2010. január 19., kedd

Felkavar a szél - The Wind That Shakes the Barley (2006)

Be kell vallanom, szimpatizálok az ír szabadságharccal. Valamiért ugyanis számomra megragadó és felkavaró egy olyan nép heroikus küzdelme az önrendelkezési jogért, amely talán Európa legősibb népei közé tartozik. Sok film van, amely erről a folyamatról szól, például a Véres Vasárnap, de értelemszerűen az angolok is sokszor feldolgozták ezt a témát. Ez utóbbiakban az írek értelemszerűen gonosz terroristák, akik ártatlanokat mészárolnak le, homályos történelmi sérelmekre hivatkozva. Nos, a "Felkavar a szél" ennek a történelmi folyamatnak a végére, az IRA megalakulásától az Ír Szabadállam kezdeti korszakáig kalauzol el bennünket, egy nevéhez méltó, mélységesen felkavaró történettel. A film főszereplője egy ír medikus, Damieen, aki békepártiból lesz mindhalálig IRA-tag, és testvére, Teddy, aki már kezdetétől az ír szabadságharc ügye mellett áll, majd az Ír Szabadállam funkcionáriusává lesz.

Nehéz helyzetbe kerül a kritikus, ha a történethez akar hozzányúlni. Mert miképpen lehet leírni az angol katonák égbekiáltó gaztetteit, melyek láttán nemcsak az ír hazafiaknak szorul ökölbe a keze? Hogyan lehet írni arról, mit érez egy anya, amikor az angolok lemészárolják a gyermekét, csak mert az saját anyanyelvén, gael-ül mondja ki saját nevét? Hogy írhatunk arról, milyen érzés, amikor körmöket tépnek le az emberről? Hogy lehet arról írni, ha nem érezzük át, milyen érzés, amikor saját hazádban idegenek mocskolnak vallásod, származásod miatt? Nagyon, nagyon nehezen.

Nehéz a pártatlanság és nem is vágyom erre. De vágyom arra, hogy a mi szabadságharcunk is ilyen őszinte, tiszta és igaz legyen, vágyom arra, hogy Damieen szívével tudjak élni egy elkurvult világban, s életemet tudjam adni egy ügyért, melyben fiatal korom óta hiszek. Mondják, könnyebb meghalni egy ügyért, mint érte élni. Nem tudom, de ezt mindig a megalkuvó túlélők szajkózzák, és sosem kérték ki a véleményét azoknak, akik már meghaltak. Számomra végtelenül megterhelő lenne olyan tudattal élni, hogy amikor lehetne tenni a hazáért és embertársaimért, akkor gyáva volnék és elfutnék. Szinte bizonyos, hogy a sokak által könnyebbnek nevezett utat szeretném választani.

Valahogy nekünk, magyaroknak nem adatott meg a szabadságharc lehetősége. Talán éppen azért nem, mert gyávák voltunk elkezdeni. Talán azért, mert nekünk nincs hátországunk, minket először saját honfitársaink jelentenének fel, ha elkezdenénk tőlük forradalmi adót szedni, és ha szabadcsapatba verődve lepuffantanánk a román csendőrt, nekünk esne a romániai magyar politikus elit, és az általuk megvezetett embertömeg. Talán azért nincs nekünk szabadságharcosunk, mert nem tudunk tiszta szívvel beállni egy vezető mögé sem, mert nincsenek igaz vezetőink, csak korrupt, hiteltelen, szar alakok. Talán azért, mert nem adnánk jövedelmünk x %-át egy szervezetnek, amely fegyvert tudna venni belőle és kiképezné a magyar hazafiakat, mert attól félünk, hogy pénzünket csak elsíbolnák és a pénzt, melyet fegyverekre adtunk, megennék a mekkdonáldzban... Nem gondolom ugyanakkor, hogy azért ne lenne nekünk is IRA-nk, mert nincsenek harcra fogható fiatalok. Rengeteg magyar van, aki szeretne tenni a magyarság megmaradásáért, nem érdekli, hogy harca során ő sem kaphat mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.

Mi a szívünkben szabadságharcosok vagyunk. Kár, hogy mi a szabadságharcunkat nem tudjuk megvívni, önhibáink miatt. Jó lenne úgy élni magyarként, ahogy Damieen tudott írként.

Felkavar a szél: 10/10.

Mindenkinek ajánlom.

-Enkidu

Nincsenek megjegyzések: