból. Nem beszélve egy marha nagy faszinak a szarrá veréséről, egy amolyan fogadós boxmeccsen.
A kivégzés megesik, majd hamarosan kopogtatnak a mesterdetektív ajtaján, maga Irene Adler látogatja meg őt, aki az egyetlen nő volt, aki megérintette valaha is Holmes szívét. (Lásd a „Botrány Csehországban című novellát…)
Csak egy nagy baj van, és aki ismeri Adler-t, az tudja: a szépséges és éles eszű hölgy akkora szélhámos, mint a franc. Megbízza Sherlock-ot: keressen meg egy vöröshajú kis faszit. Meg is lelik hőseink: nem máshol, mint Blackwood koporsójában, aki viszont úgy tűnik egészen életben van. Irány a hulla lakása, ahol megjelenik egy óriás, aki szanaszét verné az épp helyszínelő nyomozót és társát, ha nem lenne szerencsére egy fasza kis elektromos ösztöke kéznél. Majd egy igen látványos kikötői verekedés után, (még mindig a hatalmas faszival), miután teljesen szétvernek egy hajóépítő műhelyt még sittre is kerülnek.
Szerencsére ki-ki a saját jótevőjének köszönhetően kiszabadul, azaz Watson kedvese naná, hogy otthagyja a számára borzasztóan unszimpatikus Holmest, akit egészen magas körökből citálnak maguk elé. Bizony, a szabadkőművesség nem ma kezdte romboló munkáját, mint megtudhatjuk, hanem pont azon időben virágzott a gonosz szervezet. Ők sem kérnek mást: kapcsoljuk le Blackwood-ot, a fekete mágiával játszadozó szarkavarót. Naná, hogy nyomozónk elfogadja a kihívást, na nem mintha magától nem ezt szeretné vadul.
Megindul az üldözés, szárazon, vízen és tűzön át. Szó szerint, szinte. Gyilkosságsorozat történik, amely tömegmészárlásba torkollna… Ha nem állná útját a dinamikus duó. (Tudom, bazmeg, hogy az Batman és Robin, de olyan jól esett leírni.)
Az ifjabbik Robert Downey szerint ez a leghitelesebb Holmes-feldolgozás, amely nem olyan unalmas, mint az eddigiek. Nos, vitába szállnék ezzel, naná. Legalábbis a leghitelesebb részével, mert izgalomban nincs hiány, azt el kell ismernünk. De minden kifordult önmagából. Az extravagáns detektív itt majdnem őrültként van beállítva, sőt, akcióhősként, amely nem igazán illik a deduktív logika királyához. Nem beszélve segítőjéről, a dokiról, aki szakadatlan talpraesettségével szinte állandó megmentőjévé és a józan ész képviselőjévé avanzsálódik a filmben. Nem így képzeljük a hitelességet a sok-sok sztori után, de hülye lennék elvárni valamiféle kőhiteles alkotást, hiszen manapság még a televízióban sem érdekel senkit egy szimpla nyomozós-sztori, amelyben nem rántanak elő legalább húsz percenként egy fegyvert, és a csihi-puhi hiánya erősen csökkentené a látogatottságot a mozikban. Nem beszélve a Szent Bevételről.
Íme, egy korabeli James Bond (még az Acélfog-ra hajazó óriás is feltűnik, nem beszélve a végső világmegmentésről), egy viktóriánus akcióhős. Tudom, hülyén fog hangzani ezek után, de tetszett. Mert ha elvonatkoztatok az alapsztoriktól, egészen szórakoztató popcorn-mozit kapunk. Árulásnak tűnik egy kissé a szememben, de nem tehetek róla.
Néha még az „Indiana Jones” történetek is felötlöttek bennem a folyamatos és ügyesen adagolt poénok miatt. Izgalom, akciók és vicces társalgások. Nem beszélve a viktóriánus London kissé meseszerű, de ezáltal is nagyszerű megvalósításáról, és a végjáték látványosságáról. Ez egy komolytalan film, de a varázsa pont ebben van. Ülj le, és élvezd.
Különleges ízt ad néhány verekedés is az egésznek: ahogyan Holmes agyán végigvillan egy bunyó „térképe”, és következik annak megvalósítása. Részemről oké, bármennyire is híve vagyok a konzervatív Sherlock Holmes-nak, azt el kell ismernem: kikapcsolódásnak sem utolsó és élvezeti-faktora is egészen nagy. Ez a Holmes is szimpatikus a maga módján.
Most egy kicsit felejtse el mindenki az eredeti történeteket, aki ismeri.
Ez csak egy könnyed film, tetszeni fog, már, ha nem vagy mániákusan az utolsó szögig szentírásként az igazi sztorikhoz kapaszkodó ember. Bár, el kell ismernem: az első fél órában én sem éreztem különösebben emiatt jól magam, azért sikerült feloldania. Ez jó jel.
Adok egy fasza kis 10/9-et. Majd meglátod miért.
Nemsokára egyébként jön a folytatás. Én nem hagyom ki.




1 megjegyzés:

jeremybrett.eu írta...

Szia!

Nagyon szépen köszönjük a Jeremy Brettről írt kedves szavaidat. Örömmel olvastuk őket.

Üdvözlettel a magyar Jeremy Brett oldal készítői - http://jeremybrett.eu