2009. december 26., szombat

Vertige (2009)

A Risnjak Nemzeti Park vonzó terep a hegymászóknak, barlangászoknak és biológusoknak, de az „amatőr természetbúvárok” számára is rengeteg érdekességet tartalmaz. A tanösvények úgy lettek kialakítva, hogy egyszerű és szórakoztató módon ismertetik meg a látogatókat a nemzeti park természeti szépségeivel. A nemzeti parkban tett séta után ismerkedjenek meg a környező erdők élővilágával is, ahol a friss hegyi levegő mellett a fenyőerdő kellemes illata is várja Önöket.”
És még valami más is.

Tudod milyen érzés a tériszony?
Amikor a heréid vissza akarnak húzódni a gyomrodba (legalábbis a férfiembereknek, dél-afrikai futóknak, ndk-s úszónőknek és brazil shemale-eknek), a lábaid mintha gumiból lennének, a kezed remeg, és a gyomrod helyén egy tégla van? Amikor már attól is elfog az ilyesmi érzés, ha mást látsz a magasban?
Én tudom, ugyanis jól fejlett akrofóbiám van, bevallom férfiasan. Így hát nem nehéz átélnem akár a televízióban a felhőkarcolók párkányán szerencsétlenkedők borzalmait, (bár gyaníthatóan nekem ez több szorongást okoz, mint nekik.), amikor lenéznek és kurva mélyen láthatóvá válnak a csöppnyi autók, az emberkék és az iszonyatos mélység is, amely mágnesként húz lefelé… De ott vannak a hegymászók is, akik irányába viszont a jó proletár sóhaj horgad fel mellkasomban: minek ment oda? Szégyen, nem szégyen, az extrém sportokban balesetet szenvedők annyi szánalmat sem tudnak ébreszteni bennem, mint egy elütött cica. Hát baszd meg, nincs jobb dolgod? Kockáztatni akarod az életed? Menj végig este a cigánysoron, dolgozz látástól-vakulásig, és próbálj ne agyvérzést kapni a parlamenti közvetítések alkalmából, vagy amikor emelkedik a lakástörlesztés minden látható ok nélkül. Ez a mindennapi extrém sport, és leszarom, ha ejtőernyőzés közben elpusztulsz, ha sziklának csapódsz, ha a bennszülöttek megkúrnak és megesznek a rallin, vagy „raftingolás” közben egy fasza kis vízesés eltöri az összes csontodat. Ez így van jól.
Persze ettől elvonatkoztatva hamar legyűrhető eme ellenérzés, amikor elhelyezkedsz a képernyő előtt kényelmesen, és várakozásteljesen tekintesz az elkövetkezendő másfél órára. Kábé fél perc alatt. Hiszen tudod: itt olyasmi borzalmak várnak a szereplőkre, amelyet nem érdemeltek meg.
A hegymászók nem éhen halnak a lavina alatt, vagy megfagynak, esetleg megeszik egymást. Sokkal borzalmasabb. Bár az egymás megevése sem olyan vidám alternatíva.
A várakozásomat pedig előre felfokozta a tudat, hogy ismét egy francia film került elém, mert eltekintve az ellenszenvemtől irányukban, azt el kell ismernem: horror terén mélyebb és betegesebb borzalmakat tudnak az arcunkba vágni, mint a legtöbb amerikai filmgyáros. A sztoriját szándékosan nem olvastam el előre, így az első negyedórában sikerült is megfeledkeznem a további durvább eshetőségekről, és már a sziklamászásoktól is összeszorult a gyomrom, nem beszélve a kurva hosszú függőhídról. Persze ez még csak a jéghegy csúcsa volt, hogy stílszerű legyek.
Fred, Guillaume, Loic, Chloé és Karine. Öt francia fiatal indul útnak Horvátországban, hogy egy kis sziklamászós-kirándulós szórakozáson vegyenek részt. Fred és Karine egy pár, ahogyan Loic és Chloé is. Az ötödik tag, Guillaume pedig Chloé exe, hogy ne legyen teljes a nyugalom, és a kis társaságban állandóan ott ketyegjen az időzített bomba.
Az út azonban lezárva, így rögvest sziklára fel. Fred a vezető és a legtapasztaltabb, az összeszokott csapatból a friss fiatalember, Loic lóg ki egyedül. Hamarosan meg is bánja, hogy velük tartott. A terv a következő: fel és fel és át, aztán a drótkötélpályán le. (Na, hát ennél szabatosabban nem tudtam leírni…)
Elérnek egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút. Mögöttük ugyanis a marha hosszú és marha veszélyes kötélhíd marhára a mélybe hullik. Innentől már csak előre lehet menni, azaz felfelé. Vezetőnket azonban csúnya baleset éri: medvecsapdába lép, miközben a többieket akarja megmenteni, akik éppen a halál torkában lebegnek, vagyis inkább lógnak. Aztán el is tűnik. Na itt kapcsol be bennünk a tudat, hogy mégsem egy szimpla kalandfilmet nézünk, holott már az eddigiektől is kissé leizzadunk, hanem ez bizony egy horrorfilm. Kétségbeesés és keresgélés, persze minden eredmény nélkül. Gyanakodni igazán akkor kezd az egyre széjjelebbhúzó kis csapat, amikor Chloé egy gödörbe zuhan, amelynek az alját égnek meredő karók teszik otthonosabbá. Szerencsére megússza. Eljő az este, az egyre reménytelenebb brigádot pedig még a szakadó eső is alaposan elveri, és megint csak kevesebben lesznek váratlanul. Majd felfedeznek egy rozoga kunyhót is, amelyben borzasztó dolgokat találnak, aztán a borzasztó dolog is megtalálja őket. Innentől kezdve egyre fogynak, ha lehet ezt még fokozni, és izgalmasabbnál izgalmasabb menekülési próbálkozások és harcok várnak rájuk és ránk, nézőkre is.
Hát beszarás.
Leginkább a „Halálos kitérő” az, ami az eszünkbe juthat, de megspékelve a veszélyt és borzalmakat még az alapból is veszedelmes tereppel. Az eleinte fenyegető mélységet felváltja a nem kevésbé halálos ellenség is, aki nem ismer kegyelmet. Abel Ferry első komolyabb rendezése felkavaró, amolyan jó európai brutalitással fűszerezett túlélő-horror. Különösképpen ötletes az erdő sötétjében való elhalálozás, amikor a hangokat csak néha váltja fel az egyetlen fényforrás: a vaku villanása. Az akciók gyorsak, szinte életszerűek, erre nagyban rásegített a vágás is. A zene is képes feljebb tornázni a gyomortájékon gyülekező feszültséget, ha a többi már nem lenne elég. Nincs túlkomplikálva a történet, de ez esetben hülye lenne, aki ilyesmi várt. A végén jelentkező rövid magyarázat nem is volt fontos, ezért különösebben nem számít, hogy elég halovány az okozat. Számomra magával ragadó, izgalmas és durva kis film volt. Pergő, idegfeszítő és brutális. Javaslom megtekintésre, még azoknak is, akiknek nincs tériszonyuk.
Majd lesz.
Ezek után.
10/10
(Képünkön a forgatás egy pillanata látható. Hát nem lehetett egy álom.)

Nincsenek megjegyzések: