2009. szeptember 5., szombat

Éjszakánként - Ooru naito rongu (1992)

A japán társadalom egyre több helyen repedezik. Mindenütt az elhidegülés és a bezárkózás kezd eluralkodni. Az emberek elszigetelődnek egymástól, és elharapództak az öngyilkosságok is.
Namármost ez nem egy 1984-es ázsiai sci-fi bevezetőszövege, hanem sajnos a XXl. Századi valóság. Az évszázados tradíciók felbomlása és harca az új világgal szinte skizofrén állapotokat hoz létre. A fiatalság nem találja helyét, és leginkább a technokráciába menekül, az extremitásba és a szélsőségekbe.
Az európai elme számára szinte érthetetlen gondolatok és életmód még a leginkább elnyugatiasodott alkotásaikra is rányomja bélyegét, és nem egyszerűsítik meg az azokat megérteni akarók dolgát. Míg a mi társadalmi struktúránk sajnálatos módon a könnyen kiismerhető „pénz-hatalom-szex” szentháromságán alapul, a japán helyzet nem ilyen szimpla és könnyedén megemészthető, éppen a fentebb említett okok miatt. Legalábbis én így gondolom.
A leginkább „Éjszakánként” címre fordítható film már a sokadik olyan alkotás, amelynek nem szívesen adom a horror címkét. Rendezője, Katsuya Matsumura nem volt rest, és leforgatott még emellé öt részt, a legutóbbit idén. Azokhoz még nem volt szerencsém, de amint alkalmam lesz rá, valószínűleg megnézem, mert ez az első nekem bejött.
Három fiatalember barátkozik össze, különös körülmények között, talán ez indokolja, hogy teljes mértékben különböző karaktereik egyáltalán találkoznak, és az esemény sokkhatása tartja együtt őket. A sorompónál várakozva szemtanúi lesznek, ahogyan egy bekattant faszi konyhakéssel lemészárol egy tini lányt. Még sikerül is nekik ártalmatlanná tenni, amelyet meg is ünnepelnek egy görbe estén.
Shinji, aki hármuk közül még a legnormálisabb, repülőgép-szerelő szeretne lenni. Suzuki, a munkanélküli, ám ennek ellenére gazdagon éldegélő, és kissé közveszélyes fiatal, legvégül Tanaka, a szemüveges kis muharegér, a tipikus magániskolás jó tanuló. Ők hárman alkotnak egy kis közösséget, és szinte mindannyiuknak egy időben érkezik el a vágy, a szerelem, na persze nem ugyanolyan körülmények között, és nem ugyanazzal a végeredménnyel. Suzuki, a pénzes ficsúr alaposan rácseszik, hisz választottja egy félbolond csaj, aki otthagyja őt kibilincselve valami külvárosi gyárépület kerítésére, letolt gatyával. Tanaka, a félénk, egy általa korrepetált hülyegyerek segítségével randizhat (na persze átverik őt…), ám izgatottságában leokádja a leányzót, aki nem veszi ezt jónéven. Shinji pedig igazi szerelemre talál és boldogságra. Sajnos az idill nem tart sokáig. Kedvesét ugyanis egy helyi banda brutálisan megerőszakolja és megöli.
Shinji szedett-vedett „barátaival”, továbbá egy bilincs, konyhakés és sörétes puska segítségével elindul bosszút állni. Innentől halál, szenvedés, véres bosszú és borzasztó végkifejlet.
Kissé nehezen ültem végig (na jó feküdtem) az első fél órát. A fene sincs felkészülve ilyen hosszú bevezetésekre egy horror-nak titulált filmen. Aztán kezdtem felengedni, és sodortattam magam az árral. Megértettem, hogy ez itt most nem a „Vér és Bél” – kategória, hanem más. Maga a tökéletesen megalkotott karakterek, a lassan hömpölygő történet és a nyomott hangulat mind csak elaltatni akarja a gyanakvásunkat: hogy itt valami borzasztó van készülőben. Néha még fel is sóhajtottam, ugye nem lesz baj, ne történjen rossz. Persze az ember tudja, és hiába szorong, hiszen, mint a valóságban, úgy a filmekben is váratlanul beüt a ménkő.
Gyönyörűen megkomponált jelenetek, a szerelem szép és megragadó pillanatai, az első csók az esernyő alatt, és ezzel ellentétben a sivár képek, a betondzsungel, a folytonos hangos repülégép-zúgás és egyhangúan lélektelen város és társadalom ridegsége. Mindezek mellé a szomorkás és borzongató zenék, amelyek leginkább néhány hangszer monotonikusan ismétlődő dallama, nem nagyzenekari feszültségkeltés. Ráadásként pedig romantikusan melankólikus muzsikák festik alá a románc kibontakozását. A bekövetkező tragédia-vég drámai pillanatai aztán erőszakkal gyomron öklöznek bennünket.
Megértjük a motivációkat, hiszen nem véletlenül figyeltük alaposan megismertetett főszereplőinket és környezetüket majdnem egy órán át. Az utolsó pillanatok pedig kellemetlen szájízt hagynak. Az alkotók megkedveltettek velünk néhány fiatalt, akiket hamarosan szörnyű helyzetbe taszítanak, és megláthatjuk, ki hogyan viselkedik, ki hogyan él túl (már, ha túlél…).
Sötét és rideg vízió, képi világa maximálisan hangulat-befolyásoló, mind a szépség, mind a rútság és a nyomottság.
Itt és most pedig bajban vagyok, mert horrorként nem ajánlanám azoknak, akik ki vannak hegyezve az akciódús és véresen pörgő alkotásokra. Viszont, akik szeretik az elgondolkodtató és kissé nehezebben emészthető, „lassú” filmeket, azok mindenképpen tegyenek próbát ezzel a véres drámával.
Nekem 10/10, de ne vessetek rám követ, ha nektek nem tetszik.
Én igyekeztem felkészíteni titeket.





Nincsenek megjegyzések: