2009. november 12., csütörtök

Haze (2005)

Bevallom őszintén, ezidáig nem volt túlságosan nagy tapasztalatom az ázsiai filmekkel kapcsolatban. Ami volt az is erősen megoszlott két, egymástól meglehetősen távol eső benyomás között. Ott volt egyrészről a véleményem szerint zseniális mestermunka az Oldboy, másfelől az erősen izzadságszagú, hatásvadász, ál-botrányfilm a Grotesqe. A maga módján mindkettő igyekszik a brutalitás lehető legnaturálisabb ábrázolására, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg az Oldboy mindezt egy igencsak eredeti és tökéletesen felépített történetbe ágyazza (pazar színészi alakítással), addig a Grotesqe megmarad az egyszerű és rendkívül bugyuta mészárlásnál. Kapcsolatom az ázsiai filmekkel tehát nem volt éppenséggel felhőtlen.

A japán Shinya Tsukamoto Haze című alkotása azonban igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem kizárólag azért, mert egy ázsiai filmekre specializálódott oldalon meglehetősen jó kritikát kapott a film, hanem mert a japán rendező ezen felmagasztalt alkotása mindösszesen 49 perc "hosszúságú"! Ezek után már nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit lehet belesűríteni alig több mint háromnegyed órába úgy, hogy az még elismerést is kiváltson. Persze féltem attól, hogy ez esetben sincsen másról szó, mint egyszerű elfogultságról, ám mivel máshol nem találtam semmit erről az alkotásról, be kellet érnem ennyivel.

A film története meglehetősen egyszerű, mindenféle felesleges sallangot nélkülöz. A lényeget tekintve akár el is hanyagolható. Egy férfi arra eszmél, hogy általa ismeretlen körülmények között egy sötét, nyirkos és borzasztóan szűk, föld alatti járatban találja magát, miközben a gyomrából erőteljesen szivárog a vér. Innentől kezdve azt követhetjük nyomon, ahogy szerencsétlen főhősünk kétségbeesetten próbál kiutat találni a végtelennek tűnő labirintusrendszerből, amely helyenként olyan szűk, hogy csak hason fekve tud nagy nehezen előre haladni, miközben egyre csak azon jár a lassan teljesen elboruló elméje, hogy mit is keres ő ott tulajdonképpen. Talán bezárta oda valami elmebeteg milliomos, akinek beteges vágyát az ő szenvedésének látványa elégíti ki? A film teljes hosszán végigvonul ez a fajta reménytelennek tűnő válaszkeresés. Először még csak egyszerűen tudni szeretné az okát, hogy miért került oda és a kiút keresése majdhogynem másodlagos fontosságú. Majd, ahogy kezdi úgy érezni, hogy teljességgel reménytelen az az elképzelése miszerint valaha is megmenekül onnan, az egyszerű és érthető válaszkeresés fokozatosan alakul át rögeszmés, patologikus magyarázatköveteléssé. Mindeközben természetesen az életösztön, de még inkább a vágy, hogy ő igenis magyarázatot akar kapni arra, hogy ki vagy mi zárta be oda, húzza, vonszolja végig a szép lassan fizikailag és lelkileg egyaránt teljesen felőrlődő főhősünket a végtelennek tűnő labirintuson.

A film története, mint már említettem, nem túlságosan bonyolult, de a hangulata az egészen egyedülálló. Mind a szép lassan erejét és reményét vesztő, mégis az utolsókig küzdő ember fizikai és lelki megpróbáltatásának aprólékosan kidolgozott ábrázolása, mind pedig a feszültség és annak mérnöki pontosságú adagolása elismerést érdemel. A hangokról és a helyszínről már nem is beszélve. Mind-mind mesterien dolgozik alá annak, hogy ritkán átélhető feszültségben legyen részünk. Klausztrofóbiásoknak meg aztán pláne nyomasztó lehet ez az alig egy órás alkotás.

Mindent egybevéve a Haze, véleményem szerint, egy hibátlan alkotás. A rendező úgy adagolja a feszültséget, úgy játszik az idegeinkkel ahogyan kevesen. Kiváltképpen abban a jelenetben, amikor főhősünk a labirintus alig egy méter magas részein próbálja átküzdeni magát. Akinek eddig nem volt klausztrofóbiája, annak ezután garantáltan lesz, de aki eddig nem félt a sötétben az se számítson semmi jóra. Besötétített szobában, egyedül, megfelelő hangerő mellett nézve garantáltan felejthetetlen élményt nyújt.

9/10

Nincsenek megjegyzések: