2010. február 22., hétfő

Mutants (2009)

Mán’ megin’ ez a Düh-kór, némi mutációval vegyítve, gyerekek, mi a franc baj van a zombikkal?
Ezek is élőhalottak, de nem úgy. A zombik, tessék má’ megmondani, ilyen nagyon persona non grata lettek? Tán büdösek? Ja, hát persze, mert hullák, ugye. A 28 héttel később kapcsán már elrágódtam egyszer ezen, most is csak azért morgok, hogy nyomatékosítsam bennetek, Kedves Olvasók, hogy én egy szimpla nátha-fertőzöttségtől valamivel izgalmasabbnak tartom a holtak feltámadását és misztikusabbnak. Meg ugye ne feledjük a „ius murmurandi”-t sem, amellyel én valószínűleg kicsit gyakrabban élek a kelleténél, de nézzétek el: a végletek embere vagyok.
No egyébként nem mintha különösebb bajom lenne ezzel a filmmel, bár megtekintését megelőzőleg kaptam olyan intést is, hogy egy rakás szar, nem érdemes megnézni, sikerült is lehűteni a lelkesedésemet, amelyet azon tény váltott ki, miszerint francia alkotással van dolgunk, és horror terén csak ritkán kellett csalódnom a csiga-zabálókban (na ezt varrd össze, haver, micsoda fasza kis általánosítás, nehogy mindjárt Trianon-t is emlegetni kezdjem…). Talán egyedül a „Frontier(s)” volt nagyon szar tőlük, de majd, ha még gondolkodom, biztosan jut még eszembe. Na tehát, ami vonzó volt:a francia-zombi-hó kombó.
Igen, számomra ez is jelentős momentum, mert bizony hóban elég kevés zombis (vagy lásd pl. ezt pszeudo-zombis) mozi készült eleddig, valamilyen oknál fogva. Pedig ez az időjárási körülmény ugyanolyan rémisztő tud lenni, mint a jól elcsépelt villámlós-szakadó esős klisé. Nem beszélve könnyen akadályt képező mivoltáról, és az elszigeteltség érzését maximálisan megteremtő kivetüléséről sem. Jó, jó, ott volt a Død snø, (amelyet sikerült kibaszott ötletesen magyarítani, mint: Náci zombik, anyátokat) de ugye az egy komolytalan film volt, még, ha tetszett is.
Na seperjük csak le azt a véres havat a történetről:
Nincs sok magyarázat, csak néhány mondatban beszámoló az elején a vírusról. Innen egyenesen egy száguldó mentőautóba kerülünk, melynek utasai két mentős, meg egy néger nő, aki nagyon katona, plusz egy betegséggel fertőzött faszi. Na ő már nem sokáig, ugyanis a tetőtől-talpig harciruhás feka nőstény kihúzza a hóra, és kinyírja, miután megállíttatta az autót. Itt kezd megviláglani a helyzet: Sonia, a doktornő, és Marco, élete párja, a mentős, nem jóbarátságból utazik együtt a fegyveressel. Hamarosan benzinre lesz szükség, de a közeli állomáson (már valahol a hegyekben járnak) nem lelnek semmit, csak egy autista fiatalembert, akit a katonanő felesleges tehernek ítélve lelő. Ezt zokon veszi a doktornő is, ezért kinyírja a már idegesítő dzsiájdzsént, persze azelőtt annak sikerül eltalálnia Marcó-t.
Szerencsére, vagy inkább a forgatókönyvnek köszönhetően egy kihalt, elhagyatott kórházban talál menedéket Sonia, ahol kiműti párjából a töltényt. Talán jobb lett volna, ha nem teszi ezt. A felgyógyuló férfi ugyanis meg van fertőződve. Sonia is, de a kötelező panel, az immunitás őt megvédi.
Hosszas szenvedés és átalakulás vár a férfira, ám kedvese nem hajlandó vele végezni, inkább bezárja őt.
És megérkezik a felmentő sereg, néhány agresszív barom képében, ám az egyik segítőkészségének köszönhetően hősnőnk még tud üzenetet küldeni az elérni remélt katonaságnak, hogy hol van, és azt, hogy immunis a fertőzésre. Ja és még gyermeket is vár, de gondolom, nem ez izgatja segítésre a haderőt.
Aztán ahogy kötelező, megindulnak a mutáns-hordák, hogy lakmározzanak a kórházban megbúvókból, akikért kurvára nem kár. Sonia pedig csak menekül és menekül, még szerelmetes párjával is összejön egy utolsó randi...
Az író-rendező David Morley első komolyabb munkája ez, de nem vallott kudarcot. Az európai és főként francia-vonalhoz híven a jelenetek gyorsak, brutálisak, véresek, szinte nyersek. Látszik, hogy az öreg kontinensen nincs megkötve álszent baromságokkal az alkotók keze, így néhány olyan jelenetet is láthatunk, amelyet amerikai filmekben soha. Tudom, hülyeségnek hangzik, de még a vér is más, realisztikusabbak mind az akciók, mind a karakterek. Van azonban negatívum is a forgatókönyvben, ez pedig az üresjárat, az idő, amit kettesben tölt Sonia és Marco, és a lassú átváltozást figyelhetjük. Drámai ugyan a dilemma, vajon megölnénk –e szerelmünket egy ilyen helyzetben, de valahogy nem illik ebbe a filmbe. Amúgy passzol a többi: a háttér rideg, ehhez illően a színek is jéghidegek, reménytelenek, nem beszélve az egyre hulló hóról, a világtól elzárt hangulatról.
Főszereplőink már nem első filmesek, amit kell a szerephez, azt hozzák, de semmi különös. Ami idegesítő volt, hogy Sonia minden balhénál fegyverrel a kezében áll, de egy lépést nem tenne senki megmentéséért sem, csak helyezkedik ide-oda, nem sütné el a puskát. Egyvalakit lő le, nem tudom, a sors iróniája-e, vagy szándékos, de az pedig pont egy nem-fertőzött.
Durvaságban és vérben természetesen nincs hiány, bár már megint adrenalin-emelőnek gondolják a gyors vágásokat, kameramozgásokat, mindegy egyszer csak kimegy a divatból, bár még így sem annyira durván tolják, mint a „28 héttel később” számomra nézhetetlenségig gyorsított kilengéseit. Ha pedig ismét megemlítettük, akkor bizony utalnom kell annak fasza első részére, amelyhez felépült paneljai alapján erősen hasonlatos ez a film. Bár, ha belegondolunk, ez az „ember embernek farkasa” - dolog az ilyen filmekben nem új keletű, és talán mi sem tennénk másként végveszélyben. Izgalmak leginkább a végjátékra korlátozódnak, de addig is lesz min borzonganunk, nem kell aggódni. Illetve kell.
Brutális és naturális, sajnos közbeiktatott pihenővel, és kissé használt rongyokba bújtatva.
Jár a 10/9
Hajrá Európa, hajrá Horrorok!

1 megjegyzés:

Zsu írta...

Beszerezve!!!!!Már csak idő kell és magamévá teszem. :)