2009. május 3., vasárnap

2LDK (2003)


2 hálószoba, egy nappali, egy ebédlő és egy konyha.
Japánban ez szabvány-lakás. Rövidítve csak röpke 2LDK, mint azt a film címében is láthatjuk. Hozzátehetjük még: és 2 darab szereplő.
Mi sülhet ki ebből? Ilyen díszlettel, és ekkora szereplőgárdával sikerül vajon egy jó mozit készíteni?
Mivel a japán filmek terén nem igazán vagyok otthon, ezért nézzétek el nekem, hogy nem méltatom az író-rendező Yukihiko Tsutsumi korábbi munkáit. Ugyanígy a két főszereplő ifjú hölgy, Eiko Koike és Maho Nonami is eléggé kiesik az európai emberek látóteréből, hát igyekszem csak erre az egy alkotásra koncentrálni.
Két teljesen különböző fiatal nő kényszerül együtt lakni a fentebb említett lakás-összeállításban.
Nozomi, a vidéki kislány egy szigetről érkezett Tokióba, hogy színészi karrierbe kezdjen. Anyagilag nincs a legjobban eleresztve, ráadásul szépsége ellenére nem egy szívtipró típus, anyja pedig legszívesebben férjhez küldené a helyi rizstorta-készítő fiához. Ehhez azonban nem fűlik a foga a leányzónak.
És ott van Rana, aki díjakat nyert szépségével, drága holmikban járkál, nagyvilági életet él, férfiakat csábítgat.
Egy dolog közös bennük külsejükön kívül: mindketten foggal-körömmel ragaszkodnak a karrierhez, kinek ezért, kinek azért fontos a kitörés, hogy szerepelhessenek.
A szerep-meghallgatásuk utáni pillanatokban kapcsolódhatunk be az életükbe, a két különböző karakter feszült kapcsolatának ez a csúcsa, nem tudni, melyikük szerepelhet a „Gengszterek asszonyai” című készülő produkcióban. A sokat tapasztalt Rana múltjában sötét folt is akad, míg Nozomi kissé rigolyás alkat, bár némileg visszahúzódóbb, természetétől fogva. Na ez nemsokára elmúlik.
Ahogyan az igazi veszekedések kezdődni szoktak, mindig apróságokon tör ki a vita. Az egyik használja a másik samponját, a másik –ugyan véletlenül- de kiönti a drága parfümét lakótársának. A felgyülemlett ellenérzések tüzére ez csak olaj. Férfiügyek is bonyolítják a helyzetet.
Ranát nem hagyja a múltja nyugodni, úgyhogy, míg társa lefeküdt aludni, ő inkább bedurrant egy kis dübörgő zenét, és elmerül benne, bekapva egy marék gyógyszert. Nozominak több sem kell, dühöngeni kezd. Aztán álságosan bocsánatot kérve még meg is alázza a másikat. Innentől elszabadul a pokol. A fele sem tréfa.
Törés-zúzás, verekedés, sövény-nyíró láncfűrész, kádba fojtogatás majd árammal sokkolás, arcon-spriccelés vízkőoldóval és egyéb nyalánkságok. A tomboló erőszak átveszi az uralmat, mígnem:
Tőlem aztán nem tudjátok meg. Maradjon titok, amit csak a beavatottak tudhatnak meg. Akik megtekintik ezt az alkotást.
Megint bajban vagyok. A meghatározás mindenütt horror elsősorban, és csak másodsorban dráma. Én meg topogok, mint futballista a szabadrúgás sorfalában ácsorogva, mert nehezen tudnám besorolni, esetleg a pszicho-dráma kategóriába. Mert elborzasztó jelenetek akadnak bőven, de mégsem ez a lényege az egésznek. A mindössze 70 perces filmbe sikerült belesűríteni mondanivalót, sikerült karaktereket felépíteni (bár két szereplő esetén azért ez kötelező) és durva feszültséget is generálni. Nem tudhatod a végéig, ki kerekedik felül. Főleg azt nem, kinek drukkolj? Önmagában még tragédia is lehetne, hiszen borzasztó, ahogyan két életerős „virágszál” képes ilyen dolgokra. Amerika kapcsán ez nem is rázná meg az embert, de a keleti kultúra ismeretében néha elszomorodunk, hogy a nagy múltú és kultúrájú nemzetek is ide süllyednek. Asszem a szamurájok forognak a sírjukban. De lehet, hogy csak én érzem így, csak belevetítem az érzéseimet, viszont az azért dicséretes, hogy elgondolkodtatni is sikerül ezzel a nem túl hosszú történettel.
Minden egy lakásban játszódik, mégis sikerül a kamera-beállításokkal és színekkel különlegessé tenni az egészet. Nincs zene sem szinte, csak néhány effekt, majd a végén néhány szomorú zongorafutam. Tetszetős néha a gondolatok megmutatása is, a felszínes társalgás közben a valódi érzések kifejezése, az anyázás, és a ribancozás. Jó ötlet.
Úgy látszik, az ázsiai filmgyárosok csak akkor tudnak igazán jót alkotni, ha nem az elcsépelt szellemeikkel akarnak elkápráztatni bennünket.
Mint mondottam, egy nem-ázsiai film esetén nem sok hatást keltene az egész. Így viszont megy minden. A két szereplő igazán kitett magáért, egészen a végén bekövetkező melodramatikus percig.
Fura film, de élvezni fogod.
Nézd meg, kikapcsol, de el is borzaszt.
Én meg adok egy 10/9-et neki.
Megérdemli.


Nincsenek megjegyzések: