2009. augusztus 20., csütörtök

The Hamiltons (2006)

Mielőtt a film elemzésébe kezdenék, érdekességképpen megemlíteném, hogy a film szerepelt a a 2006-os torontói "After Dark Film Festival" programján. Ezt a filmes rendezvényt kifejezetten a horrorfilmek szerelmeseinek rendezik meg 2006. óta minden évben, a Halloweent megelőző héten. Ezen belül is ki van emelve 8 horrorfilm, amiket nagyon stílusosan "látnod kell mielőtt meghalsz" ("8 films to die for") mottóval reklámoznak. Nos ezek között volt annak idején a "The Hamiltons" is.

A film alkotói (írói és rendezői is egyben) bizonyos Mitchell Altieri és Phil Flores, ismertebb (?) nevükön The Butcher Broters. Szimpatikus név, ám van egy olyan érzésem, hogy így sem lettünk egy fikarcnyit sem előrébb. Bizonyára mert úgynevezett "független filmesekkel" van dolgunk. Ami nem baj, sőt. A legtöbb esetben garancia egy kifejezetten jó filmre. Ez esetben ez csak részben sikeredett hiszen filmnek film de, hogy mennyiben tekinthető kifejezetten jónak, arról majd később. Előbb nézzük a szereplőket. Nos akárcsak a rendezés tekintetében, itt sem tolonganak a világsztárok. Csupa ismeretlen, nevesincs szereplő (némelyik meglehetősen sok hozzá hasonlóan "ismert" filmmel a háta mögött). Úgy látszik a kezdet eléggé siralmas. Ám természetesen ettől még lehet ez egy jó kis horror is.


"Tiszta udvar, rendes ház"

Ennyi bevezető után nézzük miről is szól a "The Hamiltons". Amint a címéből adódóan várható volt, a történet egy családról szól. Ám mivel a filmet (ha jól rémlik) nem a "mozidélután a Disney-vel" sorozatban láttam, nem árulok el nagy titkot ha közlöm, ezúttal nem egy szokásos "hűdenagyonszeretjükegymást" mintacsaládról van szó. Közel sem. Történetünk egy hirtelenjében szülök nélkül maradt gyerekek, normálisnak csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető mindennapjait meséli el. Arra az apróságra nem tér ki a film, hogy a szülőket vajon mi lelte, miért távoztak olyan hirtelen az árnyékvilágba, minden előzmény nélkül belecsap a lecsóba és már ott is találjuk magunkat az árván maradt Hamilton-csemeték között. Na de sebaj, kicsire nem adunk... Történetünk tehát négy, hirtelenjében árván maradt gyerek mindennapjairól szól. A gyerek szó természetesen igencsak idézőjelesen értendő, mert a négy közül három ,valószínűsíthetően közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz. Természetesen ezt is csak feltételezem, mert konkrét utalás erre sincsen. Tény, hogy négyük közül egyedül a legnagyobb, David Hamilton (Samuel Child) hajlandó dolgozni, azaz ő tartja el a családot. Igaz, munkahelye nem nevezhető éppenséggel ideálisnak. A legidősebb Hamilton ugyanis egy vágóhídon dolgozik. Bizonyára nem a munka, hanem sokkal inkább a családról való gondoskodás, a házvezetés az oka annak, hogy hősünk nem kifejezetten férfias típus. Magyarul buzi. De ez jelen esetben mellékes. Sokkal érdekesebb az, ami a tökéletes rend és tisztaság mögött van. A Hamilton család ugyanis első ránézésre akár egy ideális család is lehetne. Legalábbis ami a környezetet illeti. Sehol egy porszem, sehol egy apró szemét, az egész lakás ragyog, ami már csak azért is említésre érdemes mert minden egyes bútor a konyhától a szobákig hófehér. A külcsíny tehát tökéletes. Ám, mint legtöbbször, esetünkben is a csillogó felszín csak arra jó, hogy eltakarja a belső rothadást. A család tagjai ugyanis, leszámítva a legfiatalabb Hamiltont Francist, (Cory Knauf) előszeretettel zárnak a pincébe fiatal lányokat. A látszólagos idill mögött tehát, mint oly' sokszor, a velejéig rohadt valóság húzódik meg. A pincében fogva tartott lányok "beszerzése" a család legsármosabb, ám picit labilis idegzetű középső fiútestvér (Wendel Hamilton szerepében, Joseph McKelheer) feladata. Legalábbis azt a két lányt, akit a film ideje alatt megismerünk, ő ráncigálja magával egy kissé félresikerült randi hozadékaként. Ez természetesen a két lányra értendő, akiket a középső Hamilton fiú egy - egy jól irányzott ütéssel eszméletlenre ver, hogy mire felébredjenek a pincében találhassák magukat, egy - egy húskampóra függesztve. Nem túl fényes kilátás és ha még azt is hozzávesszük, hogy a legidősebb fiú David, esténként néha- néha leoson Wendel társaságában, hogy akár a falusi gazda a füstölt kolbászból, egy - egy katonát lecsippentsen belőlük és a pince egy elzárt részében ordenáré hangon nyüszítő, vonyító Lenny nevű "valaminek" (kiléte a film végéig titokban marad) vesse oda vacsorára... Nos, ha így nézzük tényleg nem egy életbiztosítás a Hamilton fiúkkal megismerkedni. Zárójelben jegyzem meg, hogy az egy szem leánytestvér sem éppen normális (Darlene Hamilton szerepében, Mackenzie Firgens), de rá most nem térnék ki. Ott tartottam, hogy furcsa egy társaság a Hamilton család. A csillogó, rendezett és boldogságban úszó már - már giccses felszín alatt különös, beteg és perverz mindennapok rejtőznek. Ebbe, a felszín alatt meghúzódó titkos világba, a legkisebb Hamilton csemete, Francis, szemén (egészen pontosan a videó-kameráján) keresztül tekintetünk be. Az ifjú Hamilton ugyanis iskolai feladatként kapta, hogy mutassa be a családját, s ő ezt így kívánta abszolválni. Ebből kifolyólag elég sok "kézi kamerás" felvétel látható a filmben, ami kifejezetten jót tesz neki, mert ezáltal átélhetőbb, valóságszerűbb az egész. Egyfajta dokumentumfilm jelleget kap tőle a film és egy idő után szinte elmosódik a fikció és a valóság közötti határ. Mintha egy valódi család életébe pillantanánk bele. Nagy különbség nincsen... Ez a hatás köszönhető többek között a viszonylag jó színészi játéknak és a még jobb operatőri és zeneszerzői munkának.

A kissé debil család életébe tehát Francis szemén keresztül láthatunk bele, aki (egyedüliként) nem hajlandó részt venni a többiek által művelt borzalmakban, ám mivel túlságosan önnálótlan és maximálisan függ a testvéreitől (leginkább a példaképének tartott, a családot összetartó Davidtől) kénytelen együtt élni velük. Arról nem is beszélve, hogy nem túl etikus dolog ha az ember a saját testvéreit küldi hűvösre. A film egyetlen drámainak mondható szála is ebből a paradox helyzetből adódik. Francis undorodik az enyhe szadizmussal és perverzióval "megáldott" családjától, ráadásul rokonszenvet érez a fogva tartott és megkínzott lány iránt, - mire ugyanis erre az erkölcsi magaslatra eljut, a másikat már felfalták a testvérei, - ám képtelen elárulni a családját. "Jobb későn, mint soha", mondhatnánk, mert ha kicsit később eszmél már lehet, hogy őt is felkarikázzák és vadasmártással nyakonöntve szervírozzák. Ez a kettősség végül ellenálláshoz vezet, ám nem kívánom lelőni a film "poénját". Lényeg az, hogy Francis végül rájön, tegyen bármit is, fusson akár a világ végére is a családja elől, a vér nem válik vízzé. :-)

Összességében ez egy remek mozi lenne, ha az első egy órát külön értékeljük az utolsó fél órától. Odáig ugyanis, hogy Francis fellázad a családi hagyományok ellen és drámázni kezd, majd hóna alá kapva egy félig halott lányt nekivág a vakvilágnak, a film egész jó. Sőt. Itt nem elsősorban a sztorira hanem az atmoszférára gondolok. A vágás, a végsőkig feszített hangulatú zene, a színek természtessége, az időnkénti kézikamerás "home-movie" jellegű bevágások egy rendkívül jó atmoszférát teremtenek. A család bemutatása, a kegyetlen, szadista lélek és a felette álarcként feszülő tökéletes felszín ábrázolása rendkívül jóra és valósághűre sikeredett. Beleértve még az áldozatok szenvedésének bemutatását, a nyugodt családi idill hirtelen dühös pokollá változását majd újra lecsendesedését és mintcsaládkénti tetszelgését.

Aztán jön a kijózanító befejezés, ami mindent elront. Lelepleződik minden, fény derül a család titkára, de minek?! Az addig szépen adagolt, idegeket tépő hangulatot sikerül megfejelni egy olyan végkifejlettel, amely az egész beteg viselkedést egy ócska tucatsztorivá silányítja. Hatalmas hiba volt a drámai szál is a végén, ám az még elviselhető, de így a kettő együtt, katasztrófális. Így lesz egy számomra 10/9-es filmből 10/5-ös. És még jóindulatú voltam.

Mindenesetre a zeneszerző, a vágó, az operatőr véleményem szerint kivételesen jó munkát végzett. Kár, hatalmas kár a dilettáns befejezésért.

10/5

Nincsenek megjegyzések: