2009. október 8., csütörtök

Antichrist (2009)

Mielőtt bármit is írnék Lars Von Trier legújabb filmjével kapcsolatosan, leszögezném, hogy ezúttal némi elfogultsággal leszek vádolható, ugyanis az 1994-97 között készült "Birodalom" megtekintése óta kifejezetten rajongok a dán származású rendező filmjeiért. Hazudnék ha azt mondanám, hogy minden egyes műve maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, ám az vitathatatlan, hogy így vagy úgy, de minden filmje hosszú napokig adott gondolkodni valót, illetve rengeteg megválaszolatlan kérdést és valami nagyon különös, nyomasztó, borzongató érzést. Talán azért képes ilyen könnyen utat találni az ember legmélyebb érzései felé, mert filmjeinek középpontjában szinte kivétel nélkül hétköznapi emberek hétköznapi problémái állnak s ezeket a hétköznapi, jellegtelen embereket is általában ismeretlen vagy kevésbé jegyzett (ám annál tehetségesebb) színészek játsszák. Az egyszerű színek, a kézi kamera gyakori alkalmazása, a sok már - már bántóan közeli felvétel a szereplők szenvedéseiről gyakran olyan érzést kelt bennünk filmjeinek megtekintése közben, mintha szégyellnénk magunkat amiért illetlenül, mondhatni pofátlanul végignézzük vadidegen emberek legintimebb pillanatait, legnagyobb fájdalmait, végsőkig tartó küzdelmeit vélt vagy valós félelmeikkel. Trier előszeretettel foglalkozik az emberi lélek azon gyötrelmeivel, amit a jó és a rossz közötti harc során szenved el. Eleve szereti feltenni a kérdést, mi a "jó" és mi a "rossz"? Meddig "jó" valami és mikortól tekinthető "rossznak"? Jó példa erre a Hullámtörés című film, amelynek középpontjában az önfeláldozás fogalma áll, ám mindez olyan szituációba helyezve amelynek köszönhetően annak eredendő jósága már közel sem lesz olyan magától értetődő. De térjünk vissza legújabb filmjéhez az "Antikrisztushoz". A filmet az idei Cannes-i filmfesztiválon mutatták be és ahogy az várható volt, rögtön a támadások kereszttüzébe került. Kritikusok természetesen nem a történetet, nem a két rendkívül tehetséges színész (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) alakítását és nem a film zenéjét vagy fényképezését támadták, hanem a nagyon nyers és durva jeleneteket. Ennyit a Cannes-i fogadtatásról. Jöjjön a film maga.

"És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva."

(Baudelaire: Elősz
ó)

A film egy nagyon szépen fényképezett, szívbemarkoló zenével aláfestett Prológussal indul, amelyben - helyenként pornográf, helyenként kifejezetten érzékinek ható, - lassított felvételeken nézhetjük végig, amint a két főszereplő vadul szeretkezik a zuhanyzóban, miközben szemük fénye, a kisgyermekük, kimászik a járókából majd kiesik a szobája ablakán és szörnyethal.

"Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.
Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon."

(Vajda János: Harminc év után)

A Bűn alól, melynek elkövetéséért a lehető legnagyobb és egyben legfájdalmasabb büntetést kapták, úgy tűnik nem létezik feloldozás. Hosszú hónapok telnek el a Nő életében úgy, hogy magáról nem tudva, szinte katatón állapotban fekszik egy kórházban. Ám hiába a talán önkéntelen menekvés a szembenézés elől, az ébredést követően sem változik semmi. Azzal, hogy átalussza és megpróbál tudomást sem venni arról, ami történt nem old meg semmit. Felesleges azt remélnie, hogy egyszer talán felébred és egy varázsütésre minden a helyére kerül, a Bűn megbocsátást nyer s minden megy tovább a maga megszokott módján. Semmi, de semmi sem lesz olyan már mint annak előtte. Bármilyen gyötrelmes is ezt beismerni magának, ez az igazság.


Ébredése nem ígér megtisztulást, ébredésében nem rejlik az új hajnal, az újjászületés édeskés reménye. Ébredése sokkal inkább a Bűn iszonyatos terhét és annak megváltoztathatatlanságának kegyetlen felismerését hozza magával. Fájdalmas eszmélés, hogy a Bűn, Bűn maradt és éppen olyan fájdalmasan izzó sebként tátong a lelke mélyén a bűntudat, mint korábban. Ennél talán csak a Férfi rezignáltsága, közömbössége borzalmasabb. Ő, aki éppen úgy részese a annak, amit tettek, a megbánás, a bűntudat leghalványabb jele nélkül kíséri figyelemmel a Nő önmarcangoló vezeklését. S mivel a Férfi maga is lélekgyógyász elhatározza, hogy a kezelést átveszi kollégájától. Ám a túlzott racionalizmusa, (az a fajta hozzáállása, hogy a szenvedés, a bánat, a fájdalom mind - mind természetes, épp ésszel megmagyarázható, pszichológiai tételekkel felírható és levezethető fiziológiai-pszichológiai folyamat és ebből adódóan olyan jelenségek melyek kezelhetőek, gyógyíthatóak) és a szinte taszító materializmusa jócskán megnehezíti a közeledését a probléma gyökeréhez. Nem utolsó sorban a Társához, akiről tulajdonképpen nem is tud semmit. A Nő és közte egyszerű orvos-beteg kapcsolat alakul ki, amely nem is megy túl a felszínen megjelenő tünetek kezelésén. A Nő kétségbeesetten remél bűnbocsánatot, kétségbeesetten próbál vezekelni a Bűnért, amit elkövetett, míg a Férfi igyekszik a maga részvéttelen, rideg és szigorúan orvosi eszközeivel megszabadítani őt a bűntudattól. Két, egymástól fényévekre került ember tragédiája ez. A racionális, a Bűnt egyszerű hibaként, kisiklásként a bűntudatot pedig kezelhető tünetként felfogó Férfi és a Bűnt valóságosan megélő, a valódi megbocsátással járó, a valódi feloldozásból eredő felépülésben reménykedő Nő drámája.


"Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . .
Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett
Az el nem nyert éden fájdalma van."
(Vajda János: Harminc év után)

A Férfi, a maga tudományos módján, igyekszik segíteni a Nőnek ezért visszamegy vele arra a helyre ahol a Nő a Bűn elkövetése előtt utoljára együtt volt a gyermekével. Visszatérnek az Éden-be, ám az erdő már közel sem mutatja azt a barátságos arcát amelyet korábban. A természet, amely azelőtt minden fűszálával, minden apró csodájával az életet, a születést, a boldogságot hirdette mintha kifordult volna önmagából. Az Éden már nem az a biztonságos hely ahová korábban oly' szívesen menekülhettek ha egy kis nyugalomra vágytak. Az Éden félelmetes hellyé vált. Az élet helyét a halál vette át. Madárcsicsergés helyett halotti csönd. Döglött madarak oszladozó teteme, önmaga húsából tépő róka. Mindenütt az elmúlás, a végesség, a reménytelenség, a félelem tükröződik a megváltás, a feltámadás, az üdvözülés leghalványabb reménye nélkül. A valaha biztonságos Éden egyszerre a bizonytalanság és a kétségbeesés színhelyévé vált. A Nőn a kezdeti megnyugvást követően egyre jobban elhatalmasodik a pánik. Majd a szörnyű tudat, hogy a Bűnre való hajlandóság, a Bűnre vágyás és annak élvezete természetünknél fogva adott, velünk született sajátosság, a teljes idegösszeomlás szélére sodorja. Érzi, hogy amitől fél, amitől undorodik, amitől szenved az olyan valami, ami megváltoztathatatlan s ami alól feloldozást várni is hiábavalóság. Az amitől fél az nem az Éden, nem az elkövetett Bűn, hanem Önmaga. Az Önmagában lakó "természet" az, amitől szenved, amit gyűlöl és ami alól feloldozást vár. Az önmagában lakó "természet" az, ami oka szenvedésének. Oka annak, hogy a Bűnt elkövette. Szenved ettől még akkor is, ha ez éppúgy jelen van mindenki másban is, mint Benne. Ám pusztán ennek felismerése nem hordozza magában a várva-várt feloldozást. Nehéz és gyötrelmes folyamat az önmagunkkal való szembenézés s ez a Nő számára sem egyszerűbb. Minden erejével azon van, hogy szenvedésében ne legyen egyedül, hogy a Férfi is átélje azt a borzalmat amit Ő. Így változik szép lassan az Éden Pokollá. A nő privát Poklából formált közös Pokollá.


"Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak . . ."
(Vajda János: Harminc év után)

Összességében azt mondhatom, hogy Triernek sikerült újra meglepnie, bár sok tekintetben azt kaptam amit vártam, várhattam tőle. Volt néhány olyan momentuma a filmnek ami korábban nem volt jellemző a dán rendező munkásságára. Az, hogy a film elgondolkodtató, hogy bővelkedik szimbólumokban, nem szájbarágós és, hogy még hosszú ideig mély nyomot hagy az ember lelkében nos ez nem újdonság egy Trier-alkotástól. A Prológus és az Epilógus szívszorító zenéje, az egészen kivételes operatőri munka, a színészek kiváló teljesítménye (a női szereplő alakítását díjazták is Cannes-ban) szintén nem meglepetés a számomra. A helyenként kifejezetten durva jelenetek viszont igen. Nem mondom, hogy feleslegesek sem azt, hogy nem tesznek hozzá a filmhez, ám véleményem szerint nem sikerült elérnie azt amit akart. Félő, hogy a horrorba illő jelenetek mögött elveszik a lényeg. A drámaiság, a történet valódi tragikuma.

Mindent összevetve nem rossz film az Antikrisztus, ám nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint például a Hullámtörés. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek olyanok, akiknek egyáltalán nem fog tetszeni és fanyalogni fognak. Mindezek ellenére ez egy egész jó film, még akkor is, ha nem ez lett Trier legjobban sikerült filmje.

8/10

Nincsenek megjegyzések: